Hat hónap, három hajó, nulla megállapodás: Trump Hormuz-katasztrófájának mérlege

Trump ismét a szokásos nagyképűségével és narcisztikus hazugságaival oldaná meg az általa kirobbantott amerikai-iráni háborút. Márha ezt megoldásnak lehet nevezni, ugynais hétfőn hivatalosan lejárt a hatvannapos tűzszünet anélkül, hogy bármi is történt volna, eközben pedig a Brent hordónkénti ára 91 dollár felé kúszott, és a Hormuzi-szoroson vasárnap összesen három hajó bírt átvergődni, Irán és Omán pedig elkezdtek tárgyalni a hajózási útvonalakról, csakhogy jött Donald Trump, és a Fox Newson keresztül megüzente Ománnak — egy amerikaiakkal régóta szövetséges államnak —, hogy ha „az útjába áll", akkor „szétbombázza a rohadékot".

Kezdjük a fekete komédia magjával, mert e nélkül nem érthető semmi. A június 17-én, Iszlámábádban tető alá hozott, tizennégy pontos egyetértési memorandum arról szólt, hogy a felek hatvan napra megnyitják a Hormuzi-szorost, és közben tárgyalnak egy tartós atomalkuról. Ez a hatvan nap hétfőn járt le. Megállapodás nem született, áttörés nincs, gyakorlatilag tárgyalások sem voltak. Eszmail Bagai, a teheráni külügy szóvivője a Tasnim hírügynökségnek kijelentette:

„Egyáltalán nem kezdtünk tárgyalásokat, és az USA a legelső pillanattól megsértette a megállapodást; ezért a hatvan nap kérdése irreleváns."

Egy iráni forrás a Reutersnek is megerősítette: Teherán úgy tekinti, hogy a tűzszünet meg sem kezdődött, tehát a meghosszabbításáról sincs mit beszélni. Ez már rég nem diplomácia, hanem egy olyan Beckett-dráma, ahol a szereplők arra a vonatra várnak, amely soha nem is indult el, a pénztárban pedig Godot árulja a jegyeket.

Hat hónapja tart ez a háború — február 28-án kezdte el bombázni Iránt az USA és Izrael —, és lássuk, mit hozott a „acélfal", a „teljes ellenőrzés", a nagy amerikai haditengerészeti blokád. A Kpler adatai szerint a Hormuzi-szoroson vasárnap pontosan három hajó kelt át. Egy olyan víziútról ebszélünk, amelyen a háború előtt naponta 130-140 hajó közlekedett, és amelyen a világ olaj- és gázkészletének nagyjából egyötöde áramlik. A Brent ára eközben 91 dollár felé kúszott, és a szakértők szerint ez még csak a kezdet. Bob McNally, a Rapidan Energy elnöke a CNBC-nek elmondta: az ár valószínűleg visszamászik a 100 dollár felé, amint Kína feloldja a saját, mesterségesen lecsökkentett importját, merthogy — és ez egy kulcsfontosságú részlet — Kína volt az, aki eddig a saját „koplalókúrájával" alacsonyan tartotta az árakat: napi 4 millió hordóval csökkentette az olajimportját.

„Kína kijövetele a koplalókúrából nem fér össze a stabil Brent-árral"

— mondta McNally.

Ugyanez idő alatt Egyesült Államok stratégiai kőolajtartaléka 300 millió hordó alá esett — 1983 januárja óta, azaz a tartalék feltöltése óta ez a legalacsonyabb szint. A szakértők már attól tartanak, hogy a készletek ilyen mértékű lehívása magukat a tárolóbarlangokat is károsíthatja. Ezzel párhuzamosan Trump ellődözte Iránra azokat a rakétákat, amelyeket Ukrajnának kellett volna leszállítania, hogy Kijev védekezhessen az orosz ballisztikusok ellen. Az amerikai fegyverkészletek megcsappantak, az olajkészletük fogytán, és csak azért nem gondolom azt, hogy Trump az FSZB ügynöke, mert ennyire jól, ennyire az orosz és kínai érdekeknek megfelelően egy orosz ügynök sem tudta volna szétverni a Nyugat legerősebb államát - ehhez az kellett, hogy Trump soha ne haladja meg egy pár hónapos csecsemő intellektuális képességeit.

Mindeközben Irán és Omán, a szoros két partján fekvő állam elkezdett tárgyalni egymással, hogy miként oldhatnák meg a hajózást, és erre reagálva jött Trump, aki a már említett Fox Newsnak adott interjújában két dolgot csinált. Egyrészt azt követelte, hogy Irán „tűzze ki a megadás fehér zászlaját" — mintha egy hollywoodi háborús film gonoszának a szövegkönyvéből olvasna -, másrészt megfenyegette Ománt, hogy szétbombázza, amiért az Teheránnal tárgyal a szoros forgalmáról.

„Ha Omán az utunkba áll, szétbombázzuk a rohadékot"

— mondta szó szerint.

Hogy jobban értsük a kontextust: Omán az egyik legrégebbi, legmegbízhatóbb amerikai szövetséges a Perzsa-öbölben, hagyományosan épp az a diszkrét közvetítő, aki évtizedek óta segít az amerikaiaknak tárgyalni azokkal, akikkel közvetlenül nem tudnak. És most az amerikai elnök azzal fenyegeti ezt a szövetségest, hogy bombázni fogja őt, amiért az a közvetítői munkáját végzi, méghozzá épp a nyugati érdekek szolgálatában. Trump viszont valószínűleg féltékeny lett Ománra, esetleg attól tart, hogy elorozzák előle a jól megérdemelt békedíjat, amit valami európai talált ki és nem adják oda neki soha többet, bár azt hiszem ezzel a feltételezéssel is túlértékeltem az amerikai elnök szellemi kapacitásait.

De, hogy mennyire elbaszta ez a narancshajú idióta, mennyire üres locsogásnak tartják már a bombázásokkal való fenyegetését, hepciáskodó hősködéseit, mennyire nem látják többnek, mint egy Truth Social-on tweetelő szamárnak, azt Irán válasza, és Irán lépései mutatják meg a legjobban. Teherán válasza - hogy-hogy nem - végül nem fehér zászló lett. Egy magas rangú iráni tisztségviselő hétfőn közölte: ha az USA néhány héten belül nem teljesíti a júniusi megállapodásban vállaltakat, Irán „időszerű és pontos" katonai csapást mér az amerikai tengeri blokád áttörésének céljából. Ez már Teherán stratégiájának a nyílt fordulata: a védekezésből a támadásba léptek át. Az iszlám köztársaság eddig ugyanis defenzívában volt: blokkolta a szorost, lövöldözött az „engedély nélkül" áthaladó hajókra, reagált az amerikai csapásokra. Most viszont egy magas rangú iráni tisztségviselő azt ígéri, hogy katonai csapással töri át az amerikai haditengerészeti blokádot, és hozzátette a kulcsmondatot:

„Bebizonyosodott tény, hogy az USA nem komoly a tűzszünetet illetően, és nem kötelezi el magát mellette, így az ellenségre nyomást gyakorolni vagy a közvetítőkre támaszkodni egy tartós tűzszünet reményében nem reális."

Nos, amikor Trump a nagy nyilvánosság előtt megfenyegette Ománt, a saját szövetségesét, és a közvetítőt, akkor nemcsak annyit ért el, hogy a szövetségesi rendszerét rombolta, hanem Irán sem hajlandó - joggal - komolyan venni Omán közvetítéseit, hiszen mit érhet a kis Öböl-állam szava a nagy Trump mellett? Tulajdonképp az is lehet, hogy a narancshajú idióta az utolsó diplomáciai útvonalat számolta fel.

A számháború

Chris Wright amerikai energiaügyi miniszter a múlt héten büszkén közölte, hogy egy amerikai haditengerészeti kísérőműveletnek köszönhetően még mindig napi 14-15 millió hordó olaj hagyja el a Perzsa-öblöt — szemben a háború előtti napi 20 millióval. Trump maga is „low-keying"-nek, azaz visszafogottnak nevezte az amerikai hozzáállást, és azt állította, Irán „nagyon rossz bőrben van" pénzügyileg, magas infláció sújtja, és nem tudja kifizetni katonáit. Csakhogy a számok mást is mutatnak. A CNBC és a Kpler adatai szerint a szoroson vasárnap három hajó ment át — nem 14-15 millió hordónyi flotta. A kettő közötti szakadék óriási, és a szakértők nyíltan vitatják, hogy az amerikai kíséret mennyire hatékonyan korlátozza Iránt. A blokád az Al Jazeera szerint eddig legalább 6 milliárd dollárnyi olajbevételtől fosztotta meg Teheránt, de közben az amerikai haditengerészet is a végét járja: az Abraham Lincoln repülőgép-hordozó csoportja több mint 260 napja van a tengeren megszakítás nélkül, és a szakértők szerint a Perzsa-öbölben állomásozó hajók már rég túllépték azt az időt, ameddig pihenő nélkül bevethetők maradnak. Washington most a USS George Washingtont küldi a térségbe erősítésként — a Csendes-óceánról vezényli át, aminek úgy Kína, mint Oroszország csak örvendeni tud.

Trump a Fox Newsnak megerősítette — egy Axios-értesülés nyomán —, hogy Washington titkos hátsó csatornát épített ki az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) tisztjeivel. Igen, ugyanaz a Trump, aki nyilvánosan „fehér zászlót" és megadást követel, aki Ománt bombázással fenyegeti, a színfalak mögött épp azzal a Forradalmi Gárdával tárgyal titokban, amelyet az amerikai kormány maga tett fel a terrorszervezetek listájára. Ez tökéletesen jellemzi a jelenlegi amerikai külpolitika skizofréniáját: nyilvánosan a nyers erő és a megaláztatás nyelvén beszél, a háttérben pedig kétségbeesetten keresi a kiutat, Irán pedig pontosan tisztában van ezzel és a novemberi mid-term választásokig nem valószínű, hogy bármiféle megállapodás irányába lépne, hiszen az olajárak, amelyeket az amerikai benzinkúton is éreznek a szavazók, hatalmas csapássá is válhat Trump számára az amerikai belpolitikában, ahol a lakosság nagyjából hatvan százaléka mereven elutasítja az Irán elleni háborút.

Széles körű az egyetértés egy dologban mutatkozik: a víziút „soha nem tér vissza a háború előtti állapotába". A régió vezetői ezért már olyan alternatív útvonalakba fektetnek be, amelyek teljesen elkerülik a Hormuzi-szorost, és ez a lényeg: függetlenül attól, ki „nyeri meg" ezt a hat hónapja tartó idiotizmust, a szoros mint a világkereskedelem megbízható artériája már most halott, és senki nem tervezi feltámasztását, ami Irán számára azzal jár, hogy addig kell ezt az ütőkártyát használnia, amíg az alternatív útvonalak ki nem épülnek - ebből szintén az következik, hogy nem fog visszalépni. Trump viszont szomorú mérleget hagy maga után: egy szétvert hajózási útvonal, elpazarolt amerikai rakétakészletek, és egy olyan Irán, amely lehet, hogy nem erős, de erősebb mint volt januárban, amikor százezrek vonultak az utcákra a fanatikus vallási rezsim ellen, és még a térségbeli szövetségeseit is elidegenítette - nem véletlen, hogy a térség három muzulmán állama - Törökország, Pakisztán, Szaúd-Arábia - katonai megállapodást írt alá egymással, amelynek része egy, a NATO 5. cikkelyéhez hasonló kölcsönös segítségnyújtási egyezség is.

Ugar