A kém, aki egy kancellár bukásával dicsekedett – Európa pedig tovább szunyókált

Jan Marsalek, a Wirecard szökésben lévő egykori vezetője Moszkvából azzal dicsekedett, hogy „sikeresen megbuktattuk” Sebastian Kurz osztrák kancellárt. A körülötte feltárt hálózat belügyminisztériumi telefonokat juttatott Oroszországba, menekültekről és újságírókról gyűjtött adatokat (a híres Bellingcat porátl alapítónak, Christo Grozev lakcímét is meószerezte, eljuttatta a ruszkiknak, be is törtek hozzá), miközben felmerült az osztrák elhárítás megszerzésének terve is. A ruszkik Európa gyengítésén dolgoztak, az európai politikai elit egy része pedig készségesen biztosította hozzá a korrupciót, a személyzeti politikát és a megnyugtató önámítást.

Sebastian Kurz 2021. október 9-én mondott le a kancellárságról, miután a környezetét elérő korrupciós nyomozás maga alá temette a kormányát. A konzervatív Európa akkor 35 éves üdvöskéjéről és embereiről azt vizsgálták, hogy közpénzből vásároltak-e kedvező közvélemény-kutatásokat és sajtómegjelenéseket, tizenhárom nappal később pedig egy moszkvai üzenetváltásban már valaki más ünnepelte a sikert. Jan Marsalek, a Wirecard eltűnt vezetője azt írta Orlin Ruszevnek, az általa irányított bolgár kémhálózat főnökének: „sikeresen megbuktattuk” a kancellárt.

A The Telegraph által megismert nyomozati iratokban szereplő beszélgetés szerint Marsaleknak Thomas Schmid telefonjára fájt a foga, illetve arra büszkélkedett, hogy köze volt a készülék lefoglalásához. Schmid a pénzügyminisztérium főtitkára, később az állami vagyonkezelő vezetője és Kurz bizalmasa volt; Marsalek úgy emlegette, mint aki a titkos kampányfinanszírozásukat intézte. Az osztrák nyomozók 2019 novemberében foglalták le a telefonját, az előkerült üzenetekből pedig korrupciós vizsgálatok sora indult, köztük az a történet, amely két évvel később a kancellár lemondásához vezetett.

Marsalek saját előadásában mindez kissé kaotikus, de eredményes műveletként jelent meg: megszerezték a telefont, a többi üzenet pedig elintézte a kancellárt. Azt, hogy pontosan mekkora szerepe volt az eseményekben, az osztrák hatóságok most vizsgálják, miután a brit nyomozásból származó anyag bekerült az Ott–Marsalek-ügy iratai közé. Kurz ügyvédjén keresztül betekintést kért a dokumentumokba, és november 9-én Bécsben arról beszélt, hogy érintettként nagyon kíváncsi az eredményre.

Az európai olvasó ezen a ponton hajlamos kényelmesen hátradőlni: egy szökött csaló henceg a másik bűnözőnek, ilyen a kémvilág, bizonyára túloznak. Csakhogy Marsalek körül közben egy olyan hálózat rajzolódott ki, amelynek tagjai hozzáfértek állami adatokhoz, üldözött emberek hollétéhez és magas rangú tisztviselők készülékeihez. A dicsekvés mértékéről lehet vitatkozni; arról már jóval nehezebb, hogy Moszkva milyen otthonosan mozgott az európai intézményekben.

Marsalek 2020 júniusáig a német Wirecard operatív igazgatójaként a pénzügyi modernizáció egyik kirakatemberének számított. A vállalat a német tőzsde büszkesége volt, amíg ki nem derült, hogy 1,9 milliárd eurónyi, elvileg meglévő pénznek nincs nyoma. Marsalek ekkor magánrepülőgéppel Ausztriából Minszkbe menekült, majd Oroszországban talált menedéket. A brit ügyészek szerint elsősorban az FSZB számára dolgozott, és ő közvetítette az orosz szolgálatok utasításait Ruszevnek.

A Nagy-Britanniában berendezkedett bolgár csoport Európa-szerte figyelt meg Kreml-kritikusokat és oknyomozó újságírókat, emberrablásokról egyeztetett és dezinformációs akciókat tervezett. Ruszev 2023-as elfogásakor a brit rendőrség lefoglalta az eszközeit, az üzenetek pedig sorra nyitották ki azokat az ajtókat, amelyek mögött addig háborítatlanul folyt a munka. A hálózat hat tagját 2025 májusában összesen több mint ötven év börtönre ítélték, Ruszev tíz év nyolc hónapot kapott. Marsalek eközben továbbra is az európai hatóságok számára elérhetetlen orosz menedékben maradt.

Az ausztriai történet egyik kulcsfigurája Egisto Ott, az alkotmányvédelmi és terrorelhárítási hivatal, a BVT egykori tisztje volt. A bécsi bíróság 2026 májusában első fokon négy év egy hónap szabadságvesztést szabott ki rá: az eljárásban hivatali visszaélés, korrupció, jogosulatlan adatgyűjtés és az orosz hírszerzés támogatása állt a középpontban. Egy különleges biztonsági felszereltségű laptop is Oroszországba került, ahogy vezető belügyminisztériumi tisztviselők telefonjai is. Utóbbiak története szinte sértően jól példázza az európai állami gondosságot. Három készülék egy 2017-es kenubalesetben elázott, ezért adatmentésre adták át őket, majd a nyomozás szerint Marsalek hálózatához jutottak, ezt követően pedig Ruszev 2022-ben megszervezte az elszállításukat Bécsből Isztambulon keresztül Oroszországba. Az osztrák tisztviselők tehát szerették volna visszakapni az adataikat, az orosz szolgálatok pedig készségesen érdeklődtek ugyanazok iránt. A híres osztrák semlegességnek nyilván ez is egy különösen nagyvonalú értelmezése: a belügyminisztérium titkai előtt ne legyenek országhatárok. Mindenféle párhuzam a Szijjártó-vezette magyar külüggyel és Viktor Orbán rezsimjével minden bizonnyal csak a véletlen műve.

Ott emellett Oroszországból elmenekült emberekről gyűjtött információkat, köztük egy Putyinnál kegyvesztetté vált volt titkosszolgálati munkatársról. Az ügyészség szerint ő derítette ki Christo Grozev oknyomozó újságíró titkos bécsi lakcímét is; Grozev otthonába később be is törtek. A berlini Tiergartenben 2019-ben, orosz állami megbízásra végrehajtott gyilkosságról pedig olyan elemzést készített Moszkvának, amelyet a vád a későbbi európai merényletekhez használható útmutatásként jellemzett.

Itt már különösen nehéz volna ártatlan diplomáciai kíváncsiságról beszélni. Egy menekült lakcíme, egy újságíró mozgása vagy egy elkövetett gyilkosság hibáinak elemzése azért értékes, mert embereket lehet velük elérni, megfélemlíteni és veszélybe sodorni. Akik azt hitték, hogy Ausztriába érkezve kikerültek Putyin kezéből, azoknak az adatait éppen az őket befogadó állam egyik embere szolgáltathatta vissza az üldözőiknek. Európa befogadta őket, aztán a saját intézményén keresztül megmutatta Moszkvának, melyik kapucsengőt kell megnyomni.

A Telegraph 2025 márciusi feltárása szerint Marsalek még ennél is nagyobb dolgokat tervezett: a BVT lejáratását és olyan új szolgálat létrehozását akarta, amelynek élére hozzá lojális vezető kerül. Azért egyezzünk meg, egy komplett hírszerzési és elhárítási szervezet megszerzése már egészen más lehetőségeket kínált volna, mint néhány megvett tisztviselő, hiszen Ausztrián keresztül a brit és más európai partnerszolgálatok információihoz is közelebb kerülhetett volna Moszkva. A tervhez a Herbert Kickl belügyminisztersége alatt kirobbant BVT-botrány teremtett kedvező környezetet. A szolgálatnál 2018 februárjában ügyészi indítványra, bírói engedéllyel végrehajtott, később jogellenesnek minősített razzia, valamint az intézmény körüli politikai hadjárat a külföldi partnerek bizalmát is megrendítette - BVT a Berni Klub egyes munkacsoportjaiból is visszavonult, a nemzetközi partnerek pedig korlátozták az információátadást. Miközben tehát az orosz hálózat emberei belülről dolgoztak, az osztrák politika kívülről biztosította a felfordulást; a Telegraph által ismertetett átvételi elképzelést végül az Ibiza-botrány és az FPÖ 2019-es kormányból való kiesése akasztotta meg.

A történet idén újabb fejezetekkel bővült. Júliusban ismét vádat emeltek Ott és korábbi felettese, Martin Weiss ellen a BVT-ről kiszivárogtatott iratcsomag miatt. Az ügyészség szerint Ott már 2017-ben egy 26 oldalas anyagot küldött el egy újságírónak, benne belügyminisztériumi alkalmazottak nevével, beosztásával és a szolgálatot terhelő állításokkal. Moszkvának ehhez nem kell minden botrányt magának előállítania. Az európai politikai elit egy része szorgalmasan termeli a felhasználható anyagot: közpénzből épített propagandát, személyes hűség alapján osztogatott állásokat, eltussolt visszaéléseket és egymás ellen gyűjtött aktákat. A ruszkik pedig megkeresik, hogy melyik sérelmet, üzletet vagy karriervágyat lehet saját szolgálatukba állítani. Mi ezt időnként belpolitikai sajátosságnak nevezzük, majd meglepődünk, amikor a sajátosságaink másolata felbukkan Moszkvában.

Oroszország tudatosan akarja meggyengíteni és szétzilálni Európát, a kémkedés pedig ennek csak az egyik ága. Az uniós intézmények is tartós, összehangolt orosz hadjárat részeként írják le a szabotázst, a kritikus infrastruktúra támadását, az információs manipulációt és a választások befolyásolását. A cél egy egymással veszekedő, megfélemlített Európa, amely már a saját intézményeiben sem bízik, és amelyet könnyebb eltántorítani Ukrajna támogatásától vagy a saját védelmének megszervezésétől. Az európai döntéshozók egy része mégis mintha arra várna, hogy Putyin személyesen hagyjon névjegyet valamelyik feltört szerveren, felrobbantott pályaszakaszon vagy ellopott telefon mellett. Addig lehet finoman fogalmazni, újabb egyeztetést szervezni és megállapítani, hogy a helyzet aggodalomra ad okot. Moszkvában bizonyára megkönnyebbülve olvassák, hogy az aggodalmunk továbbra is kifogástalanul működik.

Kijivben, Harkivban és Odesszában az embereknek jóval kevesebb lehetőségük maradt ilyen kényelmes távolságtartásra. Ők az orosz állam szándékait a lakóházaikba csapódó rakétákból és drónokból ismerik. Európának nem kell megvárnia ugyanezt ahhoz, hogy komolyan vegye a saját intézményeiben, közlekedésében és nyilvánosságában folyó rombolást, mert a kilóra megvett tisztviselő, a megszerzett lakcím és a szétvert elhárítás már önmagában is támadás, és minden sikeres művelet megkönnyíti a következőt.

Marsalek egy kancellár bukásával dicsekedett. Európának azonban már az is elég okot adhatna a szégyenkezésre, amiről a körülötte feltárt hálózat beszélgetései és tettei árulkodnak: miközben a ruszkik módszeresen dolgoztak, túl sok európai vezető gondolta úgy, hogy a védekezés kellemetlen, költséges, és még a jó kapcsolatokat is megterhelné. A jó kapcsolatok végül megmaradtak. Csak éppen a mi belügyminisztériumaink és az ő titkosszolgálataik között.

Karczag Anna

Ugar