Nem kér Moszkvából: Meloni új európai jobboldalt épít?

Giorgia Meloni a minap nem egyszerűen egy ukránpárti mondatot mondott, hanem megpróbált politikai határt húzni az európai jobboldalon belül.

Az Il Foglio interjújában arra a kérdésre, hogy szövetségre lépne-e olyan „patrióta” erőkkel, amelyek Ukrajna támogatása ellen szavaznak, azt válaszolta: nem. Választási számításból nem fogja az ellenkezőjét tenni annak, amit eddig képviselt, mert nem ő nem egy „minden évszakra jó” politikus (ez egy olasz mondás, magyar megfelelője a nem arra dől, amerre a szél fúj). Bár ez költői szépségű mondat, de politikai értelemben sokkal fontosabb annál, amit első hallásra értenénk belőle: aki Ukrajna ügyében Moszkva oldalára csúszik, azzal Meloni szerint nincs közös építkezés, és ez lehetne egy új európai jobboldal kezdete is.

Lehetne, de csak akkor, ha Meloni nem áll meg a mondatnál. Az európai jobboldalon ugyanis nem az a gond, hogy ne léteznének Ukrajnát támogató, Oroszországot világosan agresszornak nevező konzervatív erők. Léteznek: a lengyel jobboldalon, a balti térségben, a skandináv konzervatívok között, a cseh és román jobboldal egyes részeiben, és persze az Európai Néppártban is, amely maga is jobboldali pártcsalád. A probléma az, hogy ezek az erők nem álltak össze olyan erős politikai pólussá, amely egyszerre lenne jobboldali, EU-kritikus és egyértelműen ukránpárti. Az így keletkező vákuumot pedig elfoglalták azok, akik a „szuverenitás” szót Moszkva érdekében használják, és boldogan mutogatják a fotókat: íme, a Kremlből visszaintegettek nekünk.

És itt kezdődik Meloni lehetősége: ő nem néppárti politikus, nem óa rendszer terméke, bizonyos szempontból az európai mainstream kívüli szereplő, de legalábbis onnan indult, és mindez nem mellékes. Van benne EU-kritika, sokszor jogos is: Brüsszel túl gyakran működik lassan, túl gyakran beszél többet, mint amennyit cselekszik, túl gyakran próbál bürokratikus nyelven elkenni nagyon is politikai válságokat, viszont Meloni EU-kritikája nem ugyanaz, mint az AfD vagy Le Pen romboló ösztöne. Ő nem arról beszél, hogy „elfoglaljuk Brüsszelt”, nem arról, hogy szétverjük az Uniót, nem arról, hogy Európa legfontosabb döntéseit Moszkva kedvéhez kell igazítani, hanem arról, hogy Európának saját biztonsági érdeke szerint kellene cselekednie. Ez pedig éppen az, amit az EU-nak amúgy is tennie kellene.

A Fratelli d’Italia pártcsaládja, az ECR ebből a szempontból félkész terep. Az ECR hivatalosan többször is kiállt Ukrajna mellett, saját határozati javaslatban sürgette az orosz agresszió elítélését, Ukrajna pénzügyi és katonai támogatását, a befagyasztott orosz vagyon felhasználását és a Moszkvára gyakorolt nyomás fenntartását, a csoport pedig támogatta az Ukrajnának szánt uniós hiteleszközt is, vagyis nem arról van szó, hogy Meloni teljesen egyedül állna egy putyinista mocsár közepén. De az ECR-ben is ott vannak a mérgező elemek: az AUR például már korábban is szembement a csoport ukránpárti vonalával, miközben a Patriots for Europe és az Europe of Sovereign Nations képviselői tömegesen szavaztak Ukrajna ellen.

Ez mutatja meg a valós törésvonalat: nem a régi bal-jobb felosztás dönt, hanem az, hogy egy párt Európa oldalán áll-e, vagy a Kreml érdekeit csomagolja nemzeti retorikába.

Itt jön be a képbe Salvini és Vannacci. Meloni saját kormányzati és jobboldali környezetében is ott ülnek azok, akik Moszkva felé pislognak. Vannacci az Ukrajnának nyújtott olasz támogatás leállításáról és az Oroszország elleni szankciók feloldásáról beszélt, Salvini pedig Putyin ősrajongójaként régóta a legkellemetlenebb olasz jobboldali tehertétel. A velencei biennálé orosz pavilonja körüli botrány ezt szépen megmutatta: miközben az ukrán fél és az EU a moszkvai kulturális jelenlétet a háborús propaganda normalizálásának tartotta, Salvini „ruszofóbiáról” beszélt, és el is látogatott az orosz pavilonba.

Ezért Meloni mondata egyszerre jelenleg üzenet kifelé és befelé. Kifelé Le Pennek, az AfD-nek, a Patriots-vonalnak: nem minden jobboldali politikából lesz moszkvai iparág - befelé pedig Salvininek, Vannaccinak és mindenkinek, aki azt gondolta, hogy az olasz jobboldal majd Ukrajna hátán köt békét Putyinnal.

Ha Meloni ezt következetesen végigviszi, akkor létrejöhet egy olyan európai jobboldali centrum, amely nem olvad be a Néppártba, nem veszi át a baloldali-liberális nyelvet, de nem is hajlandó együtt menetelni a Kreml segédcsapataival.

Ebből a fideszes magyaroknak is le kéne vonniuk egy-két tanulságot, de nem teszik meg. A bukott magyar kormány és cselédsajtója sokáig Meloniban látta a szuverenista akcióegység női hősét, aztán kiderült, hogy Róma nem Budapest, Meloni nem állt be az oroszbarát kórusba, nem kezdte el Ukrajnát hibáztatni a háborúért, és nem csinált abból politikai brandet, hogy Brüsszel bénítása önmagában erény. Orbán az EU-t zsarolta, Meloni viszont éppen azt mondja: az EU-t nem szétverni kell, hanem rávenni arra, hogy végre védje meg saját stratégiai érdekeit. Orbán cselédsajtója, megtámogatva az európai putyinisták visszhangkamrájától Európa erős embere, az európai jobboldal vezéreként szerepelt, még akkor is, ha ez sosem volt igaz. Meloni nem kéri a hübriszt, csak cselekszik, és határozottan kommunikál - Orbán megbukott, Meloni viszont a legjobb úton van afelé, hogy egy európai jobboldal első számú politikusa legyen. Trump pedig külön fejezet ebben, de az a fejezet, amely ismét csak Meloni keménységét bizonyítja. A „szabad világ első embere” már Melonit is megpróbálta megalázni azzal a szokásos, beteges trumpi önimádattal, amely szerint mindenki érte rajong, mindenki vele akar fényképezkedni, mindenki az ő gravitációs mezejében keresi az élet értelmét. Meloni ezt visszautasította, és azóta Róma és Washington viszonya befagyott, Meloni pedig nem hajlandó visszalépni, nem hajlandó Orbánhoz hasonlóan tövig benyalást elkövetni csak azért, hogy Dump nyugodtabban aludjon, ez pedig ugyancsak arra utaló jel, hogy Meloni nem egyszerűen jobboldali belharcot vív, hanem egy európai önállósodási kísérletet is megpróbál végigvinni.

A kérdés tehát az, hogy Meloni képes lesz-e megszervezni azt a jobboldalt, amelynek Európában régóta helye lenne: szuverenista, de nem oroszbarát; EU-kritikus, de nem EU-romboló; bevándorlás- és bürokráciakritikus, de nem geopolitikai analfabéta; nemzeti nyelvet használ, de nem adja el a nemzeti érdeket Moszkvának. Ehhez szövetségesek kellenek: az ECR ukránpárti része, a lengyel és balti keményvonalasok, a skandináv konzervatívok, a Néppárt jobboldali szárnya, és mindenki, aki érti, hogy Ukrajna nélkül Európa biztonsága csak konferenciacím.

Ha ebből EP-frakció lesz, az nagy átrendeződés volna. Ha nem frakció, hanem politikai gravitációs központ, már az is számítana, mert jelenleg az európai jobboldal egyik legnagyobb problémája, hogy a leghangosabbak úgy beszélnek hazáról,hogy közben elsőként adnák el azt Putyinnak. Meloni most azt mondta: ebből nem kér. A következő kérdés az, hogy tud-e maga köré elég embert gyűjteni ahhoz, hogy ez ne csak egy olasz miniszterelnöki mondat maradjon, hanem egy új európai jobboldal mottója.