A Kreml családvédelmi csodafegyvere: valóságtagadás és modern könyvelés

Van abban valami egészen lenyűgöző, ahogy az orosz politikai elit újra és újra képes megfejteni a társadalmi problémák kezelésének legegyszerűbb módját: ha nem beszélünk róla, akkor nincs is. Ha pedig valami mégis létezik, akkor gyorsan át kell minősíteni olyasmivé, amivel nem érdemes foglalkozni.

Most éppen a családon belüli erőszak került terítékre. Nina Osztanyina, az Állami Duma illetékes bizottságának elnöke ugyanis attól tart, hogy a családon belüli erőszakot szigorúbban büntető törvények eltántoríthatják a férfiakat a házasságkötéstől. Magyarán: nehogy már büntessük azt a részeg férjet, aki félholtra veri vagy agyonüti a feleségét, mert még a végén a férfiak úgy döntenek, hogy nem nősülnek meg. Ez már önmagában is olyan gondolati bukfenc, amelyhez külön gravitációs törvényeket kellene írni. Hiszen a logika szerint akkor a lopást sem kellene büntetni, mert a tolvajok megsértődnek, a korrupciót sem kellene üldözni, mert a politikusok kedvét szegné a közéleti szerepléstől, és talán a gyilkosságot is célszerű volna szabálysértéssé minősíteni, nehogy a potenciális gyilkosok rosszul érezzék magukat.

Persze Oroszországban mindez nem előzmények nélküli történet. A családon belüli erőszak jelentős részét már évekkel ezelőtt dekriminalizálták. Az eredmény kis túlzással annyi lett, hogy ha valaki első alkalommal veri meg a családtagját, akkor az állam leginkább pénzbírsággal jutalmazza a teljesítményét. És milyen csodálatos mellékhatása van ennek? A statisztikák sokkal szebbek. Ha valami nem büntetőjogi kategória, akkor könnyebb úgy tenni, mintha nem is lenne probléma. Ismerős módszer ez Oroszországban: ha a valóság zavaró, akkor nem a valóságot kell megváltoztatni, hanem a nyilvántartást. Az ember szinte látja maga előtt a diadalittas jelentéseket: minden rendben van, a családok stabilak, a hagyományos értékek virágoznak, az asszonyok pedig legfeljebb véletlenül esnek neki a kilincseknek, ajtófélfáknak és öklöknek. A számok rendben vannak, tehát a társadalom is rendben van. Aki mást állít, az nyilván külföldi ügynök.

Pedig éppen most kellene komolyan venni ezt a kérdést. Mert előbb-utóbb véget ér a háború. Minden háború véget ér egyszer. És akkor hazatér az az orosz hadsereg, amelynek jelentős része pénzért szerződött gyilkolni. Hazatérnek azok az emberek, akik éveket töltöttek a brutalitás légkörében, akiknek mindennapjaihoz hozzátartoztak a fosztogatások, a kínzások, a nemi erőszakok és az emberi kegyetlenség legmélyebb bugyraiból felszabaduló ösztönök. Vajon tényleg attól kell tartani, hogy ezek az emberek nem fognak megházasodni, ha az állam megtiltja nekik a feleségük rendszeres verését? Persze ez csak költői kérdés. A nagy orosz lélek majd mindent megold. Ahogy a fennséges orosz kultúra is megoldotta az elmúlt évszázadok során az autokráciát, a birodalmi hódításokat, a politikai terrorokat és a társadalmi nyomorúságot. Az a társadalom, amely immár három évszázada hol cári, hol szovjet, hol putyini formában ugyanannak a birodalmi rögeszmének a fogságában él, nyilván pontosan tudja, miként kell kezelni a családon belüli erőszakot is.

Különösen megnyugtató, hogy a morális útmutatást továbbra is azok az intézmények biztosítják majd, amelyek a „nukleáris ortodoxia” sajátos eszméivel már oly sokat tettek a keresztény civilizáció gazdagításáért. A pópák megáldják a rakétákat, a politikusok relativizálják a verést, a statisztikák pedig szépen kisimulnak. Közben pedig valahol egy mellkason ütött nő daganattal kerül műtőasztalra, valahol egy gyerek azt tanulja meg, hogy az erőszak a konfliktuskezelés természetes formája, valahol egy család újabb generációja örökli tovább ugyanazt a mintát. De ezek apró részletek. Az igazán fontos kérdés nyilván továbbra is az, hogy a férfiak kedvet kapnak-e a házassághoz. Mert Oroszországban, úgy tűnik, nem az a probléma, ha valaki veri a feleségét. A probléma az, ha emiatt esetleg kevesebben akarnak megnősülni.

Felhasznált forrás: Meduza