A Hunor-művek bemutatja: a Zen és a demokrácia elleni fegyverszünet

Kelemen Hunornak, az „erdélyiek főnökének", egypártunk elnökének megvan az a szép szokása, hogy a román médiában olyan megnyugtató demokrataként lép fel, ahogy önmagát a saját választói előtt épp az ellenkezőleg mutatja. A Digi24-nek adott friss interjújában sincs ez másképp – csak most történetesen azt magyarázza el hosszan és türelmesen, hogy miért nem kellene igazából kormányozniuk. A szó, amit ehhez kitalált: „fegyverszünet". Nézzük, mit takar.

Kezdjük ott, hogy az erdélyi magyar sajtó ezúttal is a bevált receptet követte: nem közölte a teljes interjút, csak szemezgetett belőle. Ahogy a HotNews többezer karakteres anyagából a Maszolnál nemrég egy fél flekk se lett, úgy most a Krónika is annyit emelt ki a Digi24-es beszélgetésből, hogy az RMDSZ elnöke „fegyverszüneti kormányzást" ajánlott a többi pártnak. Ami önmagában érdekes szóválasztás. Van mostanában egy enyhe fegyverszünet-fétis a levegőben, és ha az Ukrajna ellen indított népirtó háborúra gondolok, a „fegyverszünet" azt jelenti, hogy az egyik félnek meg kell halnia – jellemzően nem az orosznak. De maradjunk a bukaresti belpolitikánál, ott is épp elég a baj.

A zen és a semmi

Az interjú rögtön a lényeggel nyit: Hunor szerint a Cotroceni-palotában tartott találkozón egyenesen „zen" hangulat uralkodott. Mindenki érvelt, senki nem kapott ideget, az elnök türelmesen mediált – csak épp senki nem alakított kormányt. Két és fél óra békés eszmecsere a semmiről, majd mindenki hazament. És ekkor jött Hunor nagy ötlete: kellene egy „fegyverszüneti kormány", időben korlátozva, mondjuk év végéig. Álljunk meg egy pillanatra ennél a konstrukciónál, mert megér egy misét.

Hunor maga mondja ki, hogy nincs olyan variáció, amellyel egy kormány a jelenlegi mandátum végéig, 2028-ig kihúzná, vagyis az ő fejében az ország úgy nézne ki, hogy két-három havonta, legfeljebb félévente váltanák egymást a kabinetek, miközben megállapodnak abban, hogy senki nem hoz mélyebb, érdeksértő döntéseket, és senki nem támadja a másikat. Fordítsuk le emberi nyelvre: kormányoznánk, de úgy, hogy közben nem kormányzunk. Kérdezném azokat, akik esetleg emlékeznek rá, hogy egyáltalán miért választunk parlamentet és kormányt – mi is volt ennek a célja? Mert ha jól sejtem, nem az, hogy negyedévente lecseréljünk egy csapatot, amelynek az egyetlen feladatköre, hogy semmihez ne nyúljon hozzá.

A legszebb rész az, ahogy Hunor átsiklik a hatvankilenc nap fölött. Mert ennyi telt el a Bolojan-kormány májusi megbuktatása óta – kormány nélkül. Ő ezt egy fél mondattal intézi: „na jó, eltelt hatvanvalahány nap." Csakhogy ez már nem semmiség: az alkotmány szerint az elnök feloszlathatja a parlamentet, ha hatvan nap alatt és két elutasított jelölés után sincs kormány – de ez lehetőség, nem kötelezettség. Nicușor Dan tehát nyugodtan várhat tovább, az ország pedig eldöcög az ügyvezető Bolojannal. Ez jogilag rendben van, politikailag viszont pontosan ez a baj: a rendszerbe be van építve egy kényelmes vészkijárat, amely mindenkinek lehetővé teszi, hogy a végtelenségig kerülje a felelősséget. Senki nem muszáj döntsön, tehát senki nem dönt.

Közben pedig a valóság küldi a számláit. A hitelminősítők ott állnak a „junk", vagyis a bóvli besorolás küszöbén – a kockázat nem tegnap jelent meg. A PNRR-milliárdok, nagyjából tízmilliárd euró, veszélyben. Az egységes bérezési törvény és a többi reform csendben üldögél a parlamentben, mert kormányzó többség nélkül úgysem megy át semmi. Mi pedig mindezt naponta érezzük, a közértek kasszáinál, ahol egyre többet hagyunk ott egyre kevesebbért. A nép viszont nem izgulja magát halálra amiatt, hogy mikor lesz kormánya és ki vezeti – inkább olyan érzésünk van, hogy talán jobb is így, kormány nélkül, csak sajnos erről elfelejtettünk szólni a piacnak és a hitelminősítőknek. Ez pedig önmagában a legsúlyosabb vádirat a politikai osztályunk ellen: sikerült elérniük, hogy a hiányuk se hiányozzon.

De az igazán árulkodó rész az előrehozott választás elleni érvelés, mert ez maga a demokráciaféltésbe bújtatott manipuláció – pontosan az a fajta, amit mostanában a bukott Fidesz művel Magyarországon. Orbánék is a demokráciát „féltik" Magyar Pétertől és a Tisza-kormánytól, miközben áprilisban épp a demokrácia söpörte el őket. Ha most Budapest bejelentené, hogy jó, tegyünk még egy próbát, legyen új választás vasárnap, Fidesz vezérkara pánikba esne – mert a jelenlegi állás mellett a vágyott kétharmad helyett a puszta talpon maradásért kellene küzdeniük. Valahogy így van ezzel Hunor is, így aztán előveszi a mumus-kártyát: az érve az, hogy jaj, hátha az AUR szerez 35-40 százalékot – és akkor mi van?

Tényleg: akkor mi van?

Azt hisszük, hogy ha a szélsőjobbot örökre karanténban tartjuk, ha újra meg újra kikerüljük a legyőzéséhez szükséges konfliktust, akkor abból egyszer csak eredmény lesz? Mert eddig épp az ellenkezőjét látjuk. A másik érve, hogy egy előrehozott választás úgyis a mostanihoz hasonló eredményt hozna – „talán az egyik picit lentebb, a másik picit fentebb". Csakhogy a „picit lentebb, picit fennebb" pont az, ami eldönthetne dolgokat. Ma jó esély van rá, hogy egy PNL–USR-tömb 30 százalék fölött végezzen, a PSD pedig akár 20 alá is benézzen – ami egy koalíciós matekot egészen más megvilágításba helyezne. Nem véletlen, hogy a PNL és az USR is egyre gyakrabban emlegeti az előrehozott választást, mintha a nagy pártok közül kettő már döntött volna. Az AUR pedig eleve ebből az állásból indult – és, valljuk be fogcsikorgatva, igazuk volt. A szélsőjobb tehát így nemcsak erősödik, hanem hitelességet is szerez, méghozzá az RMDSZ és a mainstream jóvoltából. Ilyen kormányzási ötletekkel és ilyen érveléssel szemben az AUR aranyifjainak nem kell izzadniuk. Nem ez az első eset, hogy az RMDSZ besegít az AUR-nak, folyamatosan ezt teszi már jóval az AUR megalakulása előtti időktől - lásd az úzvölgyi konfliktust.

A tanulság pedig kijózanító: demokráciánk nem attól gyenge, hogy nem tudják ezek, mi a helyes. Pontosan tudják. Csak a kényelem, a rövid távú érdek és a székféltés mindig erősebbnek bizonyul. Hunor „fegyverszünete" tehát nem béke, hanem hatalommegőrzés.

Gazdacsere Budapesten - Hunor pedig óvatos

Van azonban egy szál, amelyről a román tévében Hunor feltűnő óvatossággal beszél: a Budapesthez fűződő viszony. Merthogy odaát megváltozott a felállás. Az áprilisi választáson a Magyar Péter vezette Tisza földcsuszamlásszerűen nyert, kétharmados többséget szerzett, és tizenhat év után véget vetett az Orbán-rezsimnek. Az RMDSZ Bukarest utáni második legnagyobb mecénása gyakorlatilag egyik napról a másikra ellenzékbe került – a helyére pedig egy olyan miniszterelnök lépett, akit Hunor a saját bevallása szerint alig ismer.

A pénz is szóba kerül, méghozzá kényes formában, ezeket nem szokta a magyar sajtó kérdezgetni Hunortól, de mostanság szemlézgetni sem, érdekes, hogy korábban a Maszol is ezt hagyta ki a képből...

Az új budapesti kormány ugyanis bejelentette, hogy auditálni fogja azokat az egyesületeket, alapítványokat, sportszervezeteket, egyházakat és egyetemeket, amelyeknek az Orbán-kormány közpénzt juttatott. Ez, mondjuk ki, teljesen rendjén való: közpénzről van szó, és elemi elvárás, hogy elszámoljanak vele, hogy a finanszírozás céljainak megfelelően költötték-e el. Aki a demokráciát és az átláthatóságot komolyan gondolja, az nem fél az ilyen vizsgálatoktól, hanem üdvözli azokat – akkor is, ha erdélyi pénzekről van szó, sőt, épp akkor. Hunor viszont gyorsan és háromszor is leszögezi, hogy az RMDSZ ebből „egy lejt, egy eurót, egy forintot sem" kapott, tehát tőlük nem is fognak papírokat kérni. Azért itt az olvasót is elkapja egy erős köhögőroham - az RMDSZ, amelyik nem kapott pénzt az Orbán-kormánytól. A Pro EkoMónika pedig a római pápa, aki megáldja a népet az ablakból. Hunor pedig úgy tíz évvel előbb volt az Iskola Alapítvány római pápája, mint az RMDSZ-é.

Budapesten most azok kiabálnak a legharsányabban a „demokrácia veszélyéről", akiket épp a demokrácia söpört el, és akik hirtelen nagyon aggódnak, ha valaki bele akar nézni a könyvelésbe. Bukarestben pedig az "erdélyiek főnöke" türelmesen elmagyarázza, miért ne szavazzunk, miért ne legyen előrehozott választás, amikor a válság egyértelmű feloldása pontosan ez lenne. A kettő ugyanannak a reflexnek a két arca: a bársonyszékben maradás mindig fontosabbnak bizonyul a nyílt és demokratikus megmérettetésnél.

Harminchét éve megy ez...

És nem, nem unják...

Mi sem unjuk?

Tordai András