Szerbia az urnák előtt: Vučić menekülőútja, kibertámadás ruszki segítséggel és egy mélyinterjú-ajánló

Szerbia 2026. október 25-én előrehozott parlamenti választást tart, több mint egy évvel az eredetileg 2027 decemberére esedékes voksolás előtt. Aleksandar Vučić szeptember 9-én feloszlatta a 250 tagú nemzetgyűlést, hivatalosan arra hivatkozva, hogy az országot megrázó „hatalmas turbulenciák”, a társadalmi feszültségek és a politikai megosztottság után ismét a választóknak kell kijelölniük Szerbia irányát.

A magyarázat demokratikusnak hangzik, csakhogy a kormányzó Szerb Haladó Párt és szövetségesei továbbra is kényelmes, 147 mandátumos abszolút többséggel rendelkeztek, vagyis az előrehozott választást nem parlamenti kormányképtelenség kényszerítette ki. Vučić azért vitte előbb az országot az urnákhoz, mert a 2012 óta felépített hatalmi rendszere most először került tartós és kiszámíthatatlan társadalmi nyomás alá, ő pedig láthatóan úgy ítélte meg, hogy jobb most megmérkőzni az ellenfeleivel, mint kivárni, amíg a tiltakozásból még szervezettebb politikai erő születik.

A válság kezdőpontja 2024. november 1-je volt, amikor leszakadt az újvidéki vasútállomás felújított előtetője, és tizenhat ember meghalt. Ami kezdetben felelősségre vonást és a beruházás dokumentumainak nyilvánosságra hozatalát követelő tiltakozásnak indult, hamarosan a Vučić-rendszer egészéről szóló vádirattá vált. A diákok és a hozzájuk csatlakozó százezrek szerint a tragédia nem valamiféle balszerencsés építési baleset volt, hanem annak a korrupcióval, politikai kapcsolatokkal és ellenőrizhetetlen közbeszerzésekkel átszőtt államnak a következménye, amelyben a felelősség mindig lefelé gurul, miközben a hatalom csúcsán ülők érinthetetlenek maradnak. A közel két éven át tartó felvonulások, útlezárások és egyetemi megmozdulások Vučić uralmának legsúlyosabb belpolitikai kihívásává váltak, a kormány pedig rendőri fellépéssel, letartóztatásokkal, munkahelyi megtorlásokkal és a tiltakozók „külföldről irányított államrombolóként” való megbélyegzésével válaszolt.

Az előrehozott választás tehát egyszerre engedmény és hatalmi manőver. A diákmozgalom több mint egy éve követelte, hogy az utcákon felhalmozódott elégedetlenség az urnáknál is megmutatkozhasson, Vučić azonban csak akkor fogadta el a kihívást, amikor feltehetően úgy érezte, hogy még működőképes a kormányzó párt országos gépezete, ellenfelei pedig nem alakították át teljesen politikai erővé a tiltakozások lendületét. Az időzítés azért is fontos, mert Vučić két elnöki ciklus után nem indulhat ismét az államfői tisztségért, ezért bejelentette, hogy lemond az elnökségről, és a Szerb Haladó Párt miniszterelnök-jelöltjeként próbálja átmenteni hatalmát - Szerbia elnöki tisztsége papíron korlátozottabb, mint amekkora hatalmat Vučić ténylegesen gyakorolt; a választás ezért nem egyszerű parlamenti helycseréről, hanem arról szól, sikerül-e neki új pozícióban tovább működtetnie ugyanazt a politikai rendszert.

Csakhogy ezúttal a választás nem feltétlenül az a gondosan megrendezett erődemonstráció lesz, amelyhez Vučić hozzászokott. Szerbiában 2014-ben, 2016-ban, 2022-ben és 2023-ban is tartottak előrehozott parlamenti választást, amelyek rendszerint arra szolgáltak, hogy a hatalom az ellenzék számára kedvezőtlen pillanatban újítsa meg saját felhatalmazását. Most azonban a tiltakozó diákok mögött álló mozgalom külön választási listával készül, amelyre egyetemi oktatókat, szakembereket és más, általuk kiválasztott jelölteket állítanak. A diákok tudatosan nem olvadtak be a hagyományos ellenzéki pártokba, ami megőrizheti a mozgalom hitelességét, ugyanakkor az ellenzéki szavazatok szétforgácsolódásának veszélyét is magában hordozza. Egy június végi felmérés szerint a diáklajstrom támogatottsága már meghaladta a kormányzó SNS-ét, de egy olyan rendszerben, ahol a hatalom ellenőrzi a főbb intézményeket és a médiatér jelentős részét, visszaélhet a közpénzekkel, miközben a korábbi választásokon a megfigyelők médiatorzítást, csoportos szavazást és állami erőforrások pártcélú felhasználását dokumentálták, a népszerűség még nem azonos a választási győzelemmel.

Ruszkik a gépben: a kiberkémkedés

A Belgrádi Biztonságpolitikai Központ, vagyis a BCSP elleni művelet nem egyetlen látványos betörésből állt, hanem egy legalább 2024 őszétől 2025 végéig húzódó, többlépcsős hírszerzési akcióból. A szervezet különösen értékes célpont volt: független intézetként a szerb biztonsági szektort és az ország külpolitikai irányát kutatja, közben pedig sűrű kapcsolati hálót tart fenn európai és amerikai diplomatákkal, uniós tisztviselőkkel, kutatókkal, újságírókkal és civil szervezetekkel. A későbbi informatikai vizsgálat szerint a támadók megszerzett felhasználói azonosítókkal jutottak be a belső rendszerbe, majd fokozatosan magasabb jogosultságokat szereztek: hozzáférhettek levelezésekhez, mellékletekhez, archívumokhoz, kutatási anyagokhoz és a külföldi partnerekkel folytatott bizalmas kommunikációhoz. A műveletet azért volt nehéz idejében felismerni, mert elsődleges célja nem a rendszer megbénítása vagy az adatok látványos megsemmisítése volt, hanem a csendes, tartós jelenlét.

A behatolás nagyságrendjét akkor derült ki, amikor 2025 végén külső szakértők figyelni kezdték a hálózatot. Az ellenőrzött időszakban több mint 28 ezer jogosulatlan hozzáférési eseményt észleltek a munkatársak postafiókjaiban; ez nem feltétlenül ugyanennyi különálló levél elolvasását jelenti, hanem azt, hogy a támadók tömegesen és ismétlődően nyitották meg a levelezést, a mellékleteket és a régebbi archívumokat. A forenzikus elemzés két, az orosz állami hírszerzéssel kapcsolatba hozott szereplő módszereit azonosította: a Midnight Blizzardként ismert csoportot rendszerint az SZVR-rel, vagyis az orosz külső hírszerzéssel, a Forest Blizzardot pedig a katonai hírszerzéshez, a GRU-hoz kötött APT28-cal azonosítják. A munkamegosztás logikája is beszédes volt: míg az egyik műveleti vonal észrevétlen megfigyelésre és adatgyűjtésre törekedett, a másik aktívabban próbált fiókokat megszerezni és újabb célpontokat lépre csalni. Az attribúció tehát nem pusztán politikai feltételezésen, hanem az alkalmazott infrastruktúra, behatolási minták és korábbról ismert eljárások összevetésén alapult, bár az ilyen esetekben a teljes parancsnoki láncot ritkán lehet nyilvánosan bizonyítani.

A támadók idővel a BCSP rendszeréből kifelé is terjeszkedni kezdtek. Létrehozták a szervezet rangos rendezvénye, a 2025. november 17–19. között megtartott Belgrade Security Conference hamis regisztrációs oldalát, ahonnan az áldozatokat egy megtévesztő Microsoft-bejelentkezési felületre irányították. A célpontok között európai és észak-amerikai tisztviselők, szakértők és konferenciavendégek is voltak, akiknek egy valódi szerb partnerhez fűződő kapcsolata hitelesebbé tette a csalit; az uniós intézmények 2025 november 19-én kiemelt fontosságú kiberbiztonsági figyelmeztetést is kiadtak az akció miatt. Ebbe a folyamatba illeszkedett az a 2025 augusztusi Signal-üzenet is, amelyet Igor Bandović igazgató egy Szergej Tyihanovszkij belarusz ellenzéki politikusnak álcázott feladótól kapott. Az üzenet videóbeszélgetést kezdeményezett, ám a hívás nem jött létre, fontos azonban, hogy nem ez a csalási kísérlet nyitotta meg a rendszert: amikor megtörtént, a támadók már hónapok óta jelen lehettek benne, és valószínűleg az addig megszerzett kapcsolati információkat használták fel az újabb, személyre szabott megközelítéshez.

Az eset jelentősége ezért jóval túlmutat azon, hogy egy szerb kutatóintézet levelezése illetéktelen kezekbe került. A postafiókokból nemcsak dokumentumokat lehetett kinyerni, hanem rekonstruálni lehetett a szervezet teljes emberi környezetét: kik a munkatársak forrásai és támogatói, mely diplomatákkal tartanak kapcsolatot, milyen viták zajlanak házon belül, kiben bíznak, mitől tartanak, és milyen ügyeken dolgoznak még azok nyilvánosságra kerülése előtt. Az így létrejövő térkép egyszerre használható további adathalász támadásokhoz, források azonosításához, kompromittáló részletek kiragadásához, lejárató kampányok előkészítéséhez és egyszerű megfélemlítéshez. Cvijić értelmezésében éppen ez teszi az ügyet hibrid hadviselési példává: a külső hírszerzés nem feltétlenül közvetlenül támadja az államot, hanem egy belső demokratikus közvetítő intézményen keresztül próbál behatolni a nyugati szakpolitikai hálózatokba, miközben a megfigyelés puszta tudata is arra késztetheti a civil szereplőket és a forrásaikat, hogy óvatosabban beszéljenek. Arra ugyanakkor nincs nyilvános bizonyíték, hogy a műveletet a szerb állam és az orosz szolgálatok közösen irányították volna; az interjú fontosabb és megalapozottabb állítása az, hogy a két hatalmi rendszer érdekei ugyanazoknak a független intézményeknek a gyengítésében találkozhatnak.

Ebben a helyzetben válik különösen fontossá Tamara Kaňuchová interjúja Srđan Cvijićtyel, a megtámadott BCSP nemzetközi tanácsadó testületének elnökével, mert a közelgő választást nem lehet pusztán pártok, jelöltek és közvélemény-kutatások versenyeként megérteni. A kampányt egy olyan országban rendezik meg, ahol a független civil szervezeteket és újságírókat a kormánypárti média évek óta árulóként és külföldi ügynökként bélyegzi meg, aktivisták telefonjain Pegasus és a szerb fejlesztésű NoviSpy kémszoftver nyomait találták, a Belgrádi Biztonságpolitikai Központ rendszerébe pedig az orosz hírszerzéshez kötött támadók hatoltak be. A kérdés ezért már nemcsak az, hogy Vučić megnyeri-e vagy elveszíti az október 25-i választást, hanem az is, milyen politikai és titkosszolgálati eszközökkel próbálhatja a hatalom még a szavazás előtt szétzilálni, megfélemlíteni és hitelteleníteni azt a társadalmi közeget, amely hosszú idő után először valódi kihívást jelent számára.

Célpont: az ország civil társadalma

Egy szerb kutatóintézet elleni kibertámadásról első hallásra könnyű volna úgy beszélni, mint informatikai incidensről: illetéktelenek bejutottak egy rendszerbe, hozzáfértek levelezésekhez, majd a szervezet kijavította a hibákat. Tamara Kaňuchová VSquare-n megjelent, hosszú interjúja éppen azt mutatja meg, miért elégtelen ez a leírás. Beszélgetőtársa, Srđan Cvijić szerint egy független intézet levelezésének megszerzése nem ér véget a dokumentumok ellopásával: az elkövetők megismerhetik az emberek kapcsolatait, szokásait, bizalmas gondolatait és félelmeit, miközben a megtámadott szervezetnek azzal a tudattal kell tovább dolgoznia, hogy mindez idegen hírszerzők kezébe kerülhetett. Szerbiai mindennapok, ahol több hasonlóság az orbáni rendszerrel, mint gondolnánk.

Kaňuchová szlovák újságíró, aki Hollandiában él, és a VSquare mellett a The European Correspondent számára is ír. A VSquare-n megjelent munkái között romániai drónincidenseket kísérő online kampányról és moldovai orosz propagandáról szóló anyagok is szerepelnek; ebben az interjúban azonban nem ő állít fel új technikai vádiratot, hanem egy közvetlenül érintett szereplőt kérdez ki arról, mit jelent az kibertámadás egy intézmény és egy politikai közösség életében. Cvijić korábbi diplomata, jogi doktorátust szerzett Firenzében, és a Belgrádi Biztonságpolitikai Központ, a BCSP nemzetközi tanácsadó testületének elnöke. Az intézet saját meghatározása szerint független kutatóközpont, amely a biztonság kérdéseit demokratikus és emberi jogi szempontból vizsgálja.

Az interjú hátterében a 2024 novemberi újvidéki pályaudvari tragédia után kibontakozó szerbiai tiltakozások állnak. A kérdés nem csupán az, milyen erőkkel néz szembe egy kormányellenes mozgalom az utcán, hanem az is, hogy miként változik a független újságírók, kutatók és civilek helyzete, ha a politikai lejáratás mellé digitális megfigyelés társul. Kaňuchová ennek egy konkrét esetét bontja ki Cvijićtyel: a BCSP ellen végrehajtott műveletet, amelyet az intézet 2025 augusztusában tárt fel, noha a későbbi vizsgálat szerint az illetéktelen hozzáférés már 2024 szeptemberében elkezdődött, tehát a belarusz ellenzéki politikusnak kiadó magát üzengető személy nem a behatolás kezdete volt, hanem egy később észlelt mozzanat.

Az álüzenet Igor Bandovićnak, a BCSP igazgatójának érkezett a Signalon. A feladó Szergej Tyihanovszkijnak, Szvjatlana Cihanouszkaja férjének adta ki magát, egy korábbi partnerre hivatkozva kérte a kapcsolatot, majd videóhívást javasolt. A hívás nem jött létre, a hivatkozott szervezet pedig nem adta tovább Bandović elérhetőségét. A digitális vizsgálat ennél sokkal súlyosabb folyamatot rekonstruált: a támadók előbb hétköznapi felhasználóként jutottak be, később rendszergazdai ellenőrzést szereztek, végül a levelek, mellékletek és archívumok módszeres megfigyelésébe kezdtek. A cikk több mint 28 ezer levelezési hozzáférést említ közel egy hónap alatt; ezt pontosabb így nevezni, mint 28 ezer bizonyítottan elolvasott, különálló e-mailnek. Az interjú szerint a vizsgálat két, orosz hírszerző szervekhez kötött támadócsoport, a Midnight Blizzard és a Forest Blizzard tevékenységét azonosította. Cvijić azt emeli ki, hogy a csendes megfigyelés mellett fiókátvételek és egy, a Belgrádi Biztonsági Konferenciának tulajdonított hamis weboldal létrehozása is része volt a műveletnek.

Cvijić számára a történet legfontosabb része mégsem a behatolás technikai menete, hanem az, amit egy helyreállított szerver már nem tud helyrehozni. Elmondása szerint az intézet megerősítette a rendszereit és átalakította az eljárásait, ám a munkatársak ezután másként gondolnak a forrásaikra, partnereikre, családtagjaikra és minden olyan személyes közlésre, amely valaha munkahelyi levelezésben szerepelt. A megszerzett anyagból nemcsak ügyek és dokumentumok ismerhetők meg, hanem kapcsolati hálók, belső nézeteltérések, támogatói viszonyok és egyéni sérülékenységek is. Cvijić az MI lehetőségét is ebben látja fenyegetőnek arra figyelmeztet, hogy nagy tömegű levelezés adataiból később részletes személyes profilok építhetők. A támadás így akkor is visszafoghatja az emberek beszédmódját, nyitottságát és munkáját, ha a számítógépes fertőzést időközben sikerült megszüntetni. Az interjú egyik legnyugtalanítóbb megállapítása, hogy a BCSP nem feltétlenül végállomás volt. Cvijić szerint a megszerzett intézeti címekről nyugati partnereket, köztük egy belgrádi konferencia előadóit is megpróbálták elérni; ezek a további behatolási kísérletek az általa elmondottak szerint nem jártak sikerrel. Más szerb civil szervezetek és független médiumok is kaptak figyelmeztetést államilag támogatott támadásokra utaló jelekről, de sokuknak nem volt pénze olyan vizsgálatra, amilyet a BCSP elvégeztetett.

IItt érkezünk el a beszélgetés súlyosabb részéhez: Cvijić szerint Szerbiában a független civileket és az Európa-párti szereplőket egyszerre érik orosz eredetű digitális támadások és belföldi, hatalomközeli lejárató kampányok. A kormánypárti nyilvánosságban az érintetteket idegen érdekek szolgáiként, szélsőségesként vagy „színes forradalom” szervezőiként ábrázolják; a cél Cvijić olvasatában az, hogy a közönség szemében elfogadhatóvá váljon az ellenük alkalmazott nyomás. A belföldi digitális elnyomás nem az orosz művelettel kezdődött: az Amnesty International 2024-es kutatása a Pegasus és a szerb fejlesztésű NoviSpy kémszoftver alkalmazását, valamint telefonok vizsgálatára szolgáló eszközök visszaélésszerű használatát is dokumentálta szerbiai civilekkel és tiltakozókkal szemben.

Arra a kérdésre, hogy Belgrád és Moszkva közvetlenül összehangolta-e éppen ezt a kiberműveletet, az interjú nem ad bizonyító erejű választ. Cvijić maga is nyitott kérdésként fogalmazza meg, az orosz szolgálatok kizárólag saját céljukra gyűjtöttek-e adatokat, vagy azok a szerb hatalom számára is hasznosulhatnak. A különbség nem gyengíti, hanem pontosítja az érvelését: szerinte Szerbia sajátossága az, hogy a két hatalomnak sokszor ugyanazok az ellenfelei, ezért érdekeik akkor is találkozhatnak, ha egy konkrét művelet közös vezérlését nem is sikerül igazolni. Moldova más helyzetben van, mondja: ott Moszkva választási beavatkozással, szavazatvásárlással és dezinformációval próbálta eltéríteni az ország európai útját, míg Szerbia nem pusztán célpontja, hanem időnként közvetítője és haszonélvezője is lehet az orosz befolyásnak. Az interjúban felidézi a moldovai választások megzavarására Szerbiában állítólag kiképzett emberek ügyét is, de ebből még nem jut oda, hogy Moszkva teljesen ellenőrizné Belgrádot.

Kaňuchová ezután a lejáratás társadalmi hatását firtatja. Cvijić válasza szerint a „civil társadalom” mint elvont fogalom Szerbiában régóta könnyen támadható: már a Milošević-korszakban is nyugati ügynökként próbálták bemutatni a kritikus hangokat. A konkrét, helyben ismert emberek és szervezetek megítélése azonban jobb lehet, mert a polgárok látják a munkájukat. Ez nem jelent védettséget, de megmagyarázza, miért fordít a propaganda annyi energiát az egyes szereplők személyes hiteltelenítésére. A BCSP egyik saját tanulmánya a kormányzó Szerb Haladó Párt működésében is leírja az intézmények gyengítését, a „színes forradalomról” szóló összeesküvés-elméleteket és az ellenfelekkel szembeni erőszak igazolását.

A beszélgetés utolsó szakasza már a szerb hatalom jövőjéről szól, és itt Cvijić egyértelműen előrejelzéseket és politikai értékeléseket fogalmaz meg. Attól tart, hogy a közelgő választásokkal erősödhet a megfigyelés, a civilek elleni kampány és a választási csalásról szóló előzetes beszéd; a Szerb Haladó Pártot pedig a Fidesszel összevetve azt mondja, hogy bár mindkét rendszer támaszkodik az intézmények, a média és az erőforrások ellenőrzésére, a szerb párt történetében és működésében az erőszak hangsúlyosabb elem. Úgy véli, Vučić hatalomvesztés esetén nem feltétlenül fogadná el békésen az eredményt, Oroszország pedig nemcsak külpolitikai partner, hanem a politikai túlélés mintája is lehet számára.

Az összkép azonban mégsem reménytelen: Szerbia gazdasági élete erősen kötődik az Európai Unióhoz, miközben a kormány valóban meggyőződéses, oroszbarát tábora jóval kisebb lehet annál a választói körnél, amely megszokásból vagy a viszonylagos stabilitás miatt támogatja. A különbséget egy egyszerű ellentmondással érzékelteti: sokan Oroszországot nevezik Szerbia legjobb barátjának, dolgozni és élni mégis az európai országokba mennének. Cvijić szerint a tartós tiltakozások és a hatalom keményebb fellépésére adott társadalmi válasz azt jelzik, hogy az országot nem lehet akadálytalanul Belaruszhoz hasonló rendszerré alakítani; ugyanakkor az elégedetlenség önmagában még nem válik ellenzéki választási többséggé. Az interjú végül ennél a feszült pontnál hagyja az olvasót: egy olyan társadalomnál, amelynek jelentős része érzékeli a rendszer bajait, de amelyben még nyitott kérdés, sikerül-e ebből politikai változást teremteni.