„Elektrokontinens" – szép szó, de a konnektor mögött még sok a lyuk

Dan Jørgensen, az EU energiaügyi és lakhatási biztosa vendégcikket publikált a napokban a G4Medián, és a szöveg felütése telitalálat: mondhatjuk-e őszintén, hogy Európa szabad és független? Papíron igen – alapító nyilatkozatokban, alkotmányokban, szerződésekben ott a szabadság. A villanyszámláink viszont mást mondanak, mert, ahogy a biztos fogalmaz: az elmúlt hónapokban az, hogy fűteni tudjuk-e a lakásunkat és megfizethető áron jutunk-e élelmiszerhez, egy tőlünk több ezer kilométerre fekvő, 33 kilométeres víziút menti eseményeken múlott. A Hormuzi-szorosra céloz, elegánsan, de a diagnózis ettől még pontos, és nem is új: energiafüggetlenség nélkül nincs valódi függetlenség. Ezt itt, Európa keleti felén nem kell magyarázni – mi ezt a leckét az orosz gázcsapon keresztül tanultuk meg, jóval a mostani válság előtt, csak akkor a kontinens nyugati fele még „pragmatikus üzletnek" nevezte a függőséget.

A biztos víziója az „elektrifikációs forradalom", és a számai önmagukban meggyőzőek. Az év első három hónapjában több mint félmillió elektromos autót helyeztek forgalomba az EU-ban, a hőszivattyú-eladások csak Franciaországban, Németországban és Lengyelországban meghaladták a négyszázezret. Finnországban egy villanyautó 100 kilométere 2,60 euróba kerül a benzines 9,20 eurójával szemben, a CONCITO think tank számításai szerint pedig egy villanyautót és hőszivattyút kombináló háztartás évi 1700–3000 eurót spórolhat. Jørgensen konklúziója: a polgárok már döntöttek, az áramot választják, a kérdés csak az, a kormányok mikor érik utol őket. És itt van a cikk legrokonszenvesebb gondolata: a valódi függetlenségi mozgalmakat mindig emberek viszik, nem hivatalok. Szép. Igaz is. De.

Mert azért van néhány „de", és ezeket nem ellenségeskedésből érdemes kimondani, hanem mert a forradalom sikeréhez kellenek.

Az első: a biztos maga írja le, hogy 2040-ig 1200 milliárd eurónyi hálózati beruházás kell. Ez nem lábjegyzet, ez a történet közepe. A megtermelt zöld áram ugyanis ma rendszeresen nem jut el oda, ahova kellene – Európa hálózatai öregek, a határkeresztező kapacitások szűkösek, és amikor a spanyol–portugál rendszer tavaly áprilisban órákra elsötétült, mindenki megkapta az emlékeztetőt, hogy az elektrifikált jövő gerince nem a napelem, hanem az unalmas, drága, évtizedes engedélyezési eljárásokba fulladó vezetéképítés. A „minden euró kettőt hoz" számítás hihető – de a megtérülés csak akkor jön, ha a beruházás tényleg megtörténik, és nem a tagállami bürokráciák süllyesztőjében landol.

A második: az átlagok mögött ott a kelet–nyugat szakadék. A finn példa gyönyörű, csak épp egy finn villanyautós tarifából nem következik semmi egy román vagy magyar háztartásra nézve, ahol az áram a jövedelmekhez mérten a kontinens legdrágábbjai közé tartozik, a lakásállomány energetikailag katasztrofális, és a hőszivattyú ára egy évnyi fizetés. A biztos hoz jó példákat – az osztrák program a sérülékeny háztartások fűtéscseréjére, a francia szociális villanyautó-lízing –, és ez pontosan a helyes irány, de mondjuk ki: ha az elektrifikáció a jómódú nyugati középosztály projektje marad, akkor nem függetlenségi mozgalom lesz belőle, hanem újabb kétsebességes Európa, ezúttal konnektorral. A „senki ne maradjon ki" nem lehet záró szólam – ennek kellene a terv első fejezetének lennie.

A harmadik: az elektromos Európa új függőségeket is szül, és erről az op-ed nagyvonalúan hallgat. A napelemek, az akkumulátorok, a ritkaföldfémek jelentős részben ma Kínából jönnek – ha az orosz gázbilincset kínai lítiumbilincsre cseréljük, akkor a szabadságharcunk mindössze gazdát váltott. A valódi energiaszuverenitáshoz európai gyártókapacitás, nyersanyag-diverzifikáció és stratégiai készletek is kellenek, nem csak telepítési statisztikák.

És végül egy biztonságpolitikai lábjegyzet, mert 2026-ban ez már nem hagyható ki: egy elektrifikált kontinens hálózata, alállomásai, tenger alatti kábelei és okoseszközei mind célpontok – méghozzá egy olyan ellenféllel szemben, amely bizonyítottan vadászik az európai kritikus infrastruktúrára, a balti kábelektől a feltört térfigyelő kamerákig. Az „elektrokontinens" csak akkor a szabadság záloga, ha egyben erőd is; egy rosszul védett szuperhálózat nem függetlenség, hanem egyetlen nagy, összefüggő sebezhetőségi felület. Mindezzel együtt a lényeget illetően Jørgensennek igaza van, és ezt érdemes hangosan kimondani egy olyan régióban, ahol az energiapolitikát évtizedekig a Moszkva felé hajbókolás jelentette: minden megtermelt európai megawattóra egy megawattórányival kevesebb zsarolási potenciál Putyin és mindenkori utódai kezében.

A polgárok tényleg elkezdték a forradalmat – félmillió villanyautó és négyszázezer hőszivattyú nem hangulat, hanem trend. Most az intézményeken a sor, hogy ezt ne fékezzék le. A Bizottság hamarosan előáll az európai elektrifikációs tervvel; azon fog múlni minden, hogy abban a vezetékek, a keleti tagállamok és a kínai függőség fejezete lesz-e olyan vastag, mint a vízióé. Mert forradalmat hirdetni op-edben lehet. Megnyerni csak trafóházakban.

Felhasznált forrás: G4Media