Egy megerőszakolt anya, a három fia és a szétszakadt front: egy donyecki család háborúja

Vannak történetek, amelyeket nem lehet széppé csiszolni, nem lehet tanulsággá egyszerűsíteni, nem lehet vigasztaló véggel lezárni. Liliia Prutian története ilyen. Egy 56 éves donyecki asszony, három fiú özvegy édesanyja, akit a háború nemcsak megkínzott és megalázott, hanem a saját családját is kettéhasította — úgy, hogy az egyik fia ellene vallott egy orosz bíróságon. A New York Times beszélt vele és két fiával; a Meduza összefoglalta a beszámolót. Álljon itt a történet, amelynek végén csak meredünk magunk elé...

Liliia Prutian a donyecki Blizsnye faluból származik. Özvegy, három felnőtt, illetve felnövő fiúval. 2017-ig egy benzinkúton dolgozott havi 140 dollárért, majd elszegődött az ukrán hadsereghez, amely két és félszer annyit fizetett. Előbb könyvelőként, később katonai egészségügyi katonaként szolgált. A sors az Ajdar zászlóaljhoz sodorta — abba az alakulatba, amely az Azovval együtt az „ukrán nácizmus" jelképe lett az orosz propagandában 2014 után, a szolgálat messzire sodorta az otthonától. A két idősebb fia már felnőtt volt; a legkisebb, Dima, mindössze tizenkét éves. Prutian két-három hetente járt haza, amíg távol volt, Dima bátyjai és a rokonok vigyáztak a kisebbik fiára, ő pedig azt mondogatta magának: ez az egyetlen módja, hogy eltartsa a családját, valamint úgy érezte, a hadsereg értelmet is adott az életének. 2022 február 24-e után az Ajdart a mariupoli térségbe vezényelték. A teljes körű invázió tizenhatodik napján orosz csapatok kerítették be Prutiant és több bajtársát. A fogságban egy orosz katona megerőszakolta. Az elfogói eredetileg csoportosan akarták megerőszakolni, de Prutian zokogva könyörgött nekik: „Kérem, legyen csak az egyikük." „Mondhatni, félúton találkoztunk" — mesélte később a The New Yorkernek. Ebben a mondatban benne van minden, amit a háború egy emberrel tehet: hogy a csoportos nemi erőszak helyett az „egy" kikönyörgése számít elért eredménynek. Ezután egy donyecki cella következett, majd egy rosztovi, aztán jött a per, a szokásos terrorizmus vádjával, majd, még mielőtt ítélet született volna, hirtelen kiengedték egy fogolycsere keretében. Amint visszaért ukrán fennhatóságú területre, a legnagyobb gondja kisfia, Dima volt.

Blizsnyét, a család otthonát az orosz erők a teljes körű invázió első hónapjában megszállták. Dima, aki akkor tizenhét éves volt, egyedül maradt a házban. Az anyja írt és telefonált, amikor tudott, aztán az üzenetek elmaradtak, a legidősebb bátyja szintén az ukrán hadseregben szolgált, messze az otthontól. A középső fiú a maga útját járta, és nem osztotta a család Ukrajna-párti nézeteit. Dima a teljes körű háború előtt egy erdészeti szakiskolában tanult, aztán az órák megszűntek, munka nem volt. A legidősebb bátyját kérte, aki Ukrajnáért harcolt, hogy küldjön neki pénzt élelemre. 2022 szeptemberében az első típusú cukorbetegsége szövődményei miatt súlyosan megbetegedett. A középső bátyja elvitte kórházba majd otthagyta, és egyszer sem látogatta meg. Hónapokig feküdt ott, míg egy tanára rá nem talált, és ki nem íratta.

Prutian szerint a középső fi nagyjából ekkor hozta meg végleges döntését. Elvett egy Oroszország-párti nőt, eladta az anyja autóját, megszakította a kapcsolatot a testvéreivel, és hamarosan belépett az orosz hadseregbe. Prutian úgy tudta meg mindezt, hogy az oroszországi terrorizmusper során felolvasták a középső fia írásos vallomását — amit az anyja ellen tett. Így értesült róla, hogy a fia átállt az oroszokhoz.

Amikor Dima 2023 telén hazatért a kórházból, orosz katonákat talált a házában. A katonák nem sokkal később elköltöztek — magukkal vittek egy laptopot, evőeszközöket, Prutian ékszereit, sőt Dima néhány ruháját és cipőjét is. A fiú visszament az iskolába, részmunkaidőben építkezésen dolgozott, és orosz útlevelet szerzett, mert enélkül nem tanulhatott tovább, nem fizethette a rezsit, és nem kaphatta meg a segélyadagokat. Prutiant a szabadulása után egy Kijev környéki rehabilitációs központban látták el, ott műtötték meg, hogy visszanyerje a hallását, és ott dolgozta ki a tervet, hogyan hozza ki Dimát. Attól félt, hogy ha a fiú Blizsnyében marad, végül kényszersorozzák az orosz hadseregbe. Amikor sikerült felvenniük a kapcsolatot, Dima megerősítette: el akar jönni.

Hogy kimenekítse a legkisebb fiát, Prutian körülbelül megfizetett egy taxisofőrt, hogy csempésszen be Dimának egy ideiglenes ukrán útlevelet, és felbérelt egy másikat, hogy vigye ki a megszállt területről. Az egyetlen járható út Oroszországon át vezetett, onnan tovább Belaruszba és Lengyelországba — összesen 2800 kilométer, mire végül Kijevben találkozott az anyjával. Dima odaszaladt hozzá, és szorosan átölelte — Prutian mégis furcsán érzéketlennek érezte magát.

„Nem mondhatom, hogy örömöt éreztem. A vele való találkozás olyan volt, mintha egy idegennel találkoznék. Azt mondják, ez normális a fogság után"

— mondta a New York Timesnak. Ebben a mondatban is ott a háború másik, láthatatlan sebe: elrabolja még azt is, hogy az ember örülni tudjon a saját gyermeke visszatérésének.

Dima 2025 februárjának végén ért az anyjához — három évvel a teljes körű invázió kezdete után. Eleinte annyira magába zárkózott, hogy mindenre engedélyt kért, és alig beszélt, de idővel újra megszokták az együttélést. Prutian és Dima ma Dnyiproban élnek, az asszony még mindig az ukrán hadseregnek dolgozik, immár egy íróasztal mellett, messze a fronttól. Dima folytatta a tanulmányait, a legidősebb fiú, akit már leszereltek az ukrán hadseregből, szintén velük él. Az otthoniaktól azt hallotta, hogy a középső fia — az, aki átállt, aki ellene vallott — fejsérülést szenvedett egy dróntámadásban. Nem próbált meg többet megtudni róla.

Ez a történet mindent megmutat abból, amit a háborús statisztikák elrejtenek. Prutian három fia három külön sorsot élt meg ugyanabban a háborúban: az egyik Ukrajnáért harcolt, a másik az oroszokhoz állt és az anyja ellen vallott, a harmadik tizenévesen, cukorbetegen, egyedül próbálta túlélni a megszállást egy kiürült faluban. Egyetlen család, három front. És ott van a legmélyebb, ki nem mondott fájdalom: az anya, akit a fogság megfosztott még attól is, hogy örülni tudjon a fia visszatérésének, és aki most nem akarja tudni, él-e a másik fia, aki elárulta. Nem gyűlöletről szól ez a történet, és nem is megbocsátásról — hanem arról a néma, feldolgozhatatlan űrről, amelyet a háború hagy egy ember helyén. Prutian túlélte a fogságot, a nemi erőszakot, a pert, kihozta a legkisebb fiát a pokolból — és mégsem lehet azt mondani, hogy győzött, mert a háborúban vannak dolgok, amelyeket akkor sem lehet visszakapni, ha az ember mindent túlél. Ezt a történetet nem egy tanulsággal kell lezárni, hanem el kell viselni, ahogy Liliia Prutian is elviseli — egy dnyiprói lakásban, két fiával, a harmadiknak a hűlt helyével.

Forrás: Meduza