Huszonöt év Thaçinak, szabadság Šešeljnek: Hága hamis balkáni szimmetriája

Hashim Thaçit, Koszovó korábbi elnökét és az UÇK egyik vezetőjét huszonöt év börtönre ítélték Hágában. Az ítélet súlyos, de még nem jogerős. A történelmi alaphelyzet azonban ettől nem változik meg: a koszovói háborúban nem két egyenrangú fél csapott össze, hanem egy állami hadsereg és rendőrség támadt rá egy olyan népre, amelynek kezdetben még hadserege sem volt.

Nem tudom, mit követett el személyesen Hashim Thaçi, és mit nem. A mostani ítélet szerint az UÇK vezetőjeként aktívan részt vett abban a bűnös tervben, amelynek keretében politikai ellenfeleket és a szerb hatóságokkal való együttműködéssel gyanúsított embereket hurcoltak el, kínoztak meg és gyilkoltak meg. A bíróság 96 ember meggyilkolásáért, 385 ember törvénytelen fogva tartásáért, 303 személy megkínzásáért és további 49 ember kegyetlen bántalmazásáért állapította meg a felelősségét. A vádlottak között voltak albánok, szerbek és romák is; a bíróság szerint egyikük sem volt aktív harcoló.

Pedig mire az UÇK elkövethette azokat a cselekményeket, amelyek miatt vezetőit most elítélték, Koszovóban már javában zajlott az albán lakosság elleni állami erőszak. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet jelentése szerint a jugoszláv hadsereg és a szerb rendőrség súlyos és módszeres bűncselekményeket követett el a koszovói albánok ellen. Falvakat romboltak le, civileket végeztek ki, emberek százezreit űzték el otthonaikból. Mindez alig három évvel Dayton után történt, amikor még elevenen élt mindenkiben Bosznia tapasztalata, viszont a mai sajtóbeszámolók jelentős része megint úgy tárgyalja az ügyet, mintha a koszovói háború Thaçi és az UÇK állítólagos bűncselekményeivel kezdődött volna. Mintha előtte nem égtek volna albán falvak, nem gyilkoltak volna meg egész családokat, nem üldöztek volna el százezreket, és nem működött volna a szerb állam teljes katonai, rendőri és félkatonai gépezete Milošević parancsnoksága alatt.

A bosnyákoknak valódi hadseregük sem volt akkor, amikor a szerb erők nekifogtak az etnikai tisztogatásnak, a koszovói albánok pedig testközelből láthatták, mit ér a nemzetközi közösség jelenléte. Látták Srebrenicát, ahol a holland kéksisakosok jelenléte sem akadályozta meg, hogy Ratko Mladić katonái több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút gyilkoljanak meg. A holland állam felelősségét végül egy bíróság mindössze tíz százalékban állapította meg, ráadásul nem a teljes népirtásért, hanem annak a mintegy 350 férfinak az ügyében, akiket a holland katonák kiküldtek a potočari táborból, gyakorlatilag átadva őket a biztos halálnak.

A koszovói albánok ebből érthetően azt a következtetést vonták le, hogy elsősorban abban bízhatnak, amit maguk képesek kivívni. Egy honvédő háború pedig a legritkább esetben hasonlít elsőáldozásra vagy ballagási bálra, különösen akkor, ha egy nálad sokkal erősebb, nehézfegyverekkel, repülőkkel, tüzérséggel és állami terrorgépezettel rendelkező hadsereg ellen vívod. Az UÇK ellenállása önmagában nem győzte le Jugoszláviát. A szerb erők kivonulását végül a NATO légiháborúja és a kumanovói megállapodás kényszerítette ki, az viszont nehezen vitatható, hogy az UÇK életben tartotta az ellenállást és hozzájárult ahhoz a katonai vereséghez, amely végül Milošević bukását is felgyorsította. Azok a koszovói albánok, akiket Belgrádban egyszerűen lenéztek, és akiknek még saját hadseregük sem volt, végül elérték, hogy a szerb fegyveres erőknek távozniuk kellett Koszovóból.

Ehhez képest érdemes megnézni, milyen ítéleteket hozott a nemzetközi igazságszolgáltatás a szerb politikai és katonai gépezet vezetőinek ügyében.

• Vojislav Šešelj vajdát, a szerb ultranacionalizmus egyik legmérgezőbb alakját 2016-ban első fokon minden vádpont alól felmentették. A fellebbviteli bíróság később részben megváltoztatta az ítéletet, és tíz évre ítélte a horvátok elüldözésére felszólító hrtkovci beszéde miatt. A büntetést azonban a vizsgálati fogsággal letöltöttnek nyilvánították, így Šešelj szabadon távozott, visszatért a szerb politikába, és folytatta azt, amit mindig is csinált.

• Momčilo Perišić, a jugoszláv hadsereg vezérkari főnöke első fokon huszonhét évet kapott a boszniai szerb hadseregnek nyújtott támogatásáért, majd 2013-ban minden vádpont alól felmentették. A bíróság szerint nem volt bizonyítható, hogy a segítségnyújtás kifejezetten a Szarajevóban és Srebrenicában elkövetett bűncselekmények támogatására irányult.

• Jovica Stanišić és Franko Simatović, a szerb állambiztonság vezető emberei 2013-ban szintén teljes felmentést kaptak. Később újratárgyalták az ügyüket, és végül tizenöt-tizenöt évre ítélték őket a horvátországi és boszniai szerb fegyveres csoportok által elkövetett gyilkosságokban, deportálásokban és üldöztetésekben játszott szerepükért. Tizenöt évet kaptak tehát annak az állami titkosszolgálati rendszernek a vezetői, amely kiképezte, felfegyverezte és bevetette az etnikai tisztogatásban részt vevő szerb különleges egységeket. Thaçi huszonötöt.

• Biljana Plavšić, a boszniai Szerb Köztársaság egyik politikai vezetője bűnösnek vallotta magát emberiesség elleni bűncselekményekben, amiért cserébe ejtették ellene a népirtás vádját. Tizenegy évet kapott, ebből körülbelül hatot töltött le, majd jó magaviseletre hivatkozva szabadon engedték. Később még a megbánását is visszavonta.

• Milan Milutinovićot, Szerbia korábbi elnökét a koszovói albánok elleni bűncselekmények miatt állították bíróság elé, de 2009-ben minden vádpont alól felmentették, mert a bíróság szerint nem volt tényleges ellenőrzése a hadsereg és a rendőrség fölött. A hatalmat Milošević gyakorolta, ő viszont ítélet nélkül halt meg Hágában.

Ante Gotovinát, a horvát hadsereg tábornokát első fokon huszonnégy évre ítélték, majd a fellebbviteli bíróság felmentette. Már az is beszédes azonban, milyen természetességgel került vádlottként a bíróság elé a horvát hadsereg egyik parancsnoka, miközben Vukovár elfoglalása után a szerb erők legalább kétszáz sebesültet, civilt és hadifoglyot hurcoltak el a városi kórházból az ovčarai farmra, ahol megverték, agyonlőtték, majd tömegsírba temették őket.

Mindez nem bizonyítja automatikusan, hogy a Thaçi ellen hozott ítélet jogilag megalapozatlan. A különböző perekben különböző bizonyítékok, eltérő vádpontok és más bírói tanácsok döntöttek. Az ítéleteket egyszerűen egymás mellé rakni önmagában nem jogi érv, de politikai és történelmi értelemben azonban nagyon is számít, milyen kép rajzolódik ki belőlük. Hashim Thaçi huszonöt évet kapott, miközben Šešelj szabadon élhetett tovább, Perišić és Milutinović felmentve távozhatott, Plavšić hat év után hazamehetett, Stanišić és Simatović pedig egy államilag szervezett, több országra kiterjedő bűnös vállalkozásért is csak tizenöt évet kapott. Az ítéletek összképe azt az érzetet kelti, mintha az agresszor állam gépezete és az ellene megszerveződő, olykor maga is bűncselekményeket elkövető ellenállás azonos történelmi súlyt képviselne.

A szerb hadsereg, rendőrség és állambiztonság nem azért jelent meg Koszovóban, mert koszovói albán falvakat kellett megvédenie az elnyomástól. A szerb állam volt az agresszor, a koszovói albánok pedig az áldozatok, és ezt egyetlen UÇK-tag által elkövetett gyilkosság sem írja át, azonban ezt a különbséget láthatóan a nemzetközi intézmények értik meg a legnehezebben. Megakadályozni nem tudták a népirtásokat, a koncentrációs táborokat, a tömeges nemi erőszakot, Srebrenicát, Vukovárt és a koszovói falvak felégetését. Évtizedekkel később viszont annál buzgóbban gyártják azt a jogilag steril történetet, amelyben minden oldalon voltak bűnök, tehát mindenki nagyjából ugyanazért felelős. Így tűnik el a mondatból az, hogy ki támadott meg kit, ki akart területet foglalni, ki szervezett állami szinten etnikai tisztogatást, és ki próbálta megvédeni a saját otthonát.

Szerbiát közben továbbra is tagjelöltként várják az Európai Unióban, miközben az ország politikai kultúrájából máig nem sikerült kiebrudalni a nagyszerb álmot és a háborús bűnösök kultuszát. Ratko Mladićot hősként siratták, Šešelj a szerb közélet szereplője maradt, és a kilencvenes évek háborúinak emlékezetében az agresszió helyére egyre gyakrabban a szerb mártíromság kerül. Ukrajna elé eközben újabb és újabb akadályokat gördítenek, Magyar Péter miniszterelnök pedig kizárólag Ukrajna uniós tagságáról írna ki magyarországi népszavazást. Szerbia esetében ilyen demokratikus lelkiismereti roham valahogy nem gyötri Budapestet.

Hashim Thaçi a koszovói albánok jelentős részének szemében ezek után is hős marad. Nem azért, mert szerintük foglyokat kínozni vagy civileket megölni helyes, hanem azért, mert az UÇK harca nélkül ma aligha létezne szabad Koszovó. Lehet szegény, lehetnek súlyos intézményi problémái, és lehet, hogy még mindig tanulja a demokráciát, de lakóinak többé nem kell attól rettegniük, hogy szerb katonák vagy félkatonai egységek felégetik a falujukat, megerőszakolják a nőket, a férfiakat pedig egy gödör szélére állítják.

Thaçi felelősségét vizsgálja meg a bíróság, bizonyítsa be, és büntesse meg mindazért, amit személyesen elkövetett vagy elrendelt, de közben ne tegyünk úgy, mintha az UÇK nélkül Koszovóban béke lett volna.

Karczag Anna