Hormuzi egyezség a láthatáron? Irán és Omán tárgyal, Amerikát kihagyják

Donald Trump néhány nappal ezelőtt még azzal fenyegette Ománt, hogy ha „az útjába áll” az Iránnal folytatott amerikai alkudozásban, akkor az Egyesült Államok „szarrá bombázza” az országot. Ehhez képest most ott tartunk, hogy Irán és Omán Washington nélkül dolgozik egy olyan megállapodáson, amely ideiglenes hajózási folyosót nyitna a Hormuzi-szorosban, és közös aknamentesítést indítana el. A történet különösen kellemetlen Trump számára, mert a szoros megnyitását az amerikai elnök eddig saját iráni politikájának egyik nagy leendő győzelmeként próbálta eladni.

A keddi teheráni tárgyalásokon Badr bin Hamad al-Busaidi ománi külügyminiszter és Abbász Aragcsi iráni külügyminiszter egy többlépcsős konstrukcióról egyeztetett. Ennek első eleme egy közös, ideiglenes hajózási korridor létrehozása lenne a Hormuzi-szoroson keresztül, a második pedig egy közös aknamentesítési program. Ha az ideiglenes rendszer működőképesnek bizonyul, abból később állandó hajózási megállapodás születhet. A részletek még nincsenek véglegesen lezárva, vagyis egyelőre nem aláírt békeszerződésről beszélünk, hanem egy meglehetősen előrehaladott iráni–ománi konstrukcióról. A Reuters által idézett iráni Forradalmi Gárda ennél is tovább ment: Teherán szerint Irán és Omán már megállapodott a szoros feletti ellenőrzés, illetve az abból származó bevételek megosztásának egyes kérdéseiben. Az iráni fél egyben azt állítja, hogy a tárgyalások azért húzódtak, mert az Egyesült Államok megpróbált beavatkozni. Az amerikai probléma ugyanis kezdettől az volt, hogy Washington nem akar olyan rendszert, amelyben Irán a hajózás ellenőrzéséből tartós politikai vagy pénzügyi előnyt szerezhet. A földrajzzal azonban még Trump sem tud összeveszni. A Hormuzi-szoros egyik oldalán Irán, a másikon Omán fekszik. Ha tehát a két parti állam képes egymással megállapodni arról, hogyan vezessenek át hajókat a háború és az elaknásított vizek után, akkor létrejöhet egy olyan gyakorlati konstrukció, amelynek Washington nem tárgyaló félként, hanem kívülről próbálja meghatározni a feltételeit.

És pontosan ettől gurult be Trump. Augusztus 17-én, amikor az iráni–ománi tárgyalások már előrehaladott állapotban voltak, az amerikai elnök a Fox Newsnak beszélve egészen sajátos diplomáciai üzenetet küldött egy olyan országnak, amely ráadásul az Egyesült Államok régi regionális partnere. Trump azt mondta:

„If Oman gets in the way, we'll bomb the shit out of them.”

Vagyis ha Omán az útjukba áll, „szarrá bombázzák őket”. Nem egy ellenséges államról beszélt, hanem arról az Ománról, amely hosszú ideje közvetítőként működik Washington és Teherán között, és nem egyszerűen Trump szokásos verbális ámokfutásáról volt szó. Regionális tisztviselők szerint a Trump-adminisztráció konkrétan jelezte Muscatnak, hogy ellenzi az alakuló megállapodás bizonyos részeit, mindenekelőtt azt, hogy Irán és Omán közösen kapjon szerepet a Hormuzi-szoros hajóforgalmának kezelésében. Washingtonban attól is tartottak, hogy az új rendszer valamilyen útdíj- vagy tranzitdíj-mechanizmust teremthet, amelyből Irán bevételhez jutna.

Trump számára azonban van ennél egy sokkal kínosabb politikai probléma is. Az amerikai elnök hónapok óta azt próbálja bizonyítani, hogy ő fogja térdre kényszeríteni Iránt, ő fogja megnyitni Hormuzt, és Teherán végül az általa diktált feltételekkel ül tárgyalóasztalhoz. Augusztus 17-én még azt mondta, hogy Iránnak fel kell emelnie a „megadás fehér zászlaját”. Most pedig alig tíz nappal később Irán nem fehér zászlóval rohangál, hanem Ománnal tárgyal a világ egyik legfontosabb tengeri útvonalának működtetéséről, mert nem valamilyen jelentéktelen vízi útról van szó. Hormuz a világgazdaság egyik legérzékenyebb szűkülete: a Perzsa-öböl olaj- és LNG-exportjának hatalmas része ezen keresztül jut ki a világpiacra. Ami ott történik, annak néhány órán belül megjelenhet a hatása az olajárban, később pedig az amerikai benzinkutaknál is. Trumpnak pedig novemberben félidős választása lesz, miközben az amerikai üzemanyagárak emelkedése pontosan az a politikai probléma, amelyet egyetlen hivatalban lévő elnök sem szeret a választófülkék megnyitása előtt.

Az egész ügynek van egy különösen szép előzménye. Az Egyesült Államok és Irán korábbi memorandumában maga Washington is elfogadta, hogy Irán Ománnal tárgyaljon a Hormuzi-szoros jövőbeli igazgatásáról és tengeri szolgáltatásairól. A megállapodás azonban később szétesett, az amerikai–iráni tárgyalások kiszáradtak, a szoros pedig a háború egyik legfontosabb ütőkártyájává vált - viszont Omán és Irán közben folytatta azt, amit elkezdett. Ez teszi Trump bombázós fenyegetését stratégiai szempontból különösen idiótává: van egy ománi közvetítő, amely évtizedeken keresztül azon kevés közel-keleti államok közé tartozott, amelyek egyszerre tudtak Washingtonnal és Teheránnal beszélni, erre az amerikai elnök közli vele, hogy ha nem megfelelően közvetít, esetleg lebombázza, majd a lebombázással fenyegetett közvetítő folytatja a tárgyalást Iránnal, most pedig ott tartunk, hogy az iráni–ománi terv alapján először egy ideiglenes hajózási útvonalat alakítanának ki, közösen megtisztítanák az aknáktól a szorost, majd ennek tapasztalatai alapján dolgoznának ki egy tartós rendszert. Irán azt is közölte, hogy a tranzitútvonal hét mérföld széles lenne.

Ettől persze még az Egyesült Államokat nem lehet egyszerűen kiradírozni a térségből. Washington katonai ereje, az amerikai blokád, az Irán elleni szankciók és az amerikai–iráni háború rendezése nélkül egy iráni–ománi megállapodás önmagában nem old meg mindent. Teherán továbbra is amerikai engedményeket követel, és az iráni álláspont szerint a szoros teljes újranyitásának feltétele, hogy Washington teljesítse az iráni követeléseket. Vagyis nem arról van szó, hogy Omán és Irán egyszerűen hazaküldte Amerikát, és holnap reggel minden tankhajó vidáman áthajózik Hormuzon. Politikailag azonban ettől még figyelemre méltó, ami történik. Trump katonai erővel próbálta kikényszeríteni, hogy az Egyesült Államok diktálja Hormuz jövőjét, majd amikor Omán és Irán elkezdett egy Washingtonnak nem tetsző kompromisszumot kialakítani, az amerikai elnök már Ománt fenyegette bombázással.

Ha ebből végül működő iráni-ománi megállapodás lesz, annak meglehetősen groteszk tanulsága lehet: Trump hónapokon keresztül azt magyarázta, hogy Iránt megadásra kényszeríti, Ománt pedig lebombázza, ha akadékoskodik, miközben Irán és Omán leült egymással tárgyalni és megoldották Amerika nélkül a Hormuzi szoros problémáját. Hatalmas csapás lenne ez Amerika számára, amelyből sokan sokféle következtetést vonnának le Közel-Keleten.

Ugar