Elment a török vonat: ötven év várakoztatás után Ankara már nem kér Európából

Ötvenhárom év. Ennyi ideje várakozik Törökország az európai előszobában, és Recep Tayyip Erdoğan a hétvégén az Al Jazeerának végre kimondta, amit egy fél évszázados pofozkodás után nem is olyan meglepő hallani: „Az Európai Unió nem prioritás számunkra." Nem csapta be az ajtót — még mindig „gondolnak rá", ha beengedik, jó, ha nem, az is jó —, de a hangsúly eltolódott, és a kísérőmondat igazán fájhat: Erdoğan szerint ebből az egészből nem Törökország, hanem Európa jön ki vesztesként. A bosszantó az, hogy alighanem igaza van.

Erdoğan az Al Jazeera arab nyelvű „Al Muqabala" műsorában jelentette ki, hogy az uniós tagság „már nem prioritás" — egy olyan célról beszélt ilyen hangnemben, amelyet még 2024-ben is „stratégiaiként" emlegetett.

„Európa 53 éve nem vett fel minket, és úgy tűnik, a következő időszakban sem tervezi, de mi nem csuktuk be az ajtónkat" — fogalmazott.

Törökország 1963-ban társult az EU elődjéhez, 1987-ben adta be a teljes tagsági kérelmét, 1999 óta tagjelölt, a csatlakozási tárgyalások pedig 2005-ben indultak — és 2018 óta gyakorlatilag befagyva állnak. Az Európai Bizottság a 2025-ös jelentésében a demokratikus normák, a bírói függetlenség, a jogállamiság és az alapjogok romlását hozta fel indokként, de a „miért fagytak be" kérdésre van friss, kézzelfogható válasz: Ekrem İmamoğlut, Isztambul volt főpolgármesterét, Erdoğan legfőbb politikai riválisát, korrupció és „bűnszervezet-alapítás" vádjával tartóztatták le és mai napig börtönben van — ezt pedig a török ellenzék politikai leszámolásnak tartja.

Erdoğan nyilatkozata azonban nem csak az autokraták szokásos duzzogása, amikor lebuknak legújabb antidemokratikus normájukkal. Ott van mögötte egy súlyos geopolitikai lépés, amely többet mond minden interjúnál: augusztus 7-én Törökország, Szaúd-Arábia és Pakisztán Mekkában közös védelmi megállapodást írt alá, amely szerint az egyikük elleni fegyveres támadás mindhármuk elleni támadásnak minősül. Kölcsönös védelmi klauzula — vagyis pontosan az a fajta „egy mindenkiért" logika, amely a NATO ötödik cikkelyének a lényege, csak épp egy egészen más tengely mentén. Erdoğan szerint ez a paktum „fontos üzenetet küldött a világnak", és nyitva hagyta a bővítés lehetőségét is.

Értsük jól: az az ország, amelyet évtizedeken át az európai előszobában várakoztattunk, most fogta magát, és egy atomhatalommal (Pakisztán) meg a szunnita világ pénzügyi központjával (Szaúd-Arábia) kötött katonai szövetséget. Egy 85 milliós, a NATO második legnagyobb hadseregét kiállító, a Fekete-tenger kulcsát a kezében tartó ország — amely, mellesleg, épp 70 ATACMS ballisztikus rakétát adott el Ukrajnának, és amely a Boszporusz uraként közvetlenül befolyásolja az orosz flotta mozgását. Ez lehetett volna Európa egyik legerősebb katonai szövetségese az orosz fenyegetéssel szemben, ehelyett Brüsszel öt évtizedig húzta-halasztotta a döntést, amíg a vonat szép csendben ki nem gördült az állomásról — irány Mekka.

Évtizedek óta ugyanazt a játékot játsszuk: a balkáni államokkal — amelyeknek egy részét, valljuk be, jóindulattal sem lehet érett uniós tagjelöltnek nevezni — végtelen csatlakozási táncot lejtünk, hol biztatva, hol hátráltatva, miközben ugyanezt műveljük Törökországgal is. A különbség az, hogy Törökország időközben felnőtt, megerősödött, és rájött, hogy nincs szüksége a mi kegyeinkre. Nem ő könyörög többé — hanem lassan mi fogunk, ha a Fekete-tenger biztonságáról, a migráció kezeléséről vagy az orosz gáz alternatíváiról lesz szó, mert ezekben Ankara nélkül Európa gyenge, és ezt Erdoğan pontosan tudja.

A történet másik felét pedig szokás elhallgatni. Törökország uniós csatlakozása soha nem elsősorban politikai vagy gazdasági kérdés volt, hanem kulturális. Egy 85 milliós, döntően muszlim ország integrálása egy olyan kontinensbe, amely a saját identitásával sincs tisztában, nem technikai probléma, amit egy jó jogszabállyal meg lehet oldani. Mit kezdene Brüsszel a burkával? A saríaközeli családjogi elképzelésekkel? A vallási és a szekuláris tér határaival? Ezek valós kérdések, valós konfliktusokkal — és a becsületes válasz az, hogy nem tudjuk, jó lenne-e a csatlakozás, vagy sem, de ennél is nagyobb baj az, hogy ma már ezekről a kérdésekről normális fogalmak mentén beszélni sem lehet. A céljait vesztett európai baloldal ugyanis annyira a fejére állította a „kultúrák egyenlőségének" ideáját, hogy közben elfelejtette: az egyenlőség nem azt jelenti, hogy nincsenek különbségek. Vannak — méghozzá olyan különbségek, amelyek komoly konfliktusoknak ágyaznak meg. A woke-irányzatot ez nem érdekli; ahogy a megölt muszlimok mellett is csak addig hajlandó kiállni, amíg Izrael a felelős. Amikor idén januárban Hámenei halomra gyilkolta a saját népét Iránban, az európai baloldal egy pisszenést sem hallatott — a több ezer halott muszlim tüntető nem fért bele a narratívába, mert nem lehetett egy nyugati (kolonialista) bűnbakra fogni. Ez a szelektív felháborodás pontosan az a fajta intellektuális becstelenség, amely miatt a Törökország-kérdést sem lehet tisztességesen megvitatni: az egyik oldal riogat, a másik hazudik, és a végén senki nem mond igazat.

Nem az én tisztem eldönteni, jó lett volna-e Törökország csatlakozása. De akiknek épp ez lett volna a dolguk — a brüsszeli és a tagállami döntéshozóknak —, azok addig tologatták maguk előtt a kérdést, amíg ki nem csúszott a kezükből. Az európai politika örök betegsége ez: a kényelmetlen döntést nem meghozni, hanem halogatni, amíg magától „megoldódik" — csakhogy közben a világ nem áll meg. Törökország nem várt tovább, kötött egy katonai paktumot Mekkában, börtönbe zárta az ellenzékét, és közölte, hogy ezentúl Európa jön ki rosszabbul a dologból.

A legkínosabb forgatókönyv pedig még csak most jöhet. Képzeljük el azt a pillanatot — ami nem is olyan valószínűtlen —, amikor egy meggyengült, egy kétfrontos orosz-kínai rémálomtól rettegő, energiaéhes Európa maga kopogtat majd Isztambulban: gyertek, csatlakozzatok, légyszi, légyszi. Ötven évig várakoztattuk a kapunkban, most talán mi állunk majd sorba az övében. És ha ez bekövetkezik, nem lesz jogunk meglepődni — mert pontosan azt kapjuk, amit a fél évszázados gyávaságunkkal kiérdemeltünk.

Ugar