Teherán, Moszkva köszöni: Trump szétverte a Közel-Keletet

Úgy látszik, Omán is kezd felébredni a nagy amerikai álomból. Washington egyik régi közel-keleti partnere végigvitte azt az Iránnal kötött hajózási megállapodást, amelyről a térségi sajtóban már hetek óta lehetett hallani, csakhogy Teherán most rögtön tisztázta is: ez nem jelenti a Hormuzi-szoros újranyitását. Az iráni fél szerint az Ománnal kialakított egyezség legfeljebb annak alapját teremtheti meg, hogy valamikor, valamilyen feltételek mellett újrainduljon a biztonságos hajózás, de addig, amíg az Egyesült Államok nem teljesíti Teherán követeléseit, a világ egyik legfontosabb olajútvonala nem tér vissza a normális működéshez.

Ez már önmagában is elég beszédes, főleg úgy, hogy Donald Trump korábban Ománt, vagyis saját szövetségesét is megfenyegette, ha az „útban áll” az amerikai-iráni rendezésnek nevezett nagyszabású elnöki idegroham előtt, akkor a szart is kibombázza belőlük. Aztán hogy Teheránnak még több oka legyen ernyője alá varázsolni a szomszédait, Trump egy ír golfpályáról hazafelé tartva arról beszélt újságíróknak, hogy Amerika lehet, hogy kivonul Iránból, de lehet, hogy nem, sőt, akár „megtarthatja az olajat” is, nagyjából úgy, ahogy Venezuelában - ez már totális kalózromantika demens ingatlanügynöki előadásban: bemegyünk, maradunk, elvesszük az olajat, aztán majd egyszer kijövünk, mert minden nagyszerű lesz. Csak közben van egy apró bibi: ha Trump szerint az iráni és venezuelai olajügyek ilyen fantasztikusan haladnak, akkor miért kell Zelenszkijt arra kérni, zsarolni, noszogatni, hogy hagyja abba az orosz olajfinomítók támadását? Hiszen Ukrajna éppen azt az egy katonai-gazdasági pontot üti, amely valóban fáj Moszkvának: az orosz háborús gépezet üzemanyag-ellátását. Trump viszont nem Putyin háborús gazdaságát látja benne, hanem az amerikai dízelárat november előtt, ami nyilván kínos, mert a félidős választások előtt az üzemanyagár nem politikai részletkérdés, hanem választási méreg.

A térség viszont nem várja meg, amíg Washington eldönti, hogy ma éppen birodalmat épít, olajat rabol, vagy békét hoz egy golfkocsiból. Irán és az Egyesült Arab Emírségek is óvatos közeledésről beszél: Maszúd Pezeskján iráni elnök New Delhiben azt mondta, hogy az emírségekkel „konstruktív eszmecserére” került sor, és a két fél szeretné „lapozni” a háború után. Ez nem jelenti azt, hogy holnaptól örökbéke lesz a Perzsa-öbölben, de azt igen, hogy Abu-Dzabi is számol azzal: Trump Amerikájára biztonsági garanciaként egyre kevésbé lehet úgy támaszkodni, mint korábban, és akkor ott van Szaúd-Arábia. Rijád állítólag kétszer is felhívta Trumpot, hogy az Irán által támogatott jemeni húszik nyomulnak a Bab el-Mandeb felé, vagyis a Vörös-tenger déli kapujához, amelyen keresztül a szaúdi olaj egy része megkerülhetné a Hormuzi-szorost. Mohammed bin Salman amerikai csapásokat kért, Trump viszont nemet mondott. Azóta a húszik elfoglalták Mayun, más néven Perim szigetét a Bab el-Mandeb-szorosban, korábban pedig Mokha kikötővárosa is a kezükre került; az AP szerint újabb kulcsszigeteket is megszereztek a Vörös-tenger déli részén, ami tovább erősíti a képességüket a szaúdi olajszállítás és a globális kereskedelmi útvonalak fenyegetésére. A képlet tehát nem különösebben bonyolult: Hormuz körül Irán szorít, Bab el-Mandebnél a húszik szorítanak, Szaúd-Arábia segítséget kér, Trump nem mozdul, Omán és az Emirátusok pedig elkezdenek saját csatornákat nyitni Teherán felé. Közben az olajárak emelkednek, a szaúdi East-West vezeték elleni dróntámadások után újabb ellátási félelmek jelentek meg, és a piac pontosan azt árazza be, amit Washington próbál nem kimondani: ez a háború már az amerikai kontrollvesztés véres példázata.

Teherán pedig pontosan tudja, mit csinál, és nekünk sem kell geopolitikai doktori ahhoz, hogy lássuk: a novemberi amerikai félidős választások előtt az olajellátás zavarása, az üzemanyagárak emelése és Trump saját káoszának visszafordítása az amerikai belpolitikára nagyon is racionális stratégia lehet.

Furcsa, sőt egészen nyomasztó pillanat, amikor az iráni teokrácia és az európai polgár érdeke valahol összeér: minél jobban fáj Trumpnak a saját háborúja, annál kisebb eséllyel tudja tovább rombolni azt a nyugati világot, amelyet elvileg vezetnie kellene.

Mi pedig itt állunk Európában és Kanadában, nézzük ezt az őrületet, és pontosan tudjuk, hogy Donald Trump méltán pályázik a nyugati világ legnagyobb árulója címre, csak közben rá vagyunk szorulva az ő Amerikájának katonai erejére, Pete Hegseth alkoholgőzös Pentagonjára, és arra a Washingtonra, amelyik egyik nap szövetségeseit fenyeget, másik nap olajat akar megtartani, harmadik nap meg Ukrajnát oktatja ki arról, hogy ne üsse túl erősen az orosz háborús gépezetet. Ennél szebb önleleplezés nem nagyon kell: az amerikai világrend nem egyszerre omlik össze, hanem ilyen mondatokban, ilyen telefonhívásokban, ilyen meg nem adott segítségekben, ilyen Hormuz és Bab el-Mandeb közé szorult, olajszagú őrületben. A féket novemberben még be lehet húzni, de valószínűleg az lesz az utolsó esély.