Trump kinyitja az atomdobozt a Közel-Keleten - urándúsítás Szaúd Arábiában

Donald Trump jóváhagyott egy harminc évre szóló atomenergia-megállapodást Szaúd-Arábiával, amely lehetővé teheti, hogy a királyság saját urándúsítási kapacitást építsen ki – és amely a hírek szerint nem tartalmazza a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szigorúbb ellenőrzést biztosító Kiegészítő Jegyzőkönyvét. Vagyis miközben az Egyesült Államok épp háborút visel Iránnal, részben annak atomprogramja miatt, ugyanaz az elnök odaadja a regionális riválisnak azt a technológiát, amelynek megszerzéséért Teheránt bombázza. Nevezzük nevén: ez a kettős mérce csúcsa – és a nukleáris fegyverkezési verseny startpisztolya.

Van a mostani hírben egy olyan mértékű logikai bukfenc, hogy az embernek kétszer kell elolvasnia, mire elhiszi. Az Associated Press két, a tárgyalásokat ismerő forrása szerint Donald Trump jóváhagyott egy atomenergia-megállapodást Szaúd-Arábiával, amely megnyithatja az utat egy urándúsító létesítmény felépítése előtt a királyság területén. Az egyezmény nagyjából harminc évre szólna, amerikai cégek is részt vennének a szaúdi nukleáris infrastruktúra kiépítésében, és a hivatalos bejelentés akár már ezen a héten megtörténhet. Mindezt abban a pillanatban, amikor amerikai repülők épp iráni célpontokat bombáznak – részben azért, mert Washington szerint Teherán atomfegyver felé kacsingat.

Álljunk meg itt egy másodpercre, és mondjuk ki egyszerű mondatokban, mi is történik. Az Egyesült Államok háborúzik Iránnal, hivatkozva többek között az iráni nukleáris program veszélyeire. Ugyanez az Egyesült Államok ugyanezekben a napokban aláír egy szerződést Irán legfőbb regionális riválisával, amely lehetővé teszi számára ugyanannak a technológiának a birtoklását. Ha valaki azt hiszi, hogy ebben van valamiféle stratégiai koherencia, az bátran jelentkezzen, mert szívesen meghallgatnám az érvelését.

De a történet legaggasztóbb részlete nem is maga a dúsítás, hanem az, ami hiányzik a megállapodásból. Szaúd-Arábia tagja a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek (NAÜ), annak a bécsi székhelyű ENSZ-szervezetnek, amely egyszerre népszerűsíti a békés atomenergia-használatot és ellenőrzi, hogy az országok ne futtassanak titkos fegyverprogramokat. Csakhogy az egyik forrás szerint az egyezmény nem fogja tartalmazni a NAÜ úgynevezett Kiegészítő Jegyzőkönyvét – azt a jogi eszközt, amely szélesebb körű, mélyebb és váratlanabb ellenőrzéseket tesz lehetővé.

Fordítsuk le ezt köznyelvre. Ez nagyjából olyan, mintha valakinek odaadnánk a kulcsot egy fegyverraktárhoz azzal, hogy „persze, csak vadászpuskákat vegyél ki belőle" – de közben lemondanánk arról a jogról, hogy bármikor benézhessünk, mit is vitt el valójában. A Kiegészítő Jegyzőkönyv épp az a mechanizmus, amely a nukleáris ellenőrzést a papírmunkából valódi bizonyossággá emeli. Enélkül a „civil program" ígérete pontosan annyit ér, amennyi jóhiszeműséget hajlandók vagyunk előlegezni. Márpedig egy olyan régióban, ahol épp atomcsapásokról és Hormuz-blokádról szólnak a hírek, a jóhiszeműség a legrosszabb valuta.

És hogy miért nem elméleti a félelem, arra maga a szaúdi vezetés adta meg a választ. Mohamed bin Szalmán koronaherceg évekkel ezelőtt nyíltan kijelentette: ha Irán atomfegyvert szerez, a királyság is fontolóra veszi ugyanezt. Ezt a mondatot azóta sem vonta vissza senki. Vagyis Washington most olyan technológiát ad át egy olyan államnak, amelynek vezetője nyilvánosan bejelentette a feltételes fegyverkezési szándékát – miközben a feltétel (az iráni fegyverkezés) épp azért látszik egyre valószínűbbnek, mert az amerikai csapások alatt Teheránnak minden korábbinál nagyobb oka van a nukleáris elrettentésre. A kör bezárult, és épp Washington zárta be.

A szakértők ráadásul régóta figyelmeztetnek: a dúsítási kapacitás nem azonos az atombombával, de az első lépés lehet feléje. Az a technológia, amely a reaktorokhoz szükséges üzemanyagot állítja elő, viszonylag szűk módosítással alkalmassá tehető a fegyverekhez való hasadóanyag előállítására is. Épp ezért figyeli a világ ezeket a programokat olyan éberen – vagy legalábbis épp ezért kellene figyelnie.

Van egyébként egy modell, amely megmutatja, hogyan lehetne mindezt tisztességesen csinálni – és épp ezért érdemes felemlegetni. Az Egyesült Arab Emírségek az Egyesült Államokkal kötött megállapodás alapján építette fel a barakahi atomerőművet, méghozzá anélkül, hogy igényt tartott volna az urándúsítás jogára. Az üzemanyagot külső forrásból szerzi be, a proliferációs kockázat pedig ezzel gyakorlatilag nullára csökken. A szakma ezt szokta „aranystandardnak" nevezni: atomenergia igen, dúsítás nem. Abu-Dzabi ezt elfogadta, Rijád ezt épp most utasította el – és Washington belement. A különbség nem technikai finomság, hanem a kérdés lényege. Az emirátusi modell azt üzeni: a békés atomenergia és a fegyverkezés között lehet éles határt húzni. A most születő szaúdi alku azt üzeni: ez a határ alkudozás tárgya, ha elég nagy a piac és elég fontos a szövetséges. És innentől miért ne kérné ugyanezt Egyiptom, Törökország vagy bárki más a régióban? A precedens megszületett – és a precedensek természete, hogy önjáróvá válnak.

Az egyezményt még be kell nyújtani a Kongresszus elé felülvizsgálatra, és ott várhatóan ellenállásba ütközik. Nem is alaptalanul: Ed Markey demokrata szenátor már egy korábbi fordulónál élesen bírálta, hogy Trump „behódol a szaúdiaknak" a non-proliferáció kérdésében, arra figyelmeztetve, hogy Rijád dúsítási képessége „rendkívül destabilizáló" lenne a Közel-Keleten, és arra sarkallhat más államokat, hogy újragondolják a saját nukleáris lehetőségeiket. A kérdés csak az, hogy egy megosztott, félidős választás előtt álló törvényhozás képes-e megállítani egy elnököt, aki láthatóan az üzletet és a látványos „nagy megállapodásokat" tekinti külpolitikának.

És itt van a mi szempontunk, európai szemmel. Egy olyan világban, ahol a Hormuzi-szoros lezárva, ahol amerikai és iráni rakéták repkednek, ahol Moszkva nyíltan atomcsapással fenyegeti az európai fővárosokat – abban a világban a nukleáris technológia terjesztése nem üzleti kérdés, hanem egzisztenciális. Minden újabb dúsító centrifuga eggyel több potenciális láncszem egy olyan folyamatban, amelynek a végén nincs visszaút. Az atomsorompó-rendszer az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb, ha nem is tökéletes, de működő vívmánya volt. Most épp az az ország bontja meg, amelyik létrehozta. Trump alighanem történelmi üzletnek fogja nevezni. Amerikai cégek fognak keresni rajta, a szaúdi barátság megerősödik, a bejelentés hetében pedig szép főcímek lesznek. Csak épp a számlát nem ő fogja kifizetni, hanem a következő évtizedek generációi.

Ugar