Kitört a béke Iránban, minden terrorista jól van, hála Trumpnak

Donald Trump vasárnap, nyolcvanadik születésnapja környékén - öreg autokratáknál nem mellékes körülmény! - bejelentette, hogy békemegállapodás született az Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság között: a Hormuzi-szoros azonnal megnyílik a világ hajói előtt, az amerikai tengeri blokád feloldásra kerül, és Irán kötelezettséget vállal arra, hogy nem fejleszt nukleáris fegyvert – mindennek fejében Washington feloldja a befagyasztott iráni eszközöket, amelyek értéke a sajtóhírek szerint megközelíti a huszonöt milliárd dollárt. A hivatalos aláírási ceremóniát június tizenkilencedikére tűzték ki Svájcban, ahol várhatóan maga JD Vance alelnök is jelen lesz, és talán az elnök úr személyesen is megtisztel bennünket.

Aki e sorokat olvassa, és némi jóindulattal próbálja értelmezni az eseményeket, az talán hajlamos lenne arra, hogy a születésnapi időzítést csupán kellemes egybeesésként kezelje – ám azok, akik ismerik Donald Trump személyiségét, s különösen azt a közismert hiúságát, amelynek mentén az elnök az élet szinte minden területén saját dicsőségének tükörképét keresi, joggal feltételezhetik, hogy a szülinapon való bejelentés egyáltalán nem véletlen. Persze az a cinikus elmélet, miszerint Trump száz nappal korábban azért indított háborút Irán ellen, hogy pontosan a saját születésnapján zárhassa le azt, valószínűleg túlbecsüli az elnök stratégiai előrelátásának mélységét és időhorizontját – de azt azért rögzítsük le, hogy a gondolat nem légből kapott, és egészen biztosan nem a valóságtól legtávolabb eső magyarázat a történtekre.

Pakisztán miniszterelnöke, Shehbaz Sharif – aki Washington és Teherán között a főközvetítő szerepét töltötte be ezekben a hónapokban – percekkel Trump bejelentése előtt erősítette meg az X platformon, hogy a megállapodás tényleg megszületett, s hogy „mindkét fél azonnali és végleges hatállyal megszüntette a katonai műveleteket minden fronton, beleértve Libanont is." Az iráni külügyminiszter a megállapodást tizennégy pontban foglalta össze, amelyek közül a legsúlyosabb a tengeri blokád feloldása, és az iráni kikötők ismételt megnyitása a globális kereskedelmi hajózás előtt.

Nem mellékes körülmény, hogy az embernek ma már ösztönszerűen el kell döntenie: megbízzon-e az amerikai elnök bejelentésében, vagy sem? Magam is így voltam ezzel: a hírt először a Truth Socialon olvastam, és – bevallom – megvártam, amíg független forrás is megerősíti. Amikor a pakisztáni megerősítés megérkezett, kezdtem el komolyan venni az egészet. Oda jutottunk tehát, hogy egy egyszerű hírszerkesztő és botlábú publicista saját tapasztalatain okulva már nem bízik meg az amerikai elnök szavában még egy ilyen súlyú kérdésben sem – nem elvből, nem politikai ellenszenvből (habár ez kétségkívül megvan bennem), hanem egyszerűen azért, mert Trump annyiszor jelentette be ugyanezt a megállapodást a korábbi hónapokban, hogy az ész és a józan óvatosság egyenesen megkövetelte a kétkedést. Ez az Egyesült Államok szavahihetőségének meglehetősen szomorú mutatója...

Most, hogy a fegyverek elhallgatni látszanak, érdemes egy pillantást vetni arra, honnan indult ez az egész, és hova érkezett. A háború február huszonnyolcadikán tört ki, amerikai és izraeli csapásokkal Iránban, amelyek Teheránt viszontcsapásokra és a Hormuzi-szoros lezárására kényszerítették – ezzel megbénítva a globális energiaellátást, amelynek közel egyötöde halad át ezen a stratégiai víziúton.

Az első napok gyorsan és félreérthetetlenül lezárták a legfelső iráni politikai és katonai vezetés jó részének életét, köztük Khamenei ajatollahét is. Ez látványos és tagadhatatlan eredmény volt – csakhogy a természet, és különösen a politika, nem tűr vákuumot: az ajatollah helyébe az Iráni Forradalmi Gárda legradikálisabb frakciói léptek, akik most az ország irányítását kézben tartják. Ez csak egyetlen fokkal rosszabb kiindulás a jövő szempontjából, mint az imámok uralma volt, és aligha nevezhető egyértelmű sikernek – hacsak valaki nem azon az állásponton van, hogy bármilyen rezsimváltás önmagában értékes, függetlenül attól, hogy mi következik utána.

Az iráni rakétakészletek, amelyeknek megsemmisítése egykor a háború egyik deklarált célja volt, kisebb veszteségeket szenvedtek ugyan, de alapvetően sértetlenül átvészelték a konfliktust, jól elrejtve a barlangokban és föld alatti létesítményekben. A dúsított urán szintén iráni kézben maradt – viszont Teherán most ígéretet tett arra, hogy nem készít belőle atomfegyvert. Trump ezt sikerként könyveli el, és valamiféle tekintetben az is, csakhogy az ontológiai hazugság műfajának éppen az a lényege, hogy az ígéretet valósággá emeljük – Irán ugyanis sohasem mondta, hogy atomfegyvert szándékozna építeni, így aztán most is, korábban is, és bármikor a jövőben is ugyanolyan könnyedén megígérheti, hogy nem fog. Az iráni ígéret maradt a régi, csupán az aláírás ceremóniája változott.

A nyersolaj ára már a megállapodással kapcsolatos növekvő várakozások hatására meredeken esett az elmúlt napokban – a Brent pénteken nyolcvanhét, a West Texas Intermediate nyolcvannégy dollár körül zárt –, miután az olaj hordónként száz dollár felett kereskedett még május végén is, amikor Irán felfüggesztette a tárgyalásokat és azzal fenyegetőzött, hogy lőni fogja a szorost. A Hormuzi-szoros újbóli megnyitása jó hír a világnak, a globális hajózásnak és az energiaáraktól szenvedő fogyasztóknak – a helyzet egyik érdekes nyertese paradox módon éppen Oroszország volt: az energiaárak emelkedése a jogos és enyhe szankciók alatt álló orosz gazdaságnak is kapóra jött, ha nem is tudta annyira kiaknázni a helyzetet, amennyire szerette volna, részben az ukrán hosszú távú szankciók hatékonysága miatt.

Nem hagyható szó nélkül az a kényelmetlen tény sem, hogy a Nyugat – az európai baloldallal az élen, amely hosszú évtizedeken át valamiféle ideológiai rokonszenvvel tekintett az ajatollahokra, az iszlámot olykor a kommunizmus szellemi örökösének tekintve – idén januárban feltűnően csendesen vette tudomásul, hogy a Khamenei-rezsim legéppuskázott több mint tízezer tüntetőt. Sem Párizsban, sem Berlinben, sem Londonban nem törtek ki lángoló tüntetések, holott ugyanez a tömeg ugyanilyen lelkesedéssel vonul utcára az izraeli–palesztin konfliktus legkisebb fejleményeinél is. Ez a szelektív erkölcsi felháborodás feltűnő, és hosszú magyarázatot érdemelne – de most nem erről van szó.

Szóval: béke, de milyen áron? Trump bejelentette a megállapodást, amely – ha június tizenkilencedikén tényleg aláírják Svájcban – egy több mint száz napig tartó, a globális energiapiacokat felkavaró konfliktus lezárása lenne. Elhallgatnak a fegyverek, megnyílik a Hormuzi-szoros, és ez önmagában is értékes eredmény. De tegyük fel józanul a kérdést: mit nyert eközben Amerika, a Nyugat, és úgy általában a civilizáció? Az iráni rakétaarzenál nagyjából sértetlen. A dúsított urán iráni kézben van. A rezsim nem csupán a helyén van, hanem keményebb lett, mint volt. Irán egy ígéretet tett, amelyet korábban is megtett már, a Nyugat morális tekintélye nem erősödött, a közel-keleti biztonságpolitika nem vált áttekinthetőbbé.

Trump ugyanakkor valóban elérte, hogy a fegyverek elhallgassanak – legalábbis egyelőre. Ez nem semmi, és nem kellene lebecsülni, akkor sem, ha általa indított háborúról van szó - legalább tudott fékezni, és ez nem mondató el a másik nagy gerontokratáról, az orosz elnökről.

Az amerikai elnök legalább egy helyszínen, egy pillanatban tényleg megtehette azt, amivel megválasztása óta kérkedik: békét teremthetett – már amennyiben béke ez, és már amennyire teremtés.

Cinizmus nélkül nehéz volt írni erről a hírről, de még nehezebb nyugodtan hátradőlve várni, hogy mi lesz Trump következő zseniális globális ötlete.

Karczag Anna