Ana Birchall a CCR-bíráknak: adjátok vissza a 12 ezer eurós szabadságpénzt!

Ana Birchall volt román igazságügyi miniszter talált egy meglehetősen elegáns módszert arra, hogyan lehetne kipróbálni a gyakorlatban is azt a jogi logikát, amellyel az Alkotmánybíróság többsége alkotmányosnak találta az úgynevezett Fritz-módosítást: ha a CCR szerint egy már korábban létrejött jogi helyzethez utólag hozzá lehet kapcsolni olyan következményt, amely a jövőben fejti ki hatását, akkor Birchall szerint ugyanezt az elvet nyugodtan alkalmazhatnánk magukra az alkotmánybírákra is, és visszakérhetnénk tőlük az általuk felvett, fejenként mintegy 12 ezer eurós szabadságpénzt.

Birchall szombaton közzétett bejegyzésében nem különösebben finomkodott a CCR pénteken nyilvánosságra hozott indoklásával kapcsolatban. A volt igazságügyi miniszter szerint az érvelés nemcsak szakmailag gyenge és kínos, hanem veszélyes precedenst is teremt, mert abból az következik, hogy a törvényhozó utólag új feltételeket teremthet már megválasztott polgármesterek, helyi és megyei tanácsosok, képviselők vagy szenátorok mandátumának megszüntetésére, még akkor is, ha ezek a feltételek megválasztásuk idején nem léteztek. Birchall szerint a döntés lényegében azt jelenti, hogy a választott tisztségek szabályai menet közben megváltoztathatók, a mandátum kiszámíthatósága pedig többé nem tekinthető érinthetetlen jogállami alapelvnek. Magyarán, ha valakit tegnap olyan szabályok alapján választottak meg, amelyek között egy adott mandátumvesztési ok nem szerepelt, a parlament ma hozhat egy új szabályt, amelyet aztán a már hivatalban lévő személyre is alkalmaznak, az Alkotmánybíróság többsége pedig ezt nem feltétlenül tekinti tiltott visszamenőleges jogalkotásnak. Birchall ezen a ponton fordította vissza a CCR érvelését magukra az alkotmánybírákra, és ettől lett a történet a megszokottnál is szórakoztatóbb.

A volt miniszter ugyanis felidézte a CCR bíráinak és alkalmazottainak különleges szabadságpénzét, amelynek összege a bírák esetében elérheti a körülbelül 12 ezer eurót. Birchall állítása szerint az Alkotmánybíróság saját belső szabályait úgy módosította, hogy ennek a juttatásnak a kifizetése lehetővé váljon, miközben a köz- és magánszféra átlagos munkavállalóira egészen más szabályok vonatkoznak: a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltását a munkaviszony fennállása alatt ugyanis nem teszi lehetővé a román munkajog. Birchall ezért azt követeli, hogy a CCR hozza nyilvánosságra, összesen mennyi közpénzt fizettek ki ilyen címen, hány alkotmánybíró kapott belőle, majd töröljék a különleges juttatást, és azok, akik korábban felvették, fizessék vissza a teljes összeget.

És itt következik a csavar, mert Birchall nem egyszerűen azt mondja, hogy szerinte erkölcstelen vagy indokolatlan volt a pénz felvétele. Ennél sokkal gonoszabb dolgot csinál: a CCR saját Fritz-döntésének jogi logikáját fordítja a bírák ellen. Ugyanis, ha az öt alkotmánybíróból álló többség szerint a Fritz-módosításnál nem beszélhetünk alkotmányellenes retroaktivitásról, mert az új szabály valójában nem egy korábbi cselekményt büntet utólag, hanem egy fennálló jogi helyzet jövőbeni következményeit rendezi, akkor Birchall szerint ugyanez a gondolatmenet alkalmazható a szabadságpénzekre is. Meg lehet változtatni a szabályt, meg lehet szüntetni a juttatást, a korábban felvett összegeket pedig vissza lehet követelni, aztán amikor valamelyik alkotmánybíró tiltakozni kezd, hogy ez bizony visszamenőleges jogalkotás, szépen elé lehet tenni a saját döntését olvasgatni.

Birchall külön oda is szúr az öt bíróból álló többségnek, akiket „az öt nagyszerűnek” nevez, és lényegében a saját indoklásuk nyelvezetét parodizálva vezeti le, miért nem panaszkodhatnának retroaktivitásra. A javaslat természetesen elsősorban politikai és jogi fricska, nem pedig kész jogszabálytervezet, és Birchall valódi célja éppen az ellentmondás bemutatása: ha a CCR által felállított elv valóban olyan kifogástalan, amilyennek a többségi indoklás állítja, akkor annak működnie kellene akkor is, amikor nem Dominic Fritz mandátumáról, hanem az alkotmánybírák saját pénzéről van szó, mert jogállamban az elveknek van egy meglehetősen kellemetlen tulajdonságuk: nem csak akkor érvényesek, amikor nekünk kedveznek.

Birchall egyébként ennél általánosabb vádat is megfogalmazott az Alkotmánybírósággal szemben. Felidézte, hogy már a 2024-es elnökválasztási kampány idején politikai „kalapácsnak” nevezte a CCR-t, amellyel a hatalom szerinte újra és újra a saját javára zárhat le politikailag érzékeny ügyeket. Példaként említette azt a korábbi alkotmánybírósági döntést is, amely átengedte az egymillió euróig terjedő adócsalásokra vonatkozó büntetőjogi enyhítést, amennyiben az elkövető - bizonyos feltételekkel - megtéríti a kárt.

A Fritz-ügy azonban szerinte ennél is veszélyesebb, mert precedenst teremt arra, hogy a parlament a már hivatalban lévő választott tisztségviselők mandátumának feltételeit utólag módosítsa, miközben az Alkotmánybíróság ezt nem tekinti visszamenőleges hatályú jogalkotásnak, és innen nézve a 12 ezer eurós szabadságpénz valóban egészen remek próbakő lenne. Nem azért, mert egy alkotmányjogi válságot tizenkétezer euróval meg lehet oldani, hanem mert pillanatok alatt kiderülne, mennyire szilárd az a jogelméleti meggyőződés, amikor a következménye már nem egy ellenzéki polgármester mandátumát, hanem például Asztalos Csaba saját bankszámlát érinti. Birchall maga egy mondatban foglalta össze az ötlet lényegét:

„Ha már jogi bolondokháza van, akkor legyen teljesen az, nem?”

Ebben pedig van valami nehezen vitatható következetesség. Ha egyszer Románia Alkotmánybírósága újradefiniálta, hol kezdődik és hol végződik a retroaktivitás, legalább adjunk neki lehetőséget arra, hogy saját magán is kipróbálja az új találmányt.

Ugar