Kelet-Európa pénzzel próbálja maradásra bírni az amerikai katonákat

A NATO keleti szárnyának országai lassan egészen különös helyzetben találják magukat: miközben Oroszország továbbra is háborút folytat Ukrajna ellen, orosz drónok sértik meg a szövetséges országok légterét, a Baltikumtól a Fekete-tengerig pedig minden valamirevaló katonai tervező azt számolja, hogyan lehetne megerősíteni az elrettentést, az Egyesült Államokat közben arról kell győzködni, hogy ugyan legyen már szíves nem hazavinni a katonáit Európából. A Bloomberg friss értesülése szerint a keleti NATO-tagállamok ezért most azt fontolgatják, hogy nagyobb részt vállalnak az amerikai csapatok állomásoztatásának költségeiből, hátha így sikerül kevésbé vonzóvá tenni Donald Trump számára az európai amerikai katonai jelenlét további csökkentését.

Ez első hallásra még akár teljesen normális teherviselési vitának is tűnhetne. Az amerikai katonák lengyelországi, romániai vagy balti jelenléte pénzbe kerül, a fogadó országoknak pedig elemi biztonsági érdekük, hogy ott maradjanak, tehát miért ne fizetnének többet? Csakhogy a Bloomberg által feltárt részletek alapján Washingtonban már nem pusztán arról érdeklődnek, ki mennyit hajlandó költeni a saját védelmére, hanem arról is, hogy az adott szövetséges „nyilvánosan támogatta-e” Donald Trump külpolitikáját. A Pentagon hat hónapos európai haderő-felülvizsgálatának részeként kiküldött kérdőív azt is firtatja, milyen korlátozások vonatkoznak az amerikai támaszpontok használatára, és mennyi pénzt költenek az egyes országok amerikai hadiipari vállalatoknál. A válaszokat augusztus 28-ig várják.Ezen a ponton a történet már kezd kevésbé hasonlítani egy katonai szövetség működésére, és valamivel jobban arra, amikor a szálloda recepcióján megkérdezik, elégedett volt-e a szolgáltatással, csak itt rossz válasz esetén esetleg hazamegy a páncélos dandár.

A Bloomberg szerint több európai fővárosban a kérdőívet kifejezetten úgy értelmezik, mint kísérletet arra, hogy Washington a biztonsági garanciákat politikai igazodással kapcsolja össze. Oana Lungescu, a NATO korábbi szóvivője és a RUSI kutatója arra hívta fel a figyelmet, hogy a csapattelepítésekről, a költségmegosztásról és a fegyvervásárlásokról természetesen korábban is folytak alkuk a szövetségen belül, ezek azonban általában kevésbé voltak nyíltak és konfrontatívak, vagyis nem az az újdonság, hogy Amerika pénzt akar látni. Amerika mindig is azt akarta, hogy Európa többet költsön a saját védelmére, és ebben történetesen igaza is volt és van Az újdonság az, hogy a Trump-adminisztráció alatt a klasszikus teherviselési vita egyre inkább tranzakciós politikává alakul: fizetsz-e eleget, vásárolsz-e amerikai fegyvert, használhatjuk-e a támaszpontodat arra, amire szeretnénk, és megfelelő lelkesedéssel támogattad-e az elnök külpolitikáját? Ez utóbbi már nem NATO-hozzájárulás, hanem hűségteszt.

A tervek szerint augusztus 27-i brüsszeli NATO-találkozón teszik le az asztalra ajánlatukat a keleti tagállamok az, ezen pedig Elbridge Colby, az amerikai védelmi minisztérium politikai ügyekért felelős államtitkár-helyettese is részt vesz. Colby neve ebben a történetben egyáltalán nem mellékes, hiszen ő az egyik legfontosabb szellemi és politikai képviselője annak az amerikai stratégiai átrendeződésnek, amelynek lényege, hogy Európa hagyományos védelmét fokozatosan az európaiaknak kell átvenniük, Washington pedig katonai erőforrásainak nagyobb részét más térségekbe, mindenekelőtt Ázsiába irányíthatja. Ezt keresztelték el NATO 3.0-nak, és a júliusi ankarai NATO-csúcson már hivatalos stratégiai irányként kezelték. A koncepció önmagában egyáltalán nem őrültség: egy közel 450 millió lakosú, gazdag Európának valóban nehéz örökké azzal magyaráznia saját katonai gyengeségét, hogy majd jönnek az amerikaiak, ha baj van. Az európai NATO-tagállamok és Kanada ezért vállalták, hogy 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítják védelemmel és biztonsággal összefüggő kiadásokra, miközben fokozatosan nagyobb felelősséget vesznek át a kontinens hagyományos katonai védelméért.

A probléma a sorrenddel van, mert egy működőképes stratégiai átmenet úgy nézne ki, hogy Európa előbb felépíti azokat a képességeket, amelyeket jelenleg nagyrészt az Egyesült Államok biztosít – hírszerzés, felderítés, légi utántöltés, stratégiai szállítás, parancsnoki rendszerek, nagy hatótávolságú csapásmérés és persze megfelelő mennyiségű harcképes alakulat –, majd ezzel párhuzamosan az amerikaiak fokozatosan csökkentik jelenlétüket. Az Európai Parlament kutatószolgálatának júliusi elemzése szerint e kulcsfontosságú képességek egy részének európai pótlása öt-tíz évet is igénybe vehet, ha viszont Amerika előbb megy haza, Európa pedig majd utána próbálja összeszerelni azt, ami hiányzik, akkor ezt nem stratégiai átmenetnek hívják, hanem biztonsági résnek, Oroszország pedig vélhetően nem fog udvariasan öt-tíz évet várni arra, hogy elkészüljünk.

A keleti NATO-országok idegessége ráadásul nem valamiféle elméleti félelem attól, hogy Trump egyszer talán rossz lábbal kel fel, mert az amerikai katonai jelenlét csökkentése már folyamatban van. A Reuters július közepén arról számolt be, hogy Washington csendben visszavágta katonai jelenlétét Kelet-Európában, különösen a Baltikumban, és egy Lengyelországba tervezett jelentős amerikai csapatrotációt is váratlanul töröltek. Észtország védelmi minisztere szerint az országban állomásozó amerikai erők létszáma jelentősen csökkent, ami érthetően nem váltott ki különösebb ünneplést azokban az államokban, amelyek földrajzi helyzetükből adódóan Oroszországot nem csak külpolitikai tanulmányokból ismerik.

Románia mindezt ezt már korábban megtapasztalta: Washington még 2025 őszén döntött arról, hogy nem tartja fent a Mihail Kogălniceanu légibázison állomásozó amerikai rotációs dandár jelenlétét, amely nagyjából 1200–1500 katonát jelentett; Deveselun és Aranyosgyéresen ugyanakkor változatlan maradt az amerikai jelenlét, éppen ezért küldte Nicușor Dan elnök július végén Washingtonba Marius Lazurca nemzetbiztonsági tanácsadót és Gheorghiță Vlad vezérkari főnököt, közvetlenül azután, hogy román F–16-osok három, az ország légterébe behatoló orosz drónt semmisítettek meg. A delegáció feladata a fekete-tengeri amerikai–román biztonsági együttműködés megerősítése és – a későbbi beszámolók szerint – az amerikai katonai jelenlét további csökkentésének megakadályozása volt. Az időzítés ennél aligha lehetne abszurdabb. Románia közvetlen szomszédságában zajlik Európa legnagyobb háborúja a második világháború óta, az orosz támadások következtében rendszeresen jelennek meg drónok a NATO keleti légterének közelében, júliusban Románia már ténylegesen le is lőtt orosz eszközöket, miközben Washingtonban arról gondolkodnak, hány amerikai katonát vonjanak ki Európából. Bukarest erre lényegében azt válaszolja: fizetünk többet, csak maradjatok.

Trumpnak Irán is fáj

A mostani amerikai felülvizsgálat mögött ráadásul nem kizárólag a régóta hangoztatott ázsiai stratégiai fordulat áll. A Bloomberg szerint Trump különösen elégedetlen azokkal az európai szövetségesekkel, amelyek nem támogatták megfelelően az Irán elleni amerikai–izraeli háborút. Több nagy NATO-tagállam korlátozta az amerikai erők számára biztosított támogatást, és Washingtonban ezt láthatóan nem felejtették el. Még a NATO főtitkára, Mark Rutte is nyíltan beszélt májusban Bukarestben arról, hogy az Egyesült Államokban csalódottságot okozott egyes szövetségesek reakciója az iráni háborúra, miközben igyekezett bizonygatni, hogy az európaiak meghallották Washington üzenetét.

Románia ebben a történetben kifejezetten Washington mellé állt. Bukarest márciusban engedélyezte amerikai légi utántöltő gépek, megfigyelési és műholdas kommunikációs eszközök romániai telepítését az iráni műveletek támogatására, hangsúlyozva, hogy ezek védelmi jellegű feladatokat látnak el. A kérdőív ismeretében az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy ezek után Románia vajon hány pontot kap a Trump-adminisztráció NATO-hűségprogramjában.

Persze hosszú távon Európának valóban képesnek kell lennie saját hagyományos védelmének nagyobb részét biztosítani, és ebből a szempontból a NATO 3.0 egy évtizedeken át működő, de alapjáraton mégiscsak fenntarthatatlan rendszernek a szükséges korrekciója. Csakhogy a katonai elrettentés nem könyvelési gyakorlat, ahol december 31-én lezárjuk az amerikai jelenlét számláját, január elsején pedig megnyitjuk az európait. A képességeket fel kell építeni, a katonákat ki kell képezni, a fegyvereket le kell gyártani, a logisztikai rendszereket létre kell hozni, és mindeközben biztosítani kell, hogy Moszkvában egyetlen pillanatra se merüljön fel az a gondolat, hogy a NATO keleti szárnyán átmenetileg keletkezett egy kellemesen kihasználható lyuk.

A keleti NATO-tagállamok ezért most pénzzel próbálnak időt vásárolni, csakhogy egy katonai szövetség esetében meglehetősen nyugtalanító pillanat az, amikor a tagjai már nem azt kérdezik, hogyan erősítsük meg együtt az elrettentést, hanem azt, hogy mennyibe kerül, hogy Amerika még egy kicsit maradjon.

Ugar