A nagy nyugati tévedés: majd az oroszok megállítják Putyint

Van egy különös nyugati hit, amely négy és fél év ukrajnai háború után is kiirthatatlannak látszik: még egy kicsit kell kibírni, még egy kicsit kell megszorítani Oroszországot, még néhány tízezer cinkkoporsónak kell hazamennie, még egy kicsit kell drágulnia a benzinnek, és egyszer csak az orosz társadalom felébred. A moszkvai anya meglátja a fia behívóját, a szentpétervári középosztálybeli férfi rájön, hogy ő is sorra kerülhet, az üzletben drágább lesz a vaj, a benzinkútnál hosszabb a sor, és egyszer csak milliók indulnak meg a Kreml felé, Putyin pedig reszkető kézzel keresi Zelenszkij telefonszámát. Mert hát egy társadalom ezt már biztosan nem tűrheti tovább. De. Tűrheti.

Sőt, Oroszország történetéből inkább az következik, hogy kurva sokáig tűrheti. Ez az a pont, ahol szerintem a nyugati elemzések jelentős része ugyanabba a falba rohan bele újra és újra: saját társadalmaink politikai racionalitását vetítjük rá Oroszországra. Abból indulunk ki, hogy ami Párizsban, Berlinben vagy Washingtonban kormányválságot okozna, annak Moszkvában is rendszerellenes lázadást kell kiváltania; hogy ha egy nyugati középosztály nem hajlandó a politikai vezetés birodalmi álmaiért feláldozni az életszínvonalát és a gyerekeit, akkor majd az orosz sem lesz hajlandó. Csakhogy az elmúlt négy és fél évben már volt százezernyi halott, volt mozgósítás, volt szegénység, volt infláció, voltak szankciók, volt menekülés az országból, és közben Putyin háborúja nemhogy nem omlott össze, hanem újabb és újabb embereket sikerült beledobni a húsdarálóba. Most pedig ismét arról beszélünk, hogy Moszkva akár 300 ezer, később pedig összesen félmillió új embert mozgósíthat vagy toborozhat, és már megint előkerült a nagy remény: na, ezt már nem fogják lenyelni az oroszok.

Mi van azonban, ha lenyelik? Mi van, ha Putyin problémája egyáltalán nem az, hogy talál-e még félmillió embert, hanem csak az, hogy mennyit kell fizetnie értük?

Mert ha innen nézzük a háborút, akkor egészen másképpen fest az orosz társadalom, a mozgósítás, a szankciók értelme, sőt még az ukrán olajfinomító-támadások jelentősége is. Amikor arról beszélünk, hogy Putyin az etnikai kisebbségek és Oroszország szegényebb, periférikus régióinak lakói közül aránytalanul sok embert küld az ukrajnai háborúba, hajlamosak vagyunk automatikusan azt feltételezni, hogy ennek előbb-utóbb etnikai szembenálláshoz, Moszkva-ellenes lázadásokhoz vagy legalább olyan társadalmi elégedetlenséghez kell vezetnie, amely már a Kreml stabilitását veszélyezteti. Csakhogy ha ez az elmúlt négy és fél évben nem történt meg, akkor meglehetősen merész feltételezés arra építeni, hogy majd a következő mozgósításnál hirtelen megtörténik.

Vegyük Csecsenföldet. Még ma sincs olyan csecsen, akinek valamely rokonát ne ölte volna meg az orosz hadsereg, vagy éppen Kadirov bandájából, a kadirovitákból valaki. Lázadnak? Nem. Az ingusok? Még a csecsenekkel is vívtak kisebb lokális háborúkat, területi konfliktusokat, aztán Moszkva uralma alatt maradtak. Most lázadnak? Nem. Ellenkezőleg: Ukrajnában gyilkolnak civileket a Kreml kedvéért. Baskíriában, Dagesztánban és más periférikus régiókban voltak tiltakozások, összecsapások és konfliktusok a 2022-es mozgósítás körül, tehát természetesen nem állíthatjuk, hogy mindenki dalolva rohant volna meghalni Putyin háborújában. De ezekből a tiltakozásokból nem lett etnikai felkelés, regionális lázadás vagy olyan politikai mozgalom, amely akár csak megközelítette volna a rendszer stabilitását fenyegető szintet. És voltak olyan konfliktusok is, amelyeknél már nem az volt a fő probléma, hogy mi a faszért viszik Ukrajnába a férjeket és a gyerekeket, hanem az, hogy az állam nem fizette ki időben azokat, akik már harcoltak.

Ez azért nem mindegy.

És ha már itt tartunk, egyre kevésbé értem, miért beszél a nyugati sajtó és vele együtt fél Európa következetesen valamiféle klasszikus „hadseregről”, amikor az orosz emberutánpótlás jelentős része mára egy pénzért működtetett háborús munkaerőpiac logikáját követi. Jogilag természetesen az Oroszországi Föderáció reguláris fegyveres erejéről beszélünk, ezt mindenki tudja, csak ettől a toborzott ember döntése még nem lesz erkölcsileg semleges. Nem úgy néz ki a történet, hogy minden reggel fekete furgonok járják Oroszország falvait, összefogdossák az utcán a békeszerető fiatalokat, aztán fegyvert nyomnak a kezükbe. Volt kényszermozgósítás, volt és van nyomásgyakorlás, megtévesztés és kényszerítés is, de közben százezrek szerződésért, belépési pénzért és az otthoni keresetükhöz képest elképesztő zsoldért mentek el Ukrajnába harcolni. Ha nagyon le akarjuk fordítani ennek a rendszernek a morális tartalmát, akkor képzeljük el a helyi újságban ezt a hirdetést:

„Akar Ön ukránt gyilkolni? Civilek, gyerekek, idősek, fiatalok – lelőheti, mosógépüket elviheti. Bónusz: szexuális élvezetek, sikító ukrán asszonyokkal. Kiemelt bérezés.”

A muzsik erre a hirdetésre csettintett egyet, és azt mondta: megyek.

A steril „szerződéses katonai szolgálat” kifejezés mögött ugyanis egy olyan háború áll, amelyben megtörtént Bucsa, ukrán városokat romboltak le, civileket gyilkoltak meg, kínzásokat és szexuális erőszakot dokumentáltak, és mindez aligha lehet ismeretlen annak, aki ma aláírja a szerződést. Aki legkésőbb 2023-ban pénzért jelentkezett az orosz hadseregbe, annak már meglehetősen nehéz arra hivatkoznia, hogy fogalma sem volt róla, milyen háborúba jelentkezett - és jelentkeztek. Éppen ezért az orosz haderő utánpótlási rendszerét egyre inkább egy reguláris hadsereg keretei között működtetett, zsoldoslogikájú tömegtoborzási rendszerként érdemes szemlélni. Ez fontos különbség, mert egészen más politikai következtetéshez vezet. Ha a Kreml kizárólag erőszakkal hurcolná el az embereket, akkor valóban logikus volna arra várni, hogy egyszer elérkezik az a pont, amikor a társadalmi ellenállás áttöri a rendszer falát. Putyin azonban részben éppen ezt a problémát kerülte meg: nem feltétlenül kell kényszeríteni az embert, ha meg lehet vásárolni. A szegény régióban élő férfinak akkora összeget tesznek az asztalra, amekkorát otthon talán évek alatt sem keresne meg, ő pedig cserébe vállalja annak kockázatát, hogy Ukrajnában meghal vagy megnyomorodik. Ettől a rendszer nem lesz kevésbé visszataszító; ellenkezőleg, éppen azt mutatja meg, milyen sikeresen alakította át Moszkva a saját társadalmi egyenlőtlenségeit katonai erőforrássá.

A börtönökből való toborzásnál ugyanez még groteszkebb. Persze lehet azon elmélkedni, mennyire önkéntes egy döntés, amelyet valaki egy orosz büntetőtelepen hoz meg, és nyilvánvalóan nem ugyanazok a választási lehetőségei, mint annak, aki otthon ül a kanapén. De ha valaki gyilkosságért, nemi erőszakért, drogkereskedelemért vagy más súlyos bűncselekményért ül, legközelebb tizenöt év múlva szabadulhat, addig pedig valamelyik orosz büntetőtelepet kell túlélnie, akkor számára a front, a pénz és a szabadság ígérete akár óvodai zsúrnak is tűnhet ahhoz képest, ami odabent vár rá. A börtöntoborzást ezért sem érdemes úgy elmesélni, mintha ártatlan pacifistákat tépnének ki otthonaikból és láncon vinnék őket Ukrajnába.

Mindezek után a magam részéről nem látom azt a hatalmas okot, amiért Putyinnak önmagában egy újabb mozgósítástól rettegnie kellene. Elmegy néhány tízezer vagy akár ennél több orosz Grúziába? Rendben, és? A 2022-es mozgósításkor már láttuk ezt: megteltek a határátkelők, repülőjegyek fogytak el, orosz férfiak tízezrei menekültek Grúziába, Kazahsztánba, Örményországba és máshová, Putyin rendszere pedig ettől nemhogy nem omlott össze, még csak különösebben meg sem ingott. A politikailag passzív, de háborúzni sem akaró ember távozása ráadásul bizonyos szempontból még kényelmesebb is a Kreml számára, mint ha ugyanez az ember otthon maradna, és egyszer esetleg elkezdene szervezkedni.

Putyin találni fog 300 ezer embert, és valószínűleg talál akár 500 ezret is, ha lesz elég pénze hozzá.

Itt kezd igazán érdekessé válni a történet, mert szerintem nem az a fő kérdés, hogy van-e még félmillió orosz, aki megfelelő összegért hajlandó Ukrajnába menni, hanem az, hogy mennyit kell fizetni a következő félmillióért. A jelentkezési kedv már nem ugyanaz, mint korábban, ezért egyre nagyobb belépési pénzekkel, fizetésekkel és egyéb juttatásokkal kell megvásárolni az emberanyagot. És itt jönnek képbe azok a hosszú távú ukrán „szankciók”, amelyeket nem Brüsszelben írnak meg harminchét oldal jogi szövegben, hanem az ukrán drónok visznek el egy orosz olajfinomítóig.

Az ukrán csapások gazdasági kárt okoznak, a kieső bevételeket pótolni kell, a megtámadott infrastruktúrát helyre kell állítani, közben finanszírozni kell a fegyvergyártást, az állami költségvetést, a megszállt területeket és az egyre drágább katonai toborzást. Ez már valóban befolyásolhatja, hogy hány embert képes Moszkva megvásárolni a következő évben. Csakhogy még ebből sem következik, hogy hirtelen elfogynak az orosz katonák. Kevesebben jelentkezhetnek, többet kell nekik fizetni, messzebb kell keresni őket, de azért abból kiindulni, hogy egyszer csak senki nem fog jelentkezni, meglehetősen optimista elképzelés. Fun fact: a Brovdi Róbert "Magyar" hívónevű parancsnokkal készült interjúban egy nagyon is jellemzőnek vehető történet is elhangzik: amikor az oroszok tömegesen álltak sorban benzinért, gázolajért, akkor nem az foglalkoztatta őket, hogy kinek a hibájából van ez így - az internetes keresések szerint az oroszok az iránt érdeklődtek, hogy miként lehetne házilag üzemanyagot előállítani...

Mitől kellene mégis félnie Putyinnak?

Attól, hogy az emberek kimennek ellene tüntetni? Elképzelhető, de az elmúlt évek tapasztalata alapján erre aligha érdemes stratégiát építeni. Az orosz társadalom jelentős része továbbra is támogatja a háborút vagy legalább annak kremlbeli értelmezését, és az Ukrajnával kapcsolatos orosz birodalmi gondolkodás sem Putyinnal született. Az az elképzelés, hogy Ukrajna valamilyen értelemben nem valódi, önálló politikai nemzet, hanem az orosz történelmi tér része, sokkal mélyebben gyökerezik annál, mint hogy Putyin eltűnésével egyszerűen kikapcsolják. Azok az oroszok pedig, akik ezzel az imperialista szemlélettel következetesen szemben állnak, eleve kisebbségben vannak, és közülük nagyon sokan már nem is az Oroszországi Föderáció területén élnek.

Akkor mitől féljen Putyin? Attól, hogy elveszíti a választást? Ne röhögtessük magunkat. Attól, hogy az Európai Unió újabb szankciókat vezet be? Rendben, vezessen be, sőt vezessen be minél többet, de közben ne meséljük magunknak, hogy az eddigi szankciós rendszer elérte végső stratégiai célját. A szankciók okoztak Oroszországnak károkat, korlátozták technológiai hozzáférését, drágították a háborút, szűkítették a Kreml pénzügyi mozgásterét, tehát nem voltak fölöslegesek. Csakhogy a háború négy és fél éve tart, Moszkva pedig továbbra is képes fegyvert gyártani, katonát vásárolni és háborúzni. Ha a szankciók stratégiai értelemben teljes sikert arattak volna, az orosz háborús gépezetnek nem egyszerűen köhögnie kellene, hanem intenzív osztályon feküdnie mesterséges lélegeztetésen. Ettől pedig még messze vagyunk.

Ugyanilyen hibának tartom azt a jellegzetesen nyugati elképzelést, amely szerint majd elég nagy lesz a szegénység, az emberek életszínvonala eléggé visszaesik, és Putyin emiatt kénytelen lesz abbahagyni a háborút.

Ez tökéletesen racionális gondolat egy olyan politikai kultúrában, ahol az üzemanyagár, az infláció vagy a reálbérek csökkenése hónapokon belül kormányokat dönthet meg. Csakhogy Oroszország történelme meglehetősen kevés bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az orosz állam katonai és birodalmi döntéseit hasonló társadalmi mechanizmusok korlátoznák.

Az első csecsen háború idején Oroszország finoman szólva sem volt gazdasági nagyhatalom. Az 1990-es évek első felének orosz társadalma gazdasági összeomlást, hiperinflációt, elszegényedést és az állami struktúrák szétesését élte át, ez azonban egyáltalán nem akadályozta meg Moszkvát abban, hogy 1994-ben háborút indítson Csecsenföld ellen. Aztán amikor Putyin hatalomra emelkedett, újrakezdték. A gazdasági racionalitás egyik esetben sem úgy működött, ahogyan egy nyugati politikai modell alapján várnánk. És itt különösen fontos Csecsenföld, mert az első háború kudarca után sem az történt, hogy az orosz társadalom levonta a következtetést: talán nem kellene többé birodalmi háborúkat indítani. Nem. Jött Putyin, jött a második csecsen háború, jött Groznij szétlövése, majd az egész konfliktus végére Moszkva úgy „oldotta meg” a csecsen problémát, hogy létrehozta Kadirov helyi diktatúráját, amely ma már embereket küld egy másik nép ellen vívott orosz birodalmi háborúba. Ha valaki ebből az orosz társadalom spontán háborúellenes demokratizálódását olvassa ki, annak tényleg gratulálni tudok.

Afganisztán ugyanezt a problémát mutatja meg még nagyobb léptékben. Amikor a Szovjetunió 1979-ben megindult Afganisztán ellen, vajon olyan hú, de elképesztően jól állt gazdaságilag, hogy nem tudott mit kezdeni a pénzével? Lófaszt, mama - hogy idézzünk egy klasszikust, és javaslom: ne etessük magunkat hülyeséggel, megeteti azt velünk az orosz propaganda. A szovjet gazdaság már a stagnálás korszakában járt, strukturális problémái egyre súlyosabbá váltak, az állam pedig ennek ellenére bevonult Afganisztánba, majd közel tíz évig háborúzott ott. Vagyis abból, hogy néhány száz vagy néhány ezer moszkvai egyszer majd sorban áll a benzinért, még nem következik, hogy Putyin megijed, felhívja Kijevet, és közli, hogy bocsánat, akkor ezt inkább hagyjuk. Éppen ezért az afganisztáni párhuzamot is óvatosan kezelném. Az afganisztáni háború valóban súlyos társadalmi és politikai teher lett, a hazatérő cinkkoporsók pedig hozzájárultak a rendszer legitimációjának eróziójához. De ebből nem következik, hogy néhány tízezer halott automatikusan megdönt egy orosz rendszert, mert ez egy totálisan nyugati álláspont, ami abból a racionális nyugati álláspontból indul ki, hogy az emberek úgysem viselik el az életszínvonal-esést, és ennek majd ilyen vagy olyan formában hangot adnak.

Szeretném ilyenkor megkérdezni ezeket az okos szakértőket, hogy a Szovjetunió azért omlott össze, mert a derék oroszok nem bírták már a kommunista terrort és utcára mentek? Ugyan már.

Nemcsak hogy nem mentek utcára, hanem nagyon sokan folytatták volna a nagy szovjet álmot. A Szovjetunió összeomlása sem úgy történt, hogy a derék orosz polgárok egyszer csak nem bírták tovább a kommunista terrort, tömegesen az utcára vonultak, majd demokratikusan felszámolták a birodalmat. A gazdasági válság, Gorbacsov reformjai, a tagköztársaságok függetlenségi mozgalmai, a kommunista párt hatalmának szétesése, Jelcin felemelkedése és az 1991-es puccskísérlet kudarca együtt hozta létre azt a történelmi pillanatot, amelyben a Szovjetunió megszűnt. Gorbacsov azt hitte, hogy a Szovjetunió átalakításával, majd a rendszer lazításával megmentheti azt, ami még menthető, a Nyugat pedig hajlamos volt belőle szinte szentképet festeni, mert végre jött egy mosolygós, tárgyalóképes szovjet vezető, akivel lehetett dealt kötni. Csakhogy a progresszív imázs mögött még mindig ott állt a birodalom, és amikor a birodalom repedezni kezdett, előkerültek a fegyverek is. 1991 januárjában Vilniusban, a televíziótoronynál a szovjet erők civilekre támadtak, tizennégy civil meghalt. Ezt érdemes odatenni Gorbacsov nyugati szentképe mellé, mert a történet vége nem az volt, hogy a felvilágosult Moszkva egyszer csak felismerte a népek önrendelkezéshez való jogát, meghajolt, és elegánsan levonult a színpadról. Amikor még lehetett, megpróbálták erővel egyben tartani a birodalmat.

Csecsenföldet már említettem, Afganisztánt is, Vilniust is, de mindezek abból a szempontból érdekesek, hogy akármilyen volt a gazdasági helyzet Oroszországban vagy a Szovjetunióban, az önmagában soha nem jelentett olyan automatikus korlátot a háborúk megindítására, folytatására vagy abbahagyására, amilyennek ezt mi Nyugaton szeretjük elképzelni.

És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol szerintem a mai nyugati stratégia legveszélyesebb önámítása kezdődik, mert miközben négy és fél éve azt számolgatjuk, mikor fáradnak el az oroszok, valahogy sokkal kevesebb figyelmet fordítunk arra, hogy mi mikor fáradunk el.

Putyinnak ugyanis nemcsak Oroszországban vannak tartalékai. Európában ott vannak a putyinista pártok és mozgalmak, az AUR-tól az AfD-n át az összes többi hasznos idiótáig, amelyek különböző nemzeti zászlókat lobogtatnak, különböző nyelveken ordibálnak szuverenitásról, békéről és „nemzeti érdekről”, aztán valami egészen csodálatos véletlen folytán mindig ugyanoda lyukadnak ki: Ukrajnának kevesebb fegyvert, kevesebb pénzt, kevesebb támogatást, Moszkvának több megértést, több időt, több tárgyalást, több engedményt. Igen, ilyen kibaszott szerencséje van Putyinnak: minden országban akad egy politikai mozgalom, amely teljesen önálló gondolkodás eredményeként pontosan azt akarja, ami a Kremlnek jó. A hasznos idióták pedig szorgalmasan terjesztik tovább azokat a rágalmakat és propagandatételeket, amelyeket aztán „véleményként” adnak el. Ukrajna korrupt. Ukrajna támogatása túl drága. Az ukránok úgysem győzhetnek. A szankciók csak nekünk fájnak. Oroszországot provokálták. A NATO a hibás. Zelenszkijnek engednie kell. A háborút tárgyalással kell lezárni. Ez utóbbi micsoda nagyszerű ötlet: csak valamiért a „tárgyalás” ezeknek az embereknek soha nem azt jelenti, hogy az agresszor takarodjon ki abból az országból, amelyet megtámadott. Mindig azt jelenti, hogy az áldozat adjon oda valamit az agresszornak azért, hogy az agresszor hajlandó legyen esetleg kevesebbet gyilkolni. Mindez nem mellékes politikai zaj, hanem Putyin háborús stratégiájának egyik legfontosabb európai hátországa.

Putyinnak ugyanis nem feltétlenül kell egész Ukrajnát katonailag elfoglalnia ahhoz, hogy stratégiai győzelmet arasson. Elég, ha tovább bírja, mint mi. Elég, ha Európában választásról választásra erősödnek a putyinista pártok, amelyek politikai tőkévé alakítják a háborús fáradtságot. Elég, ha egyre több európai választó kezdi azt mondani, hogy kurvára unja már ezt az Ukrajnát, miért nekünk kell fizetni érte, miért nem kötnek már békét, miért nem adnak oda Putyinnak valamit, csak legyen végre nyugalom.

Na, erre vár Moszkva.

És közben van egy ennél sokkal kevésbé elméleti probléma is: Ukrajna nem valamiféle jövőbeli társadalomlélektani modellben harcol, hanem ma este is.

Ukrajnának Patriot kell - nem 2028-ban. Nem akkor, amikor az orosz gazdaságot már végre annyira megviseli a huszonhetedik szankciós csomag, hogy egy brüsszeli elemző grafikonján pirosba fordul három mutató, hanem most! Mert Patriot-rakéta nélkül Ukrajna ki van téve az orosz ballisztikus rakétáknak, és ezen a ponton minden nyugati elemzés, amely elmagyarázza, hogy Oroszország hosszú távon fenntarthatatlan pályán mozog, mehet a picsába, ha közben nincs rakéta, amely lelője az Iszkandert. Az Iszkander ugyanis nem olvassa az Európai Bizottság gazdasági prognózisát, a Kinzsal nem tudja, hogy az orosz költségvetési hiány 2027-ben mekkora lesz, a ballisztikus rakéta pedig elindul, és ha nincs Patriot, amely elfogja, akkor becsapódik egy lakóházba, kórházba, iskolába, mert a keresztényvédelem muzsik bástyájának kurvára mindegy - ez a ruszkij mir, ha nem tetszik, meghalsz.

És mi közben azt elemezzük,hogy mikor fárad el Oroszország.

A szankció kell. Még több szankció kell. Az orosz olajbevételeket támadni kell. A szankciók kijátszását segítő hálózatokat szét kell verni. Ukrajnának lehetőséget kell adni arra, hogy tovább pusztítsa a háborút finanszírozó orosz infrastruktúrát. De közben Patriot kell, légvédelem kell, rakéta kell, lőszer kell, és nem lehet Ukrajna túlélését arra a kibaszott optimista feltételezésre alapozni, hogy Putyin talán hamarabb kifárad, mint mi.

Ez a nyugati gondolkodás egyik visszatérő hibája: saját racionalitásunkat vetítjük rá egy olyan politikai rendszerre és társadalomra, amely egészen más történelmi tapasztalatok alapján működik. Mi azt gondoljuk, hogy az ember nem fogja eltűrni a reálbér csökkenését, a benzinsort, a hiányt, a behívót és a hazatérő koporsót, ezért előbb-utóbb fellázad. A Kreml viszont évtizedek óta abból indul ki, hogy megfelelő propagandával, represszióval, pénzzel és az áldozatok társadalmi terheinek megfelelő elosztásával nagyon sok mindent el lehet fogadtatni.

A nyugati érvelésnek sajnos nem az az egyetlen gyenge pontja, hogy egy újabb mozgósítás veszélyt jelenthetne Putyin számára. Jelenthet, különösen akkor, ha a Kreml kénytelen lesz a moszkvai és szentpétervári középosztály gyerekeihez is tömegesen eljuttatni a behívókat. A 2022-es mozgósítás megmutatta, hogy amikor a háború személyesen kopogtat az ajtón, sok orosz hirtelen sokkal kevésbé lelkesedik érte. Csakhogy ebből még nagyon hosszú út vezet a rendszer elleni szervezett politikai ellenállásig, és még hosszabb addig, hogy Putyin emiatt befejezze a háborút. A Kreml számára ezért szerintem nem az a legfontosabb kérdés, hogy talál-e még 300 ezer embert. Valószínűleg talál. Ha kell, félmilliót is. A valódi kérdés az, hogy mennyibe kerül majd az első 300 ezer, mennyibe a következő 300 ezer, és meddig képes az orosz állam egyszerre finanszírozni az emberanyagot, a fegyvergyártást, az ukrán csapások által okozott károkat, a megszállt területeket és saját lakosságának pacifikálását.

És ezért sokkal fontosabbak az orosz olajfinomítók, energetikai létesítmények és más gazdasági célpontok elleni ukrán támadások, mint első pillantásra látszanak. Nem azért, mert holnap reggel összeomlik tőlük Oroszország, és Putyin pizsamában kiszalad a Kremlből, hanem azért, mert minden megsemmisített finomító, minden kieső bevétel és minden dráguló katona növeli a következő háborús év árát. Putyint nem feltétlenül az fogja megállítani, hogy elfogynak az oroszok. Sokkal inkább az lehet veszélyes számára, ha egyszer már nem lesz elég pénze megvásárolni őket. Ez persze jóval kevésbé romantikus történet, mint a cinkkoporsókat megelégelő orosz anyák lázadása.

Csak éppen az elmúlt négy és fél év alapján sokkal kevésbé érdemes arra várnunk, hogy majd az orosz társadalom végzi el helyettünk azt a munkát, amelyet a Nyugatnak kellene elvégeznie.

S talán ez az egészben a legkellemetlenebb következtetés: nekünk nem arra kell várnunk, hogy az oroszok egyszer csak megunják a háborút. Négy és fél éve várunk mindenféle csodára. Arra, hogy elfogy a rakéta, elfogy a tank, elfogy a pénz, elfogy a katona, fellázadnak a kisebbségek, fellázadnak az anyák, fellázad a középosztály, összeroppan a gazdaság, a szankciók pedig végül térdre kényszerítik a Kremlt. Közben Oroszország alkalmazkodott, kerülőutakat talált, megvette, amit meg tudott venni, legyártotta, amit le tudott gyártani, és megvásárolta azokat az embereket is, akik megfelelő összegért hajlandók voltak elmenni Ukrajnába ölni és meghalni.

Ezért tartom veszélyesnek azt a romantikus mesét is, amelyben egyszer majd megérkezik az a bizonyos utolsó cinkkoporsó egy moszkvai lakótelepre, az orosz anya pedig feláll, kimegy az utcára, mögé áll még tízmillió ember, és véget vet Putyin háborújának. Megtörténhet? Persze. Az emberi történelem tele van olyan pillanatokkal, amelyeket előző nap még lehetetlennek gondoltunk. Csak éppen erre külpolitikát és Ukrajna túlélését alapozni őrültség. Az orosz társadalom eddig sem végezte el helyettünk ezt a munkát, és semmi okunk nincs feltételezni, hogy holnap reggel majd elkezdi. Ráadásul a verseny nem egyoldalú. Nemcsak azt kell nézni, mikor fogy el Putyin pénze, hanem azt is, mikor fogy el a Nyugat politikai akarata. Mert amíg Moszkva azt számolja, mennyivel kell megemelnie a következő szerződéses katona belépési bónuszát, addig Európában a putyinista pártok, valamint a körülöttük tenyésző hasznos idióták azt számolják, hány szavazatot lehet szerezni abból, ha Ukrajnát tesszük felelőssé azért, hogy védekezni mer az ellene indított háborúban.

És Putyin szempontjából ez kibaszott jó üzlet:

• Neki nem kell meggyőznie az európaiakat arról, hogy Oroszország jó. Elég meggyőznie őket arról, hogy Ukrajna támogatása fárasztó.

• Nem kell elhitetnie velük, hogy Bucsa nem történt meg. Elég, ha eléri, hogy már ne érdekelje őket.

• Nem kell bebizonyítania, hogy neki van igaza. Elég, ha a választó azt mondja: leszarom, legyen már vége.

És amikor ezt elegen mondják, jönnek a putyinista politikusok, a hasznos idióták és az összes „realista”, akik majd elmagyarázzák, hogy a béke érdekében Ukrajnának területeket kell feladnia, hadseregét korlátoznia kell, NATO-tagságáról le kell mondania, és általában véve el kell fogadnia, hogy egy nála nagyobb ország időnként eldöntheti, melyik darabját szeretné hazavinni.

Ha tehát Putyin valóban újabb 300 ezer vagy félmillió embert akar a háborúba küldeni, akkor nem azon kellene imádkoznunk, hogy hátha most végre fellázadnak az oroszok, hanem azon dolgozni, hogy minden egyes új katona egyre többe kerüljön Moszkvának. Hogy kevesebb olajpénzből kelljen kifizetni, kevesebb működő finomító termelje meg mögötte a bevételt, drágább legyen a fegyver, nehezebb az alkatrészbeszerzés, szűkebb a költségvetés, és minden újabb hónap háború egyre nagyobb darabot harapjon ki abból a pénzből, amelyből Putyin az egész kibaszott gépezetet működteti. Ebben az értelemben az ukrán drón, amely felgyújt egy orosz finomítót, nem pusztán egy ipari létesítményt támad: valamennyit emel a következő orosz katona árán is.

Ehhez viszont nekünk is tovább kell bírnunk. Nem közleményt kell írni arról, hogy mélységesen aggaszt bennünket a következő szétlőtt ukrán lakóház. Nem újabb elemzés kell arról, hogy az orosz gazdaság hosszú távú kilátásai kedvezőtlenek. És kurvára nem arra kell várni, hogy majd az orosz társadalom egyszer csak erkölcsi megvilágosodáson esik át, és elvégzi helyettünk a munkát. Ukrajnának pedig fegyver kell. Patriot kell. Pénz kell. Az orosz háborús gazdaságot pedig nem simogatni kell, hanem módszeresen egyre drágábbá tenni számára minden egyes napot, minden egyes rakétát, minden egyes tankot és minden egyes újonnan megvásárolt katonát. A kérdés tehát nem az, hogy Putyin talál-e még embert, aki pénzért elmegy Ukrajnába - mert igen, talál.

A kérdés az, hogy mi fogy el hamarabb: Putyin pénze vagy a mi gerincünk...

Karczag Anna