Ligeti Miklós a Klubrádióban beszélt az elszámoltatásról

Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója a Klubrádióban arról beszélt, hogy a korrupció elleni fellépésben valóban történt fordulat, de az elszámoltatás tempóját nem lehet egyszerűen törvényi határidők lerövidítésével felgyorsítani. Szerinte a választás önmagában nem volt éles határvonal: a korrupcióval szembeni társadalmi apátia már 2024-ben, a kegyelmi botrány, Magyar Péter színrelépése és a Völner–Schadl-ügy körüli botrányok nyomán kezdett megtörni. A NER korrupciós rendszere addig is ismert volt, de önmagában nem rendezte át a politikai pályát; ehhez kellett az a sorozatnyi politikai és erkölcsi válság, amely megmutatta, hogy létezhet alternatíva.

Ligeti ugyanakkor azt mondja, korrupciós szempontból ma valóban másképp működik az állam, mint a NER idején. Akkor a kormány maga használta a korrupciót a hatalom kiépítésének és fenntartásának eszközeként, ezért az állami szervek nem léptek fel azokkal az ügyekkel szemben, amelyekből maga a rendszer profitált. Most viszont minisztériumi átvilágítások indultak, és már nem kizárólag újságíróknak vagy civil szervezeteknek kell felderíteniük az ügyeket és feljelentéseket tenniük: az állam saját szervei is elkezdtek aktívan vizsgálódni. Ligeti példaként a lélegeztetőgép-beszerzések ügyét említi, ahol a nyilvánosságra kerülő iratok szerinte már nem egyszerűen rossz döntések vagy pánikhelyzetben elkövetett hibák lehetőségét rajzolják ki, hanem azt a gyanút erősítik, hogy maga a beszerzési folyamat is eleve pénzkivonásra lehetett felépítve. A beszélgetésben részletesen kitér arra, hogyan lehet egy ilyen ügyben a bűnös szándékot bizonyítani. Ligeti szerint nem kell feltétlenül megtalálni azt a papírt, amelyen valaki leírta, hogy „lopjatok el 300 milliárdot”. A büntetőjogban a szándék sokszor a tárgyi tényállási elemek összefüggő láncolatából következtethető ki. Ha a döntéshozók tudták, hogy a berendezések alkalmatlanok, mégis átvették őket, ha a beszerzések feltűnően túlárazottak voltak, ha a beszállítói lánc gyanús, és a pénzeket nem a közvetlen beszállítóhoz, hanem szingapúri és hongkongi számlákra utalták, akkor ezekből a tényekből együttesen kialakulhat olyan bizonyítási lánc, amely már önmagában is alkalmas lehet a szándék igazolására. A vallomások fontosak, de Ligeti szerint régen meghaladott az a felfogás, hogy a beismerés lenne „a bizonyítékok királynője”.

Ligeti arról is beszél, hogy a Transparency International Magyarország már korábban is vizsgálta a Covid-beszerzéseket, köztük a kínai és orosz vakcinák engedélyezését, valamint a Malajziából rendelt, általa „horkolásgátlóként” emlegetett, használhatatlannak bizonyult eszközök beszerzését. A szervezet több pert is indított közérdekű adatokért, és ezek során szerinte a Külügyminisztérium többször ellentmondásos, sőt valótlan állításokat tett az iratkezelésről. Különösen gyanúsnak tartja az úgynevezett iratmegsemmisítési történetet: személyes meggyőződése szerint bizonyos dokumentumok talán soha nem is léteztek, a külügy pedig utólag próbálta úgy előadni, mintha azok megsemmisítésre kerültek volna. Egy bírósági eljárás során ugyanakkor előkerült egy képernyőkép a minisztérium iratkezelő rendszeréből, amely szerinte éppen azt mutatta meg, hogy a korábbi állításokkal ellentétben volt dokumentált kapcsolat a kuala lumpuri nagykövetségen keresztül, vagyis a beszerzés nem egyszerűen „behullott” az operatív törzs elé.

A vagyonvisszaszerzésről szólva Ligeti óvatosságra int a túlzott türelmetlenséggel szemben. Szerinte egy több évvel ezelőtti, több százmilliárdos, bonyolult gazdasági ügy feldolgozása eleve lassú munka: iratok tömegét kell átnézni, szakértőket, könyvelőket, műszaki szakembereket bevonni, és az adatokból felépíteni a bizonyítási logikát. Ez nem filmszerű nyomozás, ahol két kérdés után minden összeáll, hanem hosszadalmas, technikai és dokumentációs munka. Emiatt szerinte egyelőre nem lehet számon kérni a kormányon, hogy Mészáros Lőrinc, Tiborcz István vagy Orbán Viktor még nincs bilincsben, ugyanakkor azt már jogos kérdésnek tartja, hogy egy másfél éve folyó jegybanki alapítványi nyomozás miért halad ilyen lassan.

A Magyar Nemzeti Bank alapítványainak ügyében Ligeti különösen élesen fogalmaz Varga Mihály szerepéről. A Transparency International 2016-ban, majd 2025-ben is feljelentést tett az ügyben. Ligeti szerint Varga Mihály pénzügyminiszterként vagy nemzetgazdasági miniszterként az államháztartásért felelős vezető volt, és szakértőket delegált a jegybank felügyelőbizottságába, ezért vagy tudnia kellett arról, mi történik az alapítványi vagyon körül, vagy ha nem tudott róla, az önmagában súlyos mulasztást jelentett. A TI álláspontja szerint Varga magatartását legalább bűnpártolás gyanúja miatt vizsgálni kellene. Ligeti ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a bűnösségről természetesen nem a civil szervezetnek, hanem a hatóságoknak és végső soron a bíróságnak kell döntenie.

A beszélgetés másik nagy témája az ügyészség alkotmányos helyzete. Ligeti szerint az egyik alapvető magyar probléma az, hogy a legfőbb ügyész hatalma rendkívül széles, miközben a külső kontroll gyenge. A magyar ügyészségi modell történetileg erősen hierarchikus, és szerinte lényegében az államszocialista szerkezet számos elemét emelte át az 1989–90-es alkotmányos rendszer. A legfőbb ügyész személyéről politikai döntés születik, utána viszont az ügyészségen belül szinte teljes szervezeti és szakmai szabadsággal rendelkezik. Ez a modell Ligeti szerint működhet jól egy nagy szakmai és morális tekintélyű vezető alatt, amilyennek Györgyi Kálmánt tartja, de ugyanilyen rendszer Polt Péter irányítása alatt lehetővé tette, hogy politikailag érzékeny ügyek tabuvá váljanak. Ligeti külön hangsúlyozza, hogy szerinte az ügyészek döntő többsége szakmailag felkészült, becsületes és a közjót szolgálni akaró jogász. A probléma nem az volt, hogy az egész ügyészi kar politikai utasításokat hajtott végre, hanem az, hogy a rendszer képes volt a politikailag kényes ügyeket olyan módon mozgatni és irányítani, hogy azok ne kerüljenek azok elé az ügyészek elé, akik valóban végigvinnék őket. Ez azonban súlyos károkat okozott az ügyészségbe vetett társadalmi bizalomban. Megoldásként Ligeti nem feltétlenül az ügyészség kormány alá rendelését tartja reálisnak, bár elméletileg szerinte ez is működő jogállami modell lehetne. Sokkal fontosabbnak tartja az ügyészi monopólium gyengítését és valódi külső kontroll létrehozását. A jelenlegi felülbírálati indítványt túl szűk eszköznek tartja. Szerinte olyan rendszerre lenne szükség, amelyben ha az ügyészség megszüntet egy fontos közpénzes, korrupciós vagy hivatali visszaélési ügyet, akkor más szereplő is eljuttathatja azt a bíróság elé. Példaként felveti a pótmagánvád kibővítését, akár úgy is, hogy bizonyos közpénzes ügyekben az állam vagy egy nyomozóhatóság maga képviselhesse a vádat, ha az ügyészség nem teszi meg. Ligeti szerint ennek történelmi előzménye is van: már az 1896-os magyar bűnvádi perrendtartás is abból indult ki, hogy az ügyészség tévedhet, ezért bizonyos esetekben lehetőséget kell adni arra, hogy egy ügy más úton is bíróság elé kerüljön. A cél nem az ügyészség felszámolása, hanem annak biztosítása, hogy egyetlen szervezet se rendelkezzen olyan kizárólagos hatalommal, amelynek révén egy politikailag érzékeny ügy végleg eltűnhet.

A korrupció kedvezményezettjeiről, az oligarchákról szólva Ligeti azt mondja, nem lehet arra hivatkozni, hogy valaki csak „kapta” a közpénzt, és nem ő maga írta ki a közbeszerzést. Ha egy pályázat eleve testre szabott, túlárazott, vagy úgy alakították ki a feltételeket, hogy csak egy meghatározott szereplő nyerhessen, akkor a kedvezményezett sem feltétlenül tekinthető ártatlan kívülállónak. A formailag hibátlan szerződés mögött is állhat jogellenes, jó erkölcsbe ütköző folyamat, amely később a szerződés érvényességét is érintheti. Ligeti szerint ezért a vagyonvisszaszerzés jelentős része nem is klasszikus büntetőjogi ügy lesz. Sokkal nagyobb szerepet kaphat a közbeszerzések, beszerzési eljárások, koncessziók és az ezekből létrejött polgári jogi szerződések felülvizsgálata. A Transparency International külön szakpolitikai anyagot is készített arról, milyen irányokban lehetne a jogellenesen vagy tisztességtelen módon magánvagyonná vált közvagyont visszaszerezni. A beszélgetés végén Ligeti visszatér ahhoz a gondolathoz, amely az interjú címét is adja. A miniszterelnök szerint a lassú büntetőeljárásokat fel kell gyorsítani, Ligeti azonban ezt veszélyesen leegyszerűsítő megközelítésnek tartja. Törvényi határidőket természetesen lehet rövidíteni, de ettől még nem lesz gyorsabb egy olyan igazságszolgáltatás, amelyből nyomozók, ügyészek vagy bírák hiányoznak, illetve ahol az ügyelosztás egyenetlen vagy a szükséges szakmai kapacitások nem állnak rendelkezésre. A rendőrségnél szerinte súlyos a fluktuáció, több száz nyomozó hiányozhat, az ügyészség sincs teljesen feltöltve, a bíróságokon pedig rendkívül eltérő a terhelés Budapest és a vidéki bíróságok között. Egy új ügyész, bíró vagy gazdasági nyomozó kiképzése ráadásul többéves folyamat, ezért nem lehet egyszerűen több költségvetési pénzzel azonnal új szakembereket „teremteni”. Ligeti szerint először azt kellene pontosan feltárni, hogy egy-egy ügy miért lassul le, hol vannak a szervezeti, személyzeti és logisztikai szűk keresztmetszetek, és csak ezután lehet megfelelő megoldást találni. Abban pedig, teszi hozzá, szinte biztos, hogy a válasz nem egyszerűen újabb törvénymódosítás lesz.