Észak-Korea: atomhatalom vagyunk, és ez visszafordíthatatlan

Szaddám Huszein Irakját tömegpusztító fegyverek birtoklására hivatkozva bombázták és rohanták le az amerikaiak, britek és szövetségeseik, Észak-Korea ezzel szemben évtizedek óta nyíltan fejleszti nukleáris fegyvereit, rakétakísérleteket hajt végre, kilépett az atomsorompó-rendszerből, az ENSZ határozatait pedig nagyjából annyira veszi komolyan, mint Kim Dzsongun a fodrászszakma alapvető esztétikai szabályait. Most Phenjan azt is közölte: atomfegyveres státusza végleges, visszafordíthatatlan és többé nem képezi vita tárgyát.

Kim Jodzsong, az észak-koreai diktátor húga és a rendszer egyik legfontosabb szereplője azután nyilatkozott, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség közgyűlésén ismét felszólították Phenjant nukleáris fegyverei és kapcsolódó programjai teljes felszámolására. Kim az egészet „megszokott ostoba fecsegésnek” nevezte, majd közölte, hogy Észak-Korea atomfegyveres állami státusza fizikailag és jogilag is véglegessé vált, ezért azt semmilyen külső nyomás nem változtathatja meg.

A phenjani védelmi minisztérium ezzel egy időben azt is bejelentette, hogy folyamatosan tovább bővíti nukleáris arzenálját. A rezsim állítása szerint erre az Egyesült Államok, Dél-Korea és Japán katonai együttműködése kényszeríti, vagyis Észak-Korea ismét úgy magyarázza saját atomfegyverkezését, mintha előbb jelentek volna meg a tűzoltók, és csak utánuk gyulladt volna ki a ház. A rendszer 2006-ban hajtotta végre első nukleáris kísérletét, programjának veszélyére pedig már jóval korábban figyelmeztettek a szakértők. Phenjan tehát nem most fordult szembe a nemzetközi renddel: mostanra jutott el oda, hogy már annak látszatát sem tartja szükségesnek, hogy hajlandó lenne bármiféle leszerelésről tárgyalni.

Donald Trump első elnöki ciklusában háromszor is találkozott Kim Dzsongunnal. A 2018-as szingapúri csúcson Észak-Korea homályos ígéretet tett arra, hogy „a Koreai-félsziget teljes atommentesítéséért” dolgozik, de sem ellenőrizhető menetrendet, sem leszerelési mechanizmust, sem határidőt nem vállalt. A 2019-es hanoi találkozó megállapodás nélkül ért véget, Trump mégis történelmi béketeremtőként ünnepelte önmagát, szerelmes levelekről beszélt, és úgy parolázott a bilifrizurás tömeggyilkossal, mintha az atomfegyverkezés is csak egy keményebb ingatlanvita volna. Az eredmény most látható. Nem lett atommentesítés, nem lett tartós megállapodás, és még valamiféle hallgatólagos meg nem támadási rendszer sem alakult ki. Észak-Korea ehelyett alkotmányos szintre emelte nukleáris státuszát, tovább fejlesztette ballisztikus rakétáit, majd katonai szövetséget kötött Oroszországgal. Kim Dzsongun eközben ismét Trump társaságára várhat: az amerikai elnök újra párbeszédet szeretne vele, miközben Phenjan már válaszra sem méltatja Washington közeledését.

Észak-Korea ráadásul már nem csupán rakétakilövő állásokon és propagandafilmekben készül a következő háborúra. Katonái Oroszország oldalán valódi harci tapasztalatot szereznek az Ukrajna elleni agresszióban, miközben az észak-koreai hadiipar lőszerrel és rakétákkal látja el Moszkvát. Phenjan így nemcsak pénzt, nyersanyagot és technológiát kap, hanem olyan tudást is, amelyet békeidőben nem lehet megszerezni: tapasztalatot a drónokkal, tüzérséggel, elektronikai hadviseléssel és modern felderítéssel vívott háborúról. Mindezt annak az orosz hadigépezetnek a részeként, amely ukrán városokat, lakóházakat, kórházakat és vasutakat támad, civileket, időseket és gyerekeket ölve.

A kérdés tehát jogos: ha Irak ellen elég volt egy állítás a tömegpusztító fegyverekről, Észak-Koreával mit kellett volna tenni, amikor még megakadályozható volt, hogy valódi atomarzenált építsen? Amit meg lehetett és meg kellett volna tenni, az a következetes elszigetelés, a szankciók valódi betartatása, az illegális pénzügyi és technológiai csatornák felszámolása, valamint Kína és később Oroszország rákényszerítése arra, hogy ne tartsák életben a rezsim fegyverprogramját. Ehelyett egyik amerikai kormányzat követte a másikat a fenyegetés, a stratégiai türelem, a félmegállapodások és a diplomáciai fotózkodás váltogatásában, míg Trump eljutott odáig, hogy személyes kapcsolatként adta el azt, amit Kim Dzsongun időnyerésként használt fel.

Most pedig ott tartunk, hogy Phenjan nyíltan kiröhögi a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget, visszafordíthatatlannak nevezi atomfegyveres státuszát, további nukleáris fejlesztéseket ígér, közben pedig Oroszország oldalán tanulja a modern háborút. Irak esetében a Nyugat egy nem létező fenyegetésre adott pusztító választ. Észak-Korea esetében a nagyon is létező fenyegetést évtizedeken át beszélte körbe, majd amikor már nem tudott vele mit kezdeni, diplomáciai realitásnak nevezte.

Forrás: Reuters