A nemzet historikusa és a Talmud – Ioan-Aurel Pop megint alkotott

Van Romániában egy intézmény, amely a magyar olvasónak külön ismerős érzést ad: a nemzet nagy öregje, aki akadémiai székből, professzori tekintéllyel, lábjegyzetekbe csomagolva mondja el ugyanazt, amit a kocsmai szélsőjobb mondana trágárabbul. Ioan-Aurel Pop, a Román Akadémia volt elnöke, a kolozsvári Babeș–Bolyai egykori rektora, a román nemzeti történetírás élő klasszikusa – és mellesleg az erdélyi magyarok régi kedves ismerőse, hiszen pályája jelentős részét annak szentelte, hogy tudományos köntösben bizonyítsa: Erdélyben mindig, mindenhol, minden a románoké volt – most újra letett valamit az asztalra.

A Gazeta de Cluj hasábjain kioktatta az országot arról, „hogyan kell alkalmazni a Vexler-törvényt" – vagyis az antiszemitizmus, a holokauszttagadás és a háborús bűnösök kultusza elleni jogszabályt. A Monitoring and Combating Anti-Semitism in Romania (MCA) szervezet válasza nem sokáig váratott magára, és nem is fogta vissza magát. Az MCA alapítója, Maximillian Marco Katz szerint Pop cikke nem a törvény megértését szolgálja, hanem annak értelmét és hasznosságát relativizálja. A vádlista pedig súlyos, tételenként:

• a szöveg felmelegíti a „judeobolsevizmus" elméletét – azt a klasszikus antiszemita tézist, amely a kommunizmust zsidó projektként állítja be –, és azt a benyomást kelti, hogy a román fasizmus fő áldozatai nem a zsidók voltak, hanem a kommunisták. Az MCA ezt kereken „az antiszemita történelemértelmezés újrahasznosításának" nevezi.

• a cikk Octavian Goga – költőnek, miniszterelnöknek, zsidótörvény-gyárosnak – felelősségét a monarchiára tolná át.

• a Talmudra való hivatkozásai „régi, történészek és szakértők által ismételten cáfolt vádakra" épülnek – 2026-ban, egy akadémikus tollából, talmudi rágalmakat olvasni, ehhez már tényleg különleges tehetség kell. És a hab a tortán az a gondolatmenet, hogy az antiszemitizmus elleni intézkedések maguk is antiszemita reakciókat szülhetnek – vagyis a klasszikus áldozathibáztatás akadémiai kiadásban: nem a gyűlölködő a hibás, hanem a törvény, amelyik szankcionálja.

Az MCA szárazon megjegyzi: ez az ok és az okozat felcserélése, és az ilyen értelmezések „kényelmes intellektuális keretet" adnak azoknak, akik a törvény szellemének és betűjének alkalmazását szeretnék elkerülni. És itt álljunk meg egy szóra, mert a „kényelmes intellektuális keret" a kulcsmondat, Pop ugyanis évtizedek óta pontosan ezt gyártja, iparszerűen. Ő az a figura, aki sosem mondja ki a szélsőséges tételt – ő csak kontextualizál, árnyal, megérteti a kort, és a végére az olvasó ott áll azzal az érzéssel, hogy a román fasizmus tulajdonképpen érthető reakció volt, a nemzetállam szent, Brüsszel pedig gyanús.

Nem újdonság ez tőle:

még 2018-ban, akadémiai elnökként tartott Kolozsváron olyan beszédet, amelyben a fiataloknak arról értekezett, hogy mutassa meg neki valaki, hogy az Európai Unió „kézzelfogható valóság" – a nemzetállamok bezzeg működő megoldás –, és a szónoklatot akkora örömmel vette át a Sputnik, a Kreml propagandagépezete, hogy a Digi24 külön cikkben rögzítette a jelenetet. Amikor pedig 2024 végén, a Georgescu-őrület csúcsán a sajtó elkezdte feszegetni az Akadémia és elnöke viszonyát a szuverenista-oroszbarát eszmékhez, az intézménynek hivatalos közleményben kellett elhatárolódnia – megvédve Popot, hozzátéve, hogy ő mindig is nyugatpárti volt, és elítél minden „filoputyinista" apológiát. Nos, ha egy akadémiának sajtóközleményben kell tisztáznia, hogy az elnöke nem oroszbarát szélsőséges, az önmagában diagnózis: ilyen közleményt nem szokás kiadni olyanokról, akikkel kapcsolatban a kérdés fel sem merül.

És ha már életrajz, tegyük hozzá a legpikánsabb fejezetet is – a kellő pontossággal, mert itt a tények kötelezőek. 2018-ban, napokkal azután, hogy Popot az Akadémia elnökévé választották, Mădălin Hodor, a szekusaktákat kezelő CNSAS kutatója nyilvánosságra hozta a Szekuritáté külföldi hírszerzésének 1985-ös munkalistáját: a hírhedt „emigrációellenes brigád", a román emigrációt figyelő és bomlasztó UM 0225-ös egység kapcsolati listáján, a 149-es pozíción ott szerepel: Pop Aurel Ioan. Pop tagadta, hogy bármilyen együttműködési megállapodást aláírt volna, elmondása szerint mindössze történelmi ismeretterjesztő cikkeket adott át egykori professzorának, Ștefan Pascunak, „egy emigrációs kiadvány számára" – és tény, ami tény: a neve mellett a listán „NU" bejegyzés áll, 2009–2010-ben pedig a CNSAS nem-kollaborálási igazolást állított ki neki. Az is tény viszont, hogy a listát publikáló kutatót az intézmény fegyelmi eljárás alá vonta – a leleplezőt büntették meg, nem a leleplezettet vizsgálták tovább, ami Romániában sajnos nem meglepetés, hanem munkamódszer.

Összegezve, ami biztosan állítható: a nemzet historikusának neve rajta van a Szekuritáté hírszerzési nyilvántartásán, ő maga elismeri, hogy anyagokat adott át, amelyek ehhez az apparátushoz kerültek – a vita arról szól, tudta-e, kinek dolgozik. Döntse el az olvasó, mennyire hihető, hogy Ceaușescu Romániájában egy ambiciózus fiatal történész nem sejtette, hova mennek a „emigrációnak szánt" kéziratok. A lényeg azonban a jelen. Pop nem egy múzeumi darab, hanem aktív véleményformáló, akinek minden megszólalása – ahogy az MCA is hangsúlyozza – a betöltött (és korábban betöltött) funkciói miatt különleges súllyal esik latba. Amikor ő relativizálja az antiszemitizmus elleni törvényt, azt nem egy névtelen blogger teszi, hanem az az ember, aki a román tudományosság csúcsintézményét vezette éveken át, akire hivatkozni lehet, akit idézni lehet, aki legitimál. Az AUR-nak és a Georgescu-féle miszticizmusnak nem tömegemberek kellenek – azok megvannak –, hanem pont az ilyen tekintélyek, akik a szalonképtelen tételeket szalonképessé desztillálják. A judeobolsevizmus a neten összeesküvés-elmélet; akadémikusi aláírással történelmi „vitakérdés". Ez a szolgáltatás, amit Pop nyújt, és ezért veszélyesebb bármelyik megmondóembernél.

Nekünk, erdélyi magyaroknak pedig mindebben van egy keserű ismerős-érzésünk is. Mi Popot akkor is ismertük, amikor a nyugati sajtó még nem: a dákoromán kontinuitás harcosaként, a magyar történelmi jelenlét relativizálójaként, minden olyan tudományos vita résztvevőjeként, ahol a nemzeti tézis védelme fontosabb volt a forrásoknál. Aki évtizedeken át abból élt, hogy a történelmet a nemzet szolgálólányává tette, annál nem meglepetés, hogy a módszer előbb-utóbb más kisebbségek rovására is működésbe lép. A sovinizmus nem válogat – csak sorrendet tart.

FORRÁS: G4Media