Trump megvenné a Chagos-szigeteket – és ebben nem talán mégsem téved teljesen

A britek elkúrták. Ez nem szép megfogalmazás, de sajnos pontos. Amikor London 2025 májusában aláírta azt a megállapodást, amelynek értelmében átadta volna a Chagos-szigetek feletti szuverenitást Mauritiusnak – miközben Diego Garciát 99 évre visszabéreli, évi 101 millió fontért –, sokan ünnepelték a lépést mint a posztkoloniális igazságtétel szép gesztusát. Trump januárban, beiktatása napján „a nagy ostobaság tettének" nevezte. És most itt állunk: az amerikaiak azt fontolgatják, hogy egyszerűen megveszik az egészet Mauritiustól – megkerülve a briteket teljesen.

Diego Garcia nem akármilyen sziget. Évtizedek óta az amerikai katonai műveletek egyik legfontosabb kiindulópontja az Indiai-óceánon és a Közel-Keleten egyaránt – bombázók, tengeralattjárók, különleges műveletek. Aki ezt a bázist ellenőrzi, az komoly befolyást gyakorol egy egész régió felett. A brit megállapodás kritikusai – köztük amerikai kongresszusi tagok és stratégiai elemzők – már akkor figyelmeztettek: Kína jelentős befektetéseket eszközölt Mauritiuson, és egy mauritiusi szuverenitás alatt működő Diego Garcia előbb-utóbb kiszolgáltatottá válhat pekingi nyomásnak. London ezt a figyelmeztetést legyintéssel fogadta. Trump nem legyintett – hanem cselekedett, ahogyan ő szokott: egy ingatlanügyletet látott, és ajánlatot tett. Az amerikai tisztviselők most olyan javaslatot dolgoztak ki, amely lehetővé tenné Washingtonnak, hogy közvetlenül Mauritiusszal tárgyaljon – a briteket teljesen kihagyva a képletből. Ez diplomáciailag durva, stratégiailag azonban nem érthetetlen. És itt jön a kényes pont, amit nem szabad elsiklani felette: a mauritiusi esetben biztos, hogy Trumpnak nincs igaza? Mert Grönlandnál tuti nem volt!

A két eset ugyanis egyszerre hasonlít egymásra és különbözik gyökeresen – és ezt érdemes szétszálazni.

Ami közös a két esetben: mindkettőnél Trump nyíltan felvetette egy területnek a megvásárlását egy szuverén államtól vagy annak közvetítésével, mindkettőnél stratégiai katonai szempontok állnak a háttérben, és mindkettőnél a hagyományos diplomáciai keretek szétfeszítéséről van szó. A Telegraph találóan írja: az elképzelés

„egy korábbi diplomáciai korszak maradványát idézi, amelyet most egy ingatlanbizniszből érkezett elnök élesztett újra."

Ahol azonban a két eset élesen különbözik: Grönland esetében egy NATO-szövetséges, Dánia szuverenitása alatt álló, saját autonóm kormánnyal rendelkező területről van szó, amelynek lakói nem kértek amerikaiakat. Ott Trump valóban egy szövetséges méltóságát tiporta sárba, és egy elvi határt feszegetett, amely ha megdől, Európa egésze bizonytalanná válik.

A Chagos-szigetek esete azonban más természetű. Itt egy olyan megállapodás omlott össze, amelyet maga London sem tudott végrehajtani az amerikai támogatás hiányában – ahogyan ezt a brit kormány áprilisban maga is elismerte, és a törvénytervezetet vissza is vonta. A kérdés tehát nem az, hogy Trump agresszív-e – az. A kérdés az, hogy egy stratégiailag kritikus katonai bázis feletti ellenőrzés elvesztése valóban a posztkoloniális igazságszolgáltatás ára kell-e legyen, miközben Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea minden lehetséges résen benyomul a Nyugat védelmének gyengítéséért.

Mert ez a lényegi kérdés, amit nem lehet megkerülni: minden ilyen eset – legyen az egy félresikerült brit diplomáciai gesztus, egy NATO-szövetségesek közötti nyilvános vita, vagy egy stratégiai bázis felett elveszített ellenőrzés – újabb rést üt azon a pajzson, amelyet az autokrata államok szívesen látnának darabokban. Kína befektet Mauritiuson. Oroszország dezinformációt terjeszt Európában. Irán proxyhálózatokat épít. Észak-Korea rakétákat fejleszt. Mindannyian ugyanazt a stratégiát követik: megtalálni és kiszélesíteni a Nyugat törésvonalait. A britek egy jól hangzó, de stratégiailag naiv megállapodással pontosan ilyen törésvonalat hagytak maguk után. Trump ezt a rést most a maga módján – gorombán, de nem teljesen logikátlanul – próbálja befoltozni. Az igazi kérdés nem az, hogy tetszik-e nekünk a stílusa. Az igazi kérdés az, hogy mit kezdünk ezekkel a résekkel akkor, ha senki sem tömíti be őket.

FORRÁS: BBC