Amire nincs terve a NATO-nak: mi lesz, ha Moszkva és Peking egyszerre üt?

Tizenöt éve nézte utoljára komolyan az amerikai hadsereg, mi történne, ha egyszerre kellene háborúznia Oroszországgal és Kínával. Mark Montgomery nyugalmazott ellentengernagy, aki évtizedek óta részvevője a nagy hadijátékoknak, katonai szimulációknak, egyetlen mondatban foglalta össze az akkori eredményt: „Nem ment valami jól." És azóta? Azóta, mondja Montgomery, minden egyes mutató, amelyik akkor rosszul állt, tovább romlott — egy sem javult. Az orosz népirtó agresszió ötödik évében itt tartunk: a Nyugat legnagyobb rémálmára nemhogy terve nincs, de a katonai tervezők jó része még beszélni sem hajlandó róla.

Az Atlantic kérdezte körbe a nyugati katonai stratégákat, mi lenne, ha bekövetkezne az, amit ők maguk „rémálom-forgatókönyvnek" hívnak — és a válaszok, ahogy a lap fogalmaz, „meglepően üresen" csengtek. A forgatókönyv maga egyébként nem bonyolult, sőt kísértetiesen logikus: egy összehangolt, szinte egyidejű támadás a bolygó két ellentétes pontján. Oroszország lecsap egy kelet-európai NATO-tagállamra, Kína pedig ugyanabban az időablakban offenzívát indít Tajvan ellen. Az amerikai hadseregnek egyszerre két fronton kellene reagálnia — három, ha közben még mindig ott ragad a közel-keleti háborújában.

Egy éve Alexus Grynkewich tábornok, a NATO európai főparancsnoka ritka nyilvános figyelmeztetést adott ki épp erről a kétfrontos veszélyről, és kérte az európai szövetségeseket, segítsenek Amerikának felkészülni. Aztán amikor az Atlantic megkérdezte a szakértőket, mit is tenne konkrétan a Nyugat egy ilyen helyzetben, kiderült: gyakorlatilag semmit sem gondoltak végig.

„Mondjuk úgy, hogy ez az a forgatókönyv, amelyre jelenleg nem vagyunk felkészülve"

— ismerte el Florence Gaub, a római NATO Védelmi Kollégium kutatási igazgatója. A stratégák „tökéletesen tudatában vannak" a résnek — csak épp nem tesznek ellene semmit.

Nézzük meg, hogy áll a két tábor, mert a kontraszt kijózanító. Oroszország ugyan nem érte el a céljait Ukrajnában, de átállította az egész iparát háborús üzemmódba — a korábban civil gyárak ma rakétát és tankot gyártanak —, a hadserege pedig a világ legtapasztaltabb drónháborús haderejévé vált, civil és katonai ukrán célpontokon csiszolva a tudását. Kína, amely a világ drónjainak túlnyomó részét gyártja, ugyan évtizedek óta nem viselt háborút és a katonai vezetését áthatja a korrupció, de hadihajóban és nagy hatótávolságú rakétában már lehagyta az Egyesült Államokat. A kettő pedig — Moszkva és Peking — egyre szorosabbra fűzi a „korlátok nélkülinek" nevezett partnerségét.

És a másik oldal? Az amerikai szövetségesek Trump nyomására megemelték a védelmi kiadásaikat — „de a haderejük még nem lett ütőképesebb", mondja Montgomery. Közben Trump folyamatos sértegetései és fenyegetései az Egyesült Államok és a szövetségesei közötti repedést, az Atlantic szavával élve, „mély szakadékká" tágították. Magyarul megmondva: miközben az ellenfél edzőtáborba járt, a mi csapatunk az öltözőben veszekszik azon, ki fizeti a mezt.

Moszkva és Peking szemszögéből, írja a lap, a Nyugatra mért csapás alkalma soha nem tűnt csábítóbbnak. Az USA Iránban ragadt, a hajói és repülőgépei jó részét kivonta Ázsiából és Európából, hogy a közel-keleti erőit pótolja. A fejlett amerikai légvédelmi rakétakészlet nagyjából kétharmada elfogyott február óta, a szövetség pedig épp a leggyengébb pillanatát éli.

Putyin gyakorlatilag az egész elnökségét a NATO szétverésének álmával töltötte, és most, hogy a szövetség ilyen sebezhető, ritka esélyt kapott a cél elérésére. Már teszteli is: Románia, Lengyelország, a balti államok légterét sorozatban sértik meg orosz drónok, rakéták, vadászgépek. Az amerikai hírszerzés legfrissebb értékelése szerint Oroszország a következő években megpróbálhatja próbára tenni a NATO elszántságát egy kibertámadással vagy egy korlátozott betöréssel — és Rob Bauer nyugalmazott admirális, a szövetség katonai bizottságának korábbi elnöke szerint egy ilyen húzásnak épp akkor a legnagyobb az esélye, ha Oroszország egy kínai tajvani támadással szinkronizálja. Bauer, amikor tavaly januárban leköszönt, semmilyen összehangolt NATO-erőfeszítésről nem tudott, amely erre a rémálomra készült volna.

„Mit fogunk csinálni? Ki kap milyen csapatokat?" — kérdezte. „Szerintem bölcs dolog lenne jól átgondolni ezt."

Ez a mondat a maga hivatali óvatosságában rémisztőbb minden riogatásnál: a szövetség egyik legmagasabb rangú katonája annyit tud mondani, hogy talán bölcs lenne elgondolkodni azon, mi lenne, ha kitörne a harmadik világháború. A katonai fenyegetések többsége valószínűtlennek tűnt, egészen addig, amíg be nem következett. Sztálin a saját kémeitől és tábornokaitól kapta a sorozatos figyelmeztetéseket a náci támadásról 1941-ben, és addig nem volt hajlandó elhinni, amíg le nem hullottak az első bombák, így az egész hadseregét felkészületlenül érte. Az USA nem készült fel Pearl Harborra. Az első világháború előtt Európa két rivális szövetségre szakadt, és senki nem látta előre, mekkora pusztítást szabadít el a konfliktusuk. David Santoro, a hawaii Pacific Forum vezetője pontosan erre a mintázatra mutatott rá:

„A jelek egyértelműek voltak, hogy háború lesz, mi meg egyszerűen nem voltunk rá felkészülve."

Santoróék 2023-ban lejátszottak egy ilyen hadijátékot, amelyben két amerikai szövetséges kért egyszerre segítséget: Kína megtámadta Tajvant, Észak-Korea pedig kihasználta az alkalmat, és lerohanta Dél-Koreát.

„Alig bírtuk követni az eseményeket és elosztani a feladatokat" — emlékezett vissza Santoro. „És még csak nem is beszéltünk Európáról. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha Oroszországot is bevennénk a képletbe."

Az egész történet legbosszantóbb része, hogy ezt a rést nem valami elháríthatatlan nehézség tartja nyitva, hanem a puszta kényelem és a szakmai szűklátókörűség. A hadijátékokat ugyanis, magyarázza Eric Heginbotham, az MIT hadijáték-szakértője, szeretik szép rendezett, tiszta szabályú, egytáblás sakkpartiként lejátszani — mert ha egyszerre több válságot, több régiót, több szakterületet zúdítanak a résztvevőkre, az gyorsan átláthatatlan káosszá válik. Márpedig a valódi háború épp ilyen.

„Bonyolult, semmi kétség, de nem hiszem, hogy túl bonyolult lenne tanulmányozni" — mondta Heginbotham. „Egyszerűen csak szerintem senki nem csinálta még meg."

A washingtoni CSIS júniusban kiadott ugyan egy terjedelmes elemzést arról, hogyan állhatna ellen az USA egy „Kína és Oroszország vezette tengelynek", de Heginbotham szerint egyetlen komoly amerikai vagy európai kutatóintézet sem játszott le rá rendes szimulációt. A legrészletesebb nyilvános elemzés egy alig ismert prágai intézettől, a jórészt egyszemélyes Európai Értékek Központjától származik, amelynek 35 éves igazgatója, Jakub Janda 2022 óta — Putyin tankjainak ukrajnai megindulása óta — futtatja a „kétszínterű háború" szimulációit. Húsz kört játszottak már le, japán és dél-koreai szakértőket is bevonva, és az eredmény, mondja Janda, „különösen az európaiak számára riasztó" riasztó:

majdnem minden kétfrontos forgatókönyvben az USA a kínai fenyegetést priorizálja, átcsoportosítja a katonai erőit Európából Ázsiába, és a NATO-szövetségeseit magukra hagyja Oroszországgal szemben.

Álljunk meg Janda egyik forgatókönyvénél, mert az minket, kelet-európaiakat pont gyomorszájon üt. Ebben Kína nem lő egyetlen lövést sem elsőként — csak leállítja a hadiiparhoz szükséges nyersanyagok exportját Európába. Öt hónapig tartja fenn az embargót, épp elég sokáig ahhoz, hogy az európai gyárak kifogyjanak a készletekből, és leálljon a fegyvergyártás. Aztán Oroszország, immár a teljes kínai nyersanyagkészlethez hozzáférve, lerohan egy kelet-európai NATO-tagállamot. És itt jön az, amit Janda a leginkább félelmetesnek nevezett: egy Tajvan elleni kínai támadás esetén az USA azt kérné Európától, hogy súlyos szankciókkal bénítsa meg a kínai gazdaságot.

„De az európai kormányok ezt nem akarják megtenni" — mondja Janda. „A gond az európai fővárosokkal az, hogy Tajvan messze van. Ők az orosz fenyegetésre akarnak koncentrálni, és ez az, ami megrémít."

Mert a képlet könyörtelen: egy kétfrontos háborúban az a fél nyer, amelyik a közös cél mentén mindvégig egységben cselekszik. Ha Oroszország és Kína összehangoltan lép, miközben az USA a szövetségeseivel civakodik, akkor a nyugati győzelem esélye — Janda szavaival — „sötétre" fordul. Az egész rémálom végső tanulsága nem valami bonyolult stratégiai tétel, hanem egy kínosan egyszerű felismerés, amely mégis a legnehezebbnek bizonyul: az győz, aki egységes marad. És pontosan ez az, amit a Nyugat épp most, a legrosszabbkor, a leglátványosabban ver szét — miközben a másik oldalon ketten gyakorolják, hogy egyszerre lépjenek. A tábornokok nem azért nem beszélnek erről, mert nem tudnak róla, hanem mert a válasz, amit adniuk kellene, olyasmit követelne — valódi európai önállóságot, feltöltött raktárakat, egy működő szövetséget —, amiről pillanatnyilag mindenki tudja, hogy nincs meg.

Hallgatni, még mindig könnyebb - hogy ki fizeti meg az árát ennek a némaságnak, azt sajnos nagyon jól tudjuk: mi, mindannyian.

Ugar