A világháború felé halad Putyin háborúja – figyelmeztetni ment a CIA igazgatója

John Ratcliffe CIA-igazgató váratlan moszkvai látogatása nem egyszerű diplomáciai epizód volt, hanem egy olyan amerikai kísérlet, amelynek célja az egyre veszélyesebb orosz–ukrán háborús eszkaláció lefékezése lehetett. Legalábbis így értelmezi a történteket Jonathan E. Sweet és Mark Toth, akik a Kyiv Postban augusztus 26-án megjelent közös elemzésükben azt állítják: a világ olyan pályára került, amelyen az ukrajnai háború már nem egyszerűen elhúzódhat, hanem magával ránthatja a NATO-t, Belaruszt, Észak-Koreát és akár Kínát is. Ratcliffe feladata szerintük lényegében az volt, hogy Moszkvában közvetlenül jelezze: ezt a gépezetet ideje lefékezni.

A két szerző nem teljesen kívülállóként beszél az amerikai nemzetbiztonsági gondolkodásról. Jonathan E. Sweet nyugalmazott amerikai ezredes harminc évet szolgált katonai hírszerzőként, többek között a 101. légideszant-hadosztálynál és az amerikai hadsereg Intelligence and Security Commandjánál, 2012 és 2014 között pedig az Egyesült Államok Európai Parancsnoksága hírszerzési kapcsolatokkal foglalkozó részlegét vezette. Mark Toth nemzetbiztonsági és külpolitikai elemző, korábban közgazdászként és vállalkozóként dolgozott, banki, biztosítási, kiadói és nemzetközi kereskedelmi tapasztalattal rendelkezik, és hosszabb időt töltött amerikai diplomáciai és katonai közösségekben is. Vagyis amikor arról írnak, milyen üzenetet vihetett magával a CIA igazgatója Moszkvába, nem pusztán a diplomáciai protokoll felől próbálják megfejteni az eseményeket.

Sweet és Toth a történetet egy látszólag ettől távol eső washingtoni döntéssel kezdik. Ukrajna függetlenségének 35. évfordulóján az Egyesült Államok ismét nem csatlakozott ahhoz az ENSZ-nyilatkozathoz, amely elítélte az Ukrajna elleni orosz támadásokat, valamint azonnali és feltétel nélküli tűzszünetre szólított fel. A szerzők szerint ennek legalább részben Ratcliffe készülő moszkvai útja adhatott magyarázatot: Washington nem akarta közvetlenül a találkozó előtt tovább rontani azt a légkört, amelyben az amerikai hírszerzés vezetőjének meg kellett próbálnia Putyint visszaterelni a tárgyalóasztalhoz. Maga az út sem maradt sokáig titokban. Nyílt forrású hírszerzéssel foglalkozó elemzők figyeltek fel egy amerikai légierős C-17A szállítógépre, amely Charlestonból a Washington melletti Joint Base Andrewson keresztül Rigába repült, majd augusztus 25-én úgy indult tovább a lett fővárosból, hogy nyilvánosan nem jelölték meg az úti célját. A gép végül a moszkvai Vnukovo repülőtéren kötött ki, a CBS News pedig később arról számolt be, hogy utasa John Ratcliffe CIA-igazgató volt. A történethez a CNN egy további fontos részletet tett hozzá. Az amerikaiak a látogatás előtt arra kérték Ukrajnát, hogy hétfőtől szerdáig függessze fel a Moszkva és más észak-oroszországi városok elleni drón- és rakétatámadásokat, és azt is közölték Kijevvel, hogy egy magas rangú amerikai tisztviselő Oroszországba utazik. Ukrajna eleget tett a kérésnek. Sweet és Toth ezt szintén annak jeleként értelmezik, hogy Washington komoly diplomáciai és hírszerzési küldetésként kezelte Ratcliffe útját, és mindent megpróbált megtenni azért, hogy a találkozó egyáltalán létrejöhessen.

A szerzők ezután felteszik a kulcskérdést:

miért éppen a CIA igazgatóját küldték Moszkvába?

Szerintük azért, mert az eddig alkalmazott módszer nem működött. Steve Witkoff amerikai különmegbízott és Donald Trump veje, Jared Kushner egészen másfajta megközelítéssel próbálkozott: személyes kapcsolatépítéssel, üzleti ajánlatokkal és alkukkal igyekeztek előrelépést elérni. Sweet és Toth szerint Ratcliffe megjelenése arra utal, hogy ez a korszak legalább átmenetileg véget ért. A CIA igazgatója egészen más eszköztárat visz magával, és ez különösen fontos lehet egy olyan tárgyalópartnerrel szemben, mint a KGB-ből érkező Vlagyimir Putyin. A szerzők szerint Ratcliffe egyik legerősebb ütőkártyája maga az amerikai hírszerzési helyzetértékelés lehetett. Elképzelésük szerint a CIA vezetője nem üzleti lehetőségeket ment felvázolni, hanem megmutathatta Putyinnak, hogyan látják az amerikai szolgálatok Oroszország tényleges katonai helyzetét. Ez pedig akár jelentősen eltérhet attól a képtől, amelyet az orosz tábornokok és a Kreml apparátusa fest az elnöknek. Sweet és Toth úgy gondolja, hogy egy ilyen, nyers hírszerzési értékelés alkalmas lehet arra, hogy Putyint szembesítse a háború valódi költségeivel és kilátásaival, és ezen keresztül ismét tárgyalásra kényszerítse. Hogy miért éppen most volt szükség erre, arra a szerzők válasza sokkal nyugtalanítóbb: szerintük az eszkaláció folyamata felgyorsult. Nem azt állítják, hogy közvetlen nukleáris háború következik, hanem azt, hogy az ukrajnai konfliktus olyan világháborús méretű összecsapássá nőhet, amelybe a NATO mellett Észak-Korea, Belarusz és Kína is egyre mélyebben keveredhet.

Ennek alátámasztására először az orosz veszteségeket veszik elő. Az általuk idézett ukrán adatok szerint az orosz veszteségek száma elérte az 1.479.300 főt, júliusban pedig további 42.860 fős veszteséget szenvedett az orosz haderő. A hatalmas emberveszteség ellenére Moszkva nem változtat alapvető stratégiáján, hanem továbbra is újabb és újabb katonákat küld a frontra. A szerzők szerint ráadásul Putyin a szeptember 21-i orosz parlamenti választások után újabb mozgósításra készülhet: Zelenszkij ukrán elnök közlése alapján további 300–500 ezer ember behívásáról lehet szó. Ehhez társul Észak-Korea egyre nagyobb szerepe. Sweet és Toth szerint Phenjan további 30–50 ezer katonát küldhet Oroszország támogatására, és nemcsak élőerőről van szó: ballisztikusrakéta-indító berendezések, KN-23 és KN-24 rakéták, valamint azok kezelőszemélyzete is érkezhet. Putyin eközben továbbra sem mondott le a Donbasz teljes elfoglalásáról, noha a szerzők számítása szerint a Kreml 2022 februárja óta már tizenöt alkalommal mulasztotta el a saját maga által kitűzött határidőt ennek elérésére. A fronton elért orosz előrenyomulás ráadásul rendkívül lassú. A szerzők az Institute for the Study of War becslését idézik, amely szerint egyes frontszakaszokon az orosz erők naponta mindössze 15–70 métert haladnak. Ezzel a tempóval még 2026 végére sem valószínű a Donbasz fennmaradó ukrán területeinek elfoglalása, sőt az sem biztos, hogy Oroszország egyáltalán képes lesz teljesíteni ezt a stratégiai célt. Sweet és Toth tehát egy olyan Oroszország képét rajzolja meg, amely óriási emberveszteséget vállal, újabb mozgósításra készül, külföldi katonákat és fegyvereket von be, miközben az egyik legfontosabb háborús célját továbbra sem képes elérni.

Mindez azonban szerintük nem jelenti azt, hogy Moszkva visszavonulna. Éppen ellenkezőleg. Egy orosz törvényhozó már arról beszélt, hogy az Ukrajna elleni háborút 2030-ig be kell fejezni, hogy Oroszország felkészülhessen egy későbbi NATO-val való konfrontációra. Az Atlantic Council elemzésére hivatkozva Sweet és Toth arra is számít, hogy Oroszország a következő hónapokban fokozhatja az ukrán civil lakosság és a kritikus infrastruktúra elleni támadásokat, megpróbálva megtörni az ország ellenállását. Ezt a szerzők egy korábbi elemzésükben már a tél fegyverként való használataként írták le: Moszkva az energiaellátás és a létfontosságú infrastruktúra rombolásával próbál olyan életkörülményeket teremteni, amelyek politikailag és társadalmilag is felőrlik Ukrajnát. Csakhogy Ukrajna sem készül meghátrálni, és Sweeték elemzésének második fele éppen ezért fontos.

A szerzők szerint Kijev katonai képességei közben olyan irányba fejlődnek, amely egyre mélyebben viszi be a háborút Oroszország területére. Az ukrán fegyveres erők az idén 288 négyzetmérföldnyi, korábban orosz megszállás alatt álló területet foglaltak vissza a délkeleti fronton, miközben újabb nyugati és saját fejlesztésű fegyverekhez jutnak.Külön kitérnek arra, hogy miközben a Fehér Ház visszalépett attól, hogy engedélyezze Ukrajnának Patriot elfogórakéták gyártását, Nagy-Britannia és Franciaország hozzájárult a nagy hatótávolságú Storm Shadow, illetve SCALP rakéták ukrajnai gyártásához. Ezekkel nem egyszerűen frontközeli célpontokat lehet támadni, hanem orosz rakétaindító állásokat, raktárakat, gyártó- és összeszerelő üzemeket, valamint parancsnoki és irányítási központokat is. Sweet és Toth szerint Ukrajna ezzel egyre inkább az aktív védelem felé fordul: nem pusztán megpróbálja lelőni az érkező orosz rakétákat, hanem azokat a rendszereket is meg akarja semmisíteni, amelyekből ezeket elindítják. Ebbe a stratégiába illeszkednek az új Fire Point 7 és Fire Point 9 ballisztikus rakéták is. Ugyanezt szolgálná az a terv, amelyről a Financial Times számolt be: Ukrajna Starlinkkel felszerelt drónokkal támadná az Oroszország területén, akár kétszáz kilométeres mélységben működő ballisztikusrakéta-indítókat. Ehhez azonban Elon Musk jóváhagyása szükséges, akinek Ukrajnával és a Starlink katonai alkalmazásával kapcsolatos álláspontja az elmúlt években többször változott. A lég- és rakétavédelem területén is további fejlesztések zajlanak. A szerzők szerint Ukrajna menetrendet vár a Freyja közös európai–ukrán ballisztikusrakéta-elhárító rendszer fejlesztéséhez, Norvégia pedig az uniós kereteken kívül kilencmilliárd dolláros pénzügyi támogatási csomagot erősített meg, amelyből a Freyja programot is finanszíroznák. Emellett Ukrajna Crotale légvédelmi rendszereket és VT-1 rakétákat, AIM rakétákat, valamint további Patriot-rakétákat is kapna. Sweet és Toth szerint mindez azért válik különösen veszélyessé, mert miközben Oroszország iráni drónokat és észak-koreai ballisztikus rakétákat használ Ukrajna ellen, a nyugati technológia ukrajnai átadására Moszkva fenyegetésekkel válaszol. Nagy-Britanniát már nyíltan fenyegeti, miközben a Kuril-szigetek ügyén keresztül Japánt is bevonja az egyre szélesedő konfrontációba.

A két szerző végül innen tér vissza Ratcliffe moszkvai útjához. Az ő olvasatukban a CIA igazgatójának küldetését nem lehet elszigetelt diplomáciai eseményként értelmezni, mert a háttérben egyszerre zajlik az orosz emberanyag további mozgósítása, Észak-Korea katonai részvételének növekedése, az ukrán nagy hatótávolságú csapásmérő képesség fejlődése, az európai fegyvergyártási együttműködés mélyülése és Oroszország egyre agresszívebb retorikája.Ebből áll össze Sweet és Toth központi állítása:

egy hosszú háború feltételei már adottak, és ezzel párhuzamosan annak feltételei is kialakulóban vannak, hogy ez a háború nagyon gyorsan kiszélesedjen.

Ratcliffe-et szerintük ezért küldték Moszkvába. Nem azért, hogy újabb barátságos üzleti alkut ajánljon Putyinnak, hanem hogy az amerikai hírszerzés nyelvén közölje vele, milyen helyzetben van Oroszország, és milyen következménye lehet annak, ha tovább emeli a tétet. Sweet és Toth ezt az amerikai politika új taktikájaként írja le: az üzenetet most közvetlenül annak küldik, akit az agresszornak tekintenek. Az elemzésük végén egyetlen mondatba sűrítik Ratcliffe feltételezett moszkvai üzenetének lényegét: Oroszország vagy megkezdi az ukrajnai háború deeszkalációját, vagy egy olyan folyamatot kockáztat, amelynek végén már nem Ukrajna és Oroszország háborújáról, hanem egy új világháborúról beszélünk.

Forrás: Kyiv Post – Jonathan E. Sweet és Mark Toth: Opinion: Ratcliffe Visits Moscow – a CIA-igazgató moszkvai útjának értelmezése, az orosz–ukrán háború eszkalációs veszélyei, az orosz és ukrán katonai képességek változása, valamint egy szélesebb nemzetközi konfliktus kockázata

Szerkesztette: Karczag Anna