Amerikai kiszámolós: ingyom-bingyom, hány katonát ér meg nekünk Európa

Az Egyesült Államok és európai NATO-szövetségesei között elkezdődött az a tárgyalássorozat, amely hosszabb távon alapvetően átrendezheti az amerikai katonai jelenlétet Európában. A kérdés már nem az, hogy Washington felülvizsgálja-e európai erőinek elhelyezését, hanem az, hogy a felülvizsgálat végén mely országokban mennyi amerikai katona marad, mely bázisokat tekinti továbbra is stratégiai jelentőségűnek, és a szövetségesek mennyit hajlandók fizetni azért, hogy az amerikai jelenlét náluk ne csökkenjen. Románia számára ez különösen érzékeny ügy, hiszen a Fekete-tenger térsége közvetlenül kapcsolódik az ukrajnai háborúhoz, miközben Washington már korábban jelezte: Európának a jövőben lényegesen nagyobb részt kell vállalnia saját védelméből.

Ennek a folyamatnak az egyik kulcsszereplője Elbridge Colby, a Pentagon politikai ügyekért felelős államtitkára, aki ezen a héten Európában tárgyal. Stuttgartban az amerikai Európai Parancsnokság és Afrika Parancsnokság vezetőivel találkozik, majd a belgiumi Monsban, a NATO európai főparancsnokságán, a SHAPE-en folytat egyeztetéseket, augusztus 27-én pedig Brüsszelben Mark Rutte NATO-főtitkárral és az Észak-atlanti Tanács nagyköveteivel ül tárgyalóasztalhoz. Az amerikai védelmi tárca saját közleménye szerint Colby útjának célja kifejezetten Washington úgynevezett „NATO 3.0” programjának előmozdítása.

A NATO 3.0 mögött pedig lényegében az a Trump-kormányzat által régóta hangoztatott elképzelés áll, hogy Európa védelmének terheit sokkal nagyobb mértékben Európának kell viselnie. Az Egyesült Államok nem feltétlenül akarja egyszerűen magára hagyni a kontinenst, de csökkenteni akarja azt az arányt, amelyben az amerikai hadsereg biztosítja az európai elrettentéshez szükséges képességeket, miközben Washington egyre több katonai erőforrást akar az indo-csendes-óceáni térségre, elsősorban Kína feltartóztatására koncentrálni. Maga Colby ennek a stratégiai irányváltásnak évek óta az egyik legmarkánsabb szószólója. Ezért különösen fontos, hogy a Pentagon már nem általánosságban beszél a változásról. Július végén hivatalosan is elindult az Europe Posture Review, vagyis az amerikai európai katonai jelenlét teljes felülvizsgálata. Ennek során azt vizsgálják, hol, milyen erők állomásozzanak, milyen bázisokra van szükség, és hogyan változzon az amerikai katonai jelenlét szerkezete. Egyelőre nincs hivatalos végleges döntés konkrét alakulatok kivonásáról vagy bázisok bezárásáról, tehát korai volna kész tényként kezelni egy nagyszabású amerikai kivonulást. A folyamat azonban már zajlik, és az európai szövetségesek pontosan tudják, hogy a végén lehetnek vesztesek és nyertesek.

Erre utal az is, hogy a Bloomberg értesülése szerint Washington egy meglehetősen érdekes kérdőívet küldött NATO-szövetségeseinek, amelyre augusztus 28-ig vár választ. Az amerikaiakat többek között az érdekli, milyen társadalmi támogatottsága van az adott országban Washington külpolitikai irányvonalának, mennyi amerikai fegyvert vásárol, illetve milyen feltételekkel működhetnek amerikai katonai bázisok a területén. A kelet-európai NATO-tagállamok közül több már azt is mérlegeli, hogy nagyobb részt vállalna az amerikai csapatok állomásoztatásának költségeiből, csak maradjanak. Ez azért már némiképp más NATO, mint amelyhez Európa az elmúlt évtizedekben hozzászokott. A katonai szövetség természetesen mindig is tehermegosztásra épült, az amerikai jelenlét fenntartása pedig soha nem volt ingyenes politikai vagy katonai vállalás. Trump Washingtonja azonban egyre nyíltabban tranzakcióként kezeli a biztonságpolitikát: mutasd meg, mit teszel hozzá, mennyit költesz, milyen amerikai fegyvereket vásárolsz, mennyit vállalsz a bázis költségeiből, és utána beszéljünk arról, milyen amerikai katonai jelenlétre számíthatsz.

Románia pedig most igyekszik bizonyítani, hogy jó ügyfél – illetve, diplomatikusabban fogalmazva, jó szövetséges.

Bukarestet a brüsszeli egyeztetéseken Marius Lazurca elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó képviseli, aki Dan Neculăescu román NATO-nagykövettel együtt már tárgyalt Matt Whitaker amerikai NATO-nagykövettel. Neculăescu közlése szerint a megbeszélés középpontjában a fekete-tengeri biztonság és az amerikai erők európai felülvizsgálata állt. A román üzenet lényegében az, hogy Bukarest teljesíti NATO-vállalásait, támogatja az erős transzatlanti kapcsolatot, ugyanakkor elfogadja azt is, hogy Európának nagyobb felelősséget kell vállalnia saját védelméért. Lazurca már azt is világossá tette, milyen érvekkel próbál Románia Washingtonnál házalni: növekvő védelmi kiadásokkal, katonai bázisokba fektetett pénzzel, NATO-missziókban és amerikai műveletekben való részvétellel, valamint a román védelmi ipar fejlesztésével. Arra viszont már nem adott egyértelmű választ, hogy Bukarest hajlandó-e többet fizetni az amerikai katonák romániai állomásoztatásáért. Azt mondta, erről még túl korai beszélni, különösen addig, amíg Romániának nincs teljes jogkörű kormánya. Ez azonban nem az első forduló. Lazurca és Gheorghiță Vlad vezérkari főnök július végén Washingtonban tárgyalt Colbyval, aki előzetesen ismertette velük az Europe Posture Review amerikai megközelítését. Az amerikai fél akkor külön méltatta Románia „proaktív” hozzáállását a tehermegosztáshoz, vagyis Bukarest pontosan tudja, miről folyik most a vita, és hetek óta igyekszik bebiztosítani saját helyét az új amerikai katonai térképen.

Van mit félteni. Az amerikai katonai jelenlét romániai központja a Mihail Kogălniceanu légibázis, ahol 2024-ben létrehozták a U.S. Army Garrison Black Sea-t. Amerikai katonák szolgálnak Aranyosgyéres térségében és Deveselunál is, utóbbinál az Aegis Ashore rakétavédelmi rendszer működtetésében vesznek részt. Ehhez társul a NATO francia vezetésű romániai harccsoportja Cincunál, amelyet szükség esetén dandárméretűre lehet felfejleszteni. Románia szempontjából ezért az amerikai jelenlét nem valamilyen hidegháborús maradvány, amelyből nyugodtan le lehet faragni néhány száz katonát. Az ország a NATO keleti szárnyán, Ukrajna mellett, a Fekete-tengernél fekszik, miközben Oroszország rendszeresen támadja az ukrán dunai kikötőket, és az elmúlt években többször kerültek orosz drónok vagy roncsok NATO-területre. Ha van olyan térség Európában, ahol a 2022 utáni biztonsági helyzet alapján inkább növelni, mint csökkenteni volna logikus a szövetséges katonai jelenlétet, akkor a Fekete-tenger alighanem ott van a lista elején.

Csakhogy Washington nem kizárólag európai szemmel nézi a térképet.

Az amerikai stratégiai gondolkodásban Kína az első számú hosszú távú katonai kihívás, Európának pedig egyre inkább azt mondják: Oroszország elsősorban a ti problémátok, tessék nagyobb részt vállalni belőle. Innen nézve a NATO 3.0 nem valami marketingcímke, hanem annak kulturált megfogalmazása, hogy az Egyesült Államok európai biztonsági szerepe átalakul, és Európának gyorsan fel kell nőnie ahhoz a feladathoz, amelyet hetven éve jelentős részben Washington végzett el helyette. Ukrajna Patriot-ellátása akadozik, miközben Franciaország és Olaszország SAMP/T NG rendszerekkel, Aster rakétákkal és saját európai gyártókapacitással próbálja betömni az amerikai légvédelemben keletkező lyukat. A két történet ugyanannak a folyamatnak két oldala. Washington egyre nyíltabban jelzi, hogy nem akar korlátlanul Európa katonai biztosítója maradni, Európa pedig most kezdi megtanulni, hogy az amerikai biztonsági garanciát nem elég természetes adottságként beleírni a költségvetés lábjegyzetébe.

A kellemetlen kérdés nem az, hogy az Egyesült Államok holnap kivonul-e Európából. Nem vonul ki, és jelenleg nincs nyilvánosságra hozott döntés arról sem, hogy a romániai amerikai jelenlétet milyen mértékben változtatnák meg. A valódi kérdés az, milyen Európa marad akkor, ha az amerikai katonai jelenlét fokozatosan kisebb lesz, miközben Oroszország nem lesz kisebb, Putyin nem lesz kevésbé imperialista, az ukrajnai háború nem tűnik el, Kína pedig egyre nagyobb részt köt le Washington figyelméből. Most Colby körbejárja Európát, a NATO-tagállamok pedig egyenként magyarázzák neki, miért éppen náluk kellene maradniuk az amerikai katonáknak.

A NATO 3.0 egyelőre tárgyalássorozat és stratégiai koncepció, de nagyon könnyen lehet, hogy néhány év múlva úgy emlékszünk majd erre az időszakra, mint arra a pillanatra, amikor Európa végre kénytelen volt tudomásul venni: az amerikai ernyő még fölötte van, csak egyre szaporodnak rajta a lyukak.

Ugar