Evolúció kockadobással? A véletlennek köszönhetjük agyunk méretét

A Nature Communications folyóiratban hétfőn megjelent új tanulmány megkérdőjelezi a paleoantropológia egyik legszilárdabb alapfeltevését: azt, hogy az emberi agy kétmillió éven át tartó folyamatos növekedését a nagyobb intelligenciát előnyben részesítő természetes szelekció vezérelte. A kutatás ehelyett azt állapítja meg, hogy a véletlenszerű genetikai változások és a hosszú evolúciós stagnálási időszakok jobban megmagyarázzák az emberi koponyák fejlődését.

A kutatást Katerina Harvati paleoantropológus vezette a Tübingeni Egyetemen, társszerzője Mark Hubbe volt. A vizsgálat a Homo nemzetség 87 fosszilis koponyájának háromdimenziós tájékozódási pontjait elemezte a korai képviselőktől egészen a modern Homo sapiensig, beleértve a Homo erectust, a Homo heidelbergensist és a Homo neanderthalensist. A kutatók hat matematikai evolúciós modellt vetettek össze a fosszilis leletanyaggal, hogy meghatározzák, melyik magyarázza meg legjobban az idővel megfigyelhető agynövekedés és arckisülés mintázatait. Az eredmények szinte minden összehasonlításban a semleges evolúciós folyamatokat – vagyis a torzítatlan véletlenszerű változást és az evolúciós stagnálást – részesítették előnyben az irányított természetes szelekcióval szemben. Az irányított szelekció modellje, amely az egyre intelligensebb homininek folyamatos versenyelőnyét feltételezné, és amely a régóta elfogadott narratívát támasztaná alá, jelentősen alulmaradt a többi modellel szemben. Hubbe a Tübingeni Egyetem közleményében elmondta: elemzéseik megerősítik az agykoponya növekedésének és az arc kisebbedésének ismert evolúciós tendenciáit, ugyanakkor azt is kimutatják, hogy a nemzetségen belüli variációt sokkal inkább a semleges evolúciós folyamatok és a hosszú stagnálási szakaszok magyarázzák.

Az eredmények nem cáfolják, hogy az agy mérete növekedett, az arcoké pedig csökkent – ezek a tendenciák jól dokumentáltak. Amit a tanulmány megkérdőjelez, az a mögöttes mechanizmus: ahelyett, hogy folyamatos szelekciós nyomás hajtotta volna az agyat egyre nagyobb méret felé, a statisztikai mintázat inkább arra utal, hogy ez a tulajdonság bizonyos korlátok között ingadozott, amelyek időnként enyhültek, teret engedve a növekedésnek. A Tübingeni Egyetem szerint az agy fokozatos megnagyobbodása és az arc zsugorodása nem tűnik egy folyamatos, egyenletes fejlődés eredményének a modern emberi forma felé. Ehelyett a véletlenszerű genetikai változások, a stabilizáló szelekció, valamint a biológiai és ökológiai korlátok minden korábban feltételezettnél nagyobb szerepet játszhattak. Harvati szerint az eredmények más megvilágításba helyezik a kérdést: ahelyett, hogy azt kutatnánk, miért fejlődtek az emberek folyamatosan nagyobb agy és kisebb arc irányába, a kérdés inkább az, milyen korlátok oldódtak fel időről időre, és ez hogyan tette lehetővé ezeket a változásokat.

A tanulmány a semleges evolúció és a korlátozott változás együttes hatására mutat rá a Homo nemzetség egészében. Az arcméret csökkenése még erősebben hajlott a szigorú stagnálás felé, mint az agyméret változása, ami arra utal, hogy az arc hosszú időszakokon át lényegében rögzített maradt, a megfigyelt variáció pedig inkább egy állandó átlag körüli, természetes ingadozásnak felelt meg, nem pedig irányított fejlődésnek. A kutatás „Az encefalizáció és az arcredukció evolúciós hajtóerői a Homo nemzetségben" címmel jelent meg a Nature Communications 17. kötetében.

Forrás: Anthropology