Az európai NATO embriója – ha Fico és társai nem fojtják meg születése előtt

Lehet, hogy Ursula von der Leyen most tette le egy önálló európai biztonsági rendszer első, még meglehetősen csenevész alapkövét. Az Európai Bizottság elnöke az Unió helyzetéről szóló beszédében egy NATO-mintára működő európai „4. cikkelyt”, hivatalosabb nevén biztonsági vészhelyzeti protokollt javasolt: ha valamelyik tagállam veszélyben érzi területi épségét, politikai függetlenségét vagy biztonságát, kezdeményezhetné az uniós országok azonnali összehívását és a közös válasz összehangolását.

A javaslat elsősorban azokra a támadásokra vonatkozna, amelyek még nem érik el a hagyományos fegyveres agresszió küszöbét, de az egyszerű rendészeti ügyek közé sem sorolhatók: kibertámadásokra, szabotázsakciókra, gyújtogatásokra, kritikus infrastruktúrák elleni műveletekre vagy idegen drónok berepülésére. Magyarán pontosan arra a hibrid hadviselésre, amelyet Oroszország évek óta folytat Európában, miközben minden egyes incidens után ártatlan arccal érdeklődik, hogy ugyan mi köze lenne neki az egészhez.

Von der Leyen egy új európai biztonsági stratégia kidolgozását és az Európai Biztonsági Tanács létrehozását is bejelentette. Ha ezeket egymás mellé tesszük, valóban kirajzolódik valami, amit óvatosan egy európai NATO embriójának nevezhetünk: lenne politikai fórum, lenne vészhelyzeti konzultációs mechanizmus, és idővel kialakulhatna az a döntési rendszer is, amelyben Európa nem Washington telefonjára várva próbálja eldönteni, megtámadták-e már, vagy csak újabb orosz drón tévedt el véletlenül a sokadik NATO-tagállam légterében.

Ursula von der Leyen javaslata azonban egyelőre nem európai 5. cikk. A NATO 4. cikke is elsősorban konzultációt tesz lehetővé: ha egy tagállam fenyegetve érzi magát, összehívhatja a szövetségeseket, de ebből nem következik automatikusan katonai válasz. Az EU-nak ráadásul már most is van kölcsönös segítségnyújtási záradéka: az uniós szerződés 42. cikkének 7. bekezdése szerint fegyveres támadás esetén a többi tagállam köteles minden rendelkezésére álló segítséget megadni a megtámadott országnak. Papíron tehát az Európai Uniónak már van a NATO 5. cikkéhez hasonló szabálya, csak nincs mögötte egységes katonai parancsnokság, közösen elfogadott hadműveleti terv, elegendő saját képesség és legfőképpen olyan politikai döntéshozatal, amelyet egyetlen putyinista kormány sem tud megbénítani.

A biztonság- és védelempolitikai döntések jelentős része ugyanis továbbra is egyhangúságot igényel, vagyis a huszonhét tagállam közül elég egyetlen kormány, amely Moszkva érdekeit fontosabbnak tartja Európa biztonságánál. Korábban Orbán Viktor játszotta az örök vétózó szerepét, most Robert Fico igyekszik átvenni a stafétát. A szlovák miniszterelnök éppen a napokban jelentette ki, hogy „valamilyen 5. cikk” miatt nem akarja háborúba vinni országát, és mindent megtenne azért, hogy Szlovákia kimaradjon egy esetleges katonai konfliktusból. Fico természetesen úgy adta elő a NATO működését, mintha Brüsszelből egyszer csak telefonálnának Pozsonyba, hogy reggelre legyen becsomagolva tízezer szlovák katona, aztán majd út közben elárulják nekik, hol és ki ellen kell harcolniuk. A NATO 5. cikke valójában nem ír elő automatikus csapatküldést vagy előre meghatározott katonai választ: minden tagállam maga dönt arról, milyen segítséget tart szükségesnek. Fico tehát nem egy valós kötelezettség ellen tiltakozott, hanem előre jelezte: ha valamelyik szövetségesét megtámadják, ő már a segítségnyújtás gondolatától is szeretne politikailag elhatárolódni. A Kremlben ezt biztos lájkolják.

Ezért találkozhat nagyon gyorsan a kétsebességes Európa gondolata az új biztonsági rendszerrel. Ha a huszonhét tagállam együtt nem képes működőképes védelmi struktúrát létrehozni, akkor előbb-utóbb megteszi azt egy szűkebb, cselekvőképesebb kör: Lengyelország, a balti államok, az északi országok, Franciaország, Németország és azok, amelyek hajlandók pénzt, fegyvert, katonai kapacitást és politikai felelősséget is tenni a nagy európai mondatok mögé. Ez azonban már nem a jelenlegi EU egységes biztonságpolitikája lenne, hanem a hajlandók koalíciójának intézményesített változata – egy belső védelmi mag, amelyhez mások később csatlakozhatnának, vagy kívülről nézhetnék, amint nélkülük születnek meg az életbevágó döntések.

Ennek is vannak veszélyei: tovább mélyítheti az Unión belüli törésvonalakat, párhuzamos intézményeket hozhat létre, és komoly kérdéseket vet fel arról, ki dönt, ki fizet, ki vezényel, illetve milyen kötelezettségeket vállalnak a résztvevők - mindezeknek az alternatívája azonban nem a tökéletes európai egység, hanem a bénultság. Miközben Oroszország drónokkal, szabotőrökkel, gyújtogatásokkal, kiberakciókkal és politikai ügynökhálózatokkal teszteli a Nyugatot, Európa még mindig azon töpreng, hogy a megtámadott állam összehívhatja-e a többieket anélkül, hogy valamelyik moszkvai kapcsolattartó vétót emelne.

Von der Leyen terve ezért önmagában nem európai NATO, még csak közös védelem sem, hanem annak felismerése, hogy az Uniónak a gazdasági és jogi eszközök mellett biztonsági reflexekre is szüksége van. Embrió lehet belőle, de csak akkor, ha lesz hozzá saját katonai képesség, működő parancsnoki rendszer és olyan döntéshozatal, amelyből kiiktatják az állandó vétó lehetőségét. Amíg az európai putyinistákkal nem számolunk le politikailag, addig bármilyen jó tervet meg lehet fojtani a Tanács egyik tárgyalótermében, Moszkvának pedig egyetlen rakétát sem kell kilőnie hozzá.