Mariupol után: a megszállás traumái évekkel később is ölnek

A hivatalos áldozati statisztikák csak azokat számolják, akiket azonnal megöl egy rakéta vagy egy golyó. De mi van azokkal, akik túlélik az ostromot, a szűrőtáborokat, a verést – aztán hónapokkal vagy évekkel később halnak bele mindabba, amit elszenvedtek? A The Reckoning Project oknyomozó anyaga, Inna Kubai kutatása épp ezt a láthatatlan veszteséget térképezi fel: a megszállás alatt szerzett traumák késleltetett, halálos árát. Figyelem! Felkavaró tartalom következik!

Az ukrán kormányzati szervek és a nemzetközi szervezetek rendszeresen frissítik az orosz bombázások és támadások civil áldozatainak számát. Ám ezekbe a statisztikákba nem fér bele az a mariupoli édesapa, aki túlélte a város ostromát és a megszálló erők brutális verését, hogy aztán néhány hónappal a megszállásból való menekülés után haljon meg. És nem fér bele a felesége sem, akit egy zsúfolt, a szüntelen bombázások elől menedéket adó pincében ért szívroham, s aki a férje halála után már csak két és fél évig élt. A The Reckoning Project – egy globális újságíró- és jogászcsapat, amely az atrocitások dokumentálásával és a bűnügyi dossziék összeállításához való hozzájárulással foglalkozik – 2022 óta több mint 800 tanúvallomást gyűjtött össze. Ezek közül sok vallomás a túlélők egészségének drámai romlásáról számol be a megszállás után, valamint szeretteik haláláról azt követően, hogy sikerült elmenekülniük. Ahogy Inna Kubai kutató anyaga fogalmaz: a háború nemcsak azonnal öl – golyóval vagy rakétával –, hanem hónapokkal vagy évekkel később is, miután megfosztja az embereket a gyógyszertől, a megfelelő tápláléktól és az alapvető orvosi ellátástól, miközben testüket és elméjüket tartós, szélsőséges traumának teszi ki. Az alábbi két mariupoli történet ezt mutatja meg. A tanúk és családtagjaik nevét biztonsági okokból az eredeti anyag megváltoztatta.

„Anyám szíve kétszer állt meg a pincében"

2022. február 23-án este a 17 éves Jaroszlava azzal a gondolattal feküdt le, hogy másnap kémiadolgozatot ír, és azon töprengett, milyen ruhát vegyen fel a ballagásra. Szüleivel, Andrijjal és Julijával, valamint kishúgával, Ninával élt Mariupol Primorszkij negyedében. Másnap reggel kitört a háború.

Március elején a heves harcok elérték a városrészüket. A lakóházuk áram, fűtés és víz nélkül maradt, több lövedék is becsapódott az épületbe, csaknem a romok alá temetve a családot. Leköltöztek a pincébe, amely tömve volt emberekkel – a legkisebb gyerek mindössze három hónapos volt. Jaroszlava szerint a por és a fojtogató levegő miatt fekete vér csorgott az emberek orrából. A bombázások szüneteiben nyílt tűzön főztek, havat olvasztottak ivóvíznek, és a puszta túlélésért küzdöttek. Az édesanyja krónikus vesebetegségben szenvedett, amelyet addig rendszeres gyógyszerezéssel tartottak kordában. A gyógyszerei azonban gyorsan elfogytak, az állapota pedig fokozatosan romlott. „Lehetetlen volt kórházba jutni vagy bármilyen gyógyszert találni" – emlékszik vissza Jaroszlava. Az anyja kezdte elveszíteni az eszméletét.

„Kétszer is megállt a szíve, és apám próbálta újraéleszteni… Emlékszem, hogy anyám bőre szürkévé vált, a keze pedig hideg volt"

– mondta.

„Azt mondták, mocskos ukrán nő vagyok, mint minden ukrán nő"

Március közepén, amikor már szinte semmi ennivalójuk nem maradt, a család úgy döntött, autóval elindul Melekine falu felé. A falu közelében megállították őket az úgynevezett Donyecki Népköztársaság katonái. Amikor megtudták, hogy a család mariupoli, fegyvert fogtak Andrijra, és a mangusi „szűrőeljárásra" kényszerítették őket. Jaroszlava szerint két napig várakoztak, mielőtt átvizsgálták volna őket. Az orosz katonák megtiltották az embereknek, hogy kiszálljanak az autókból, többször átkutatták és megalázták őket, a gyanúsnak ítélteket pedig kirángatták és megverték. Időről időre orosz tévéstábok érkeztek, hogy propagandariportokat forgassanak. Amikor végre rájuk került a sor, Jaroszlava édesanyja – akinek a pincében lebénult a lába – és a kishúga az autóban maradt, míg Jaroszlavát és az apját kihallgatásra vitték. Külön szobákba terelték őket, átvizsgálták a telefonjaikat és irataikat, faggatták őket a kapcsolataikról és arról, mit gondolnak arról, amit az oroszok „különleges katonai műveletnek" neveztek.

Mintegy fél óra után Jaroszlavának megparancsolták, hogy vetkőzzön le fehérneműre. A lány épp menstruált, de nem jutott higiéniai termékhez, tiszta ruhához vagy zuhanyhoz. A nadrágján lévő vérfoltokra emlékszik.

„Nagyon durva hangnemben azt mondták, hogy mocskos ukrán nő vagyok, mint minden ukrán nő, és hogy görbe a lábam"

– idézi fel. A kihallgatás után visszatért az autóhoz. Az apja körülbelül egy órával később érkezett meg – az orosz katonák vonszolták vissza. Tele volt zúzódásokkal, vér borította az arcát és az orrát. Andrij Mariupol elhagyása előtt letörölt minden adatot a telefonjáról, azt hitte, így nagyobb biztonságban lesz. Ehelyett épp ezzel keltette a megszállók gyanúját, akik kémnek nézték. A kihallgatás során verték, hogy vallomásra kényszerítsék. A nyugalma – úgy tűnt – csak még jobban feldühítette őket.

„Nagyon nyugodt és higgadt maradt, és ez a higgadtság feldühítette őket. Vadállati módon verték, fegyvert szegeztek rá, mintha mindjárt lelőnék, és valahányszorelesett vagy felkiáltott, újra ütötték"

– mondta Jaroszlava. A sérülései ellenére Andrij a volán mögé ült, és elindult Berdjanszk felé. Útközben az állapota rohamosan romlott: hányni kezdett, erős fejfájás gyötörte, és látását kezdte elveszíteni. Ebben az állapotban vezette át a családját több mint húsz orosz ellenőrzőponton, ahol számtalanszor átkutatták őket, mintha a korábbi vizsgálatok meg sem történtek volna. Április elején értek Zaporizzsjába, de a menekültekkel zsúfolt városban lehetetlen volt orvost találni, így azonnal továbbmentek Dnyipróba. Ott az orvosok megállapították, hogy Andrij látóidege a verés miatt károsodott. Miután elhagyta Mariupolt, Jaroszlava nyilvánosan beszélt az átéltekről. A beszámolóját az oroszbarát média eltorzította, ami ellenséges online támadásokhoz vezetett ellene. A megszállás alatt Jaroszlava tíz kilót fogyott, az elszenvedett trauma pedig cukorbetegséget okozott nála. Kishúga, Nina epilepsziás rohamokat kezdett produkálni. Miután lányait külföldre küldte, Andrij 2023 januárjában halt meg Ukrajnában. Felesége, Julija 2025 júniusában. Jaroszlava szüleit nem repesz vagy golyó ölte meg. A halálukat olyan betegségek, sérülések és traumák okozták, amelyeket nem szenvedtek volna el, ha Oroszország nem indít teljes körű katonai inváziót, és nem zárja ostromgyűrűbe Mariupolt.

„A földön a vér kiömlött borscsnak látszott"

Amikor Oroszország megindította a teljes körű inváziót, a 25 éves Marija édesanyjával, Hannával élt ugyanabban a Primorszkij negyedben. Hanna néhány évvel korábban agyvérzést kapott, és magas vérnyomással is küzdött. Marija unokaöccsét, Hlibet asztma miatt kórházba utalták. Február 24-én az összes beteget hazaengedték, Marija pedig a család utolsó pénzén gyógyszert vásárolt a hozzátartozóinak. Amikor kitörtek a heves harcok, ők is egy lakóház pincéjében húzták meg magukat. Marija látta, ahogy a menekülni próbáló – de kudarcot valló – embereket szállító autók golyóktól szitává lőve térnek vissza. Látta a civilek holttestét az utcákon heverni.

„A vér a földön nem úgy néz ki, mint a vér. Úgy néz ki, mint a kiömlött borscs. Az emberek persze próbálták eltemetni a halottakat, de ha nem ismerték az illetőt, sokszor nem akartak vele foglalkozni. Egyszerűen csak letakarták a holttesteket"

– mondta Marija. Március végén Marija egy kanna benzint cserélt el egy kerékpárért. Összecsomagolva azt a keveset, amijük maradt, négyen – három nő és egy tizenéves – gyalog indultak útnak, több mint harminc kilométert téve meg, míg elérték a megszállt Biloszarajszka Kosza falut, ahol másfél hónapig maradtak. Mivel nem volt módjuk eljutni az Ukrajna által ellenőrzött területre, a család végül kénytelen volt visszatérni Mariupol romjai közé. A lakásuk teljesen megsemmisült, így egy rokon üres, felújításra váró lakásába költöztek. Amikor ismét kifogytak a készleteikből, kelletlenül beleegyeztek, hogy csatlakozzanak egy, az orosz hatóságok által szervezett evakuáláshoz. Orosz katonák kíséretében Novoazovszkba vitték őket „szűrésre". A szűrőeljárás után a családot egy oroszországi, tanganrogi menekültszállásra deportálták.

„Akiknek nem voltak rokonaik Oroszországban, azoknak nem volt más választásuk, mint ott maradni és megvárni a vonatokat, amelyek Oroszország belsejébe viszik őket"

– mondta Marija. Később, miközben más menekülteknek segített, olyan emberek történeteit hallotta, akiktől elvették az útlevelüket, mielőtt Mahacskalába és más, gazdaságilag hanyatló régiókba szállították volna őket, ahonnan rendkívül nehéz volt kijutni. Marija családjának szerencséjére voltak rokonaik az oroszországi Rosztov régióban, így nem küldték őket mélyebbre az országba. 2022 júliusának elején önkéntesek segítségével átkeltek az orosz–észt határon Ivangorodnál. Először Észtországban telepedtek le, ahol Marija egy önkéntes szervezetnek dolgozott, majd később Finnországba költöztek. Finnországban Hannánál rákot diagnosztizáltak.

„A családunkban soha nem fordult elő mell- vagy méhnyakrák. De az itteni orvosok azt mondják, sok ukrán nőnél találkoznak mellrákkal. Úgy vélik, ennek köze lehet a háborúhoz, a krónikus stresszhez és a megszállás alatti élethez, amikor a szervezetet a végletekig terhelik"

– mondta Marija. Akik a megszállt Mariupolban és más elfoglalt területeken maradnak, orosz állampolgárság nélkül gyakorlatilag nem jutnak orvosi ellátáshoz. Ám Marija – aki tartja a kapcsolatot az ottani barátaival – szerint még azok is nehézségekbe ütköznek, akik megszerzik az orosz útlevelet, az orvosok és gyógyszerek súlyos hiánya miatt.

„Anyámnak vannak barátai, akik azért kényszerültek Oroszországba költözni, mert a fiuk cukorbeteg, és Mariupolban nem tudták beszerezni a szükséges inzulint"

– mondta.

Amikor az áldozatokat már nem számolják

A megszállás alatt élő emberek nemcsak a fegyverek miatt halnak meg, hanem a gyógyszerhiány, a megfelelő – vagy olykor bármiféle – orvosi ellátás hiánya, valamint a folyamatos stressz és a háború okozta krónikus betegségek súlyosbodása miatt is – állítja Oleh Csornij onkológus.

„A stressz minden krónikus betegséget súlyosbít – a szív- és érrendszeri bajokat, a neurológiai zavarokat és természetesen a rákot. Sok rákos eset olyan elváltozásokból ered, amelyeket a körülmények miatt nem kezeltek időben"

– magyarázta. Amikor az emberek elmenekülnek a megszállt területekről, további akadályokkal szembesülnek. Az orvosi dokumentációjuk gyakran hátramarad vagy megsemmisül, az orvosoknak sokszor nincs információjuk a betegség stádiumáról. Emiatt a betegeknek elölről kell kezdeniük a diagnózis folyamatát, értékes időt veszítve – tette hozzá Csornij. Az ENSZ Emberi Jogi Hivatala 2026 májusának végéig 62.716 civil áldozatot erősített meg Ukrajnában 2022. február 24. óta. A hivatal ugyanakkor többször is hangsúlyozta, hogy ez csak azoknak a megölt és megsebesült embereknek a száma, akikről közvetlenül igazolni tudta, hogy a hadi cselekmények okozták a sérülésüket, és hogy a valós áldozatszám ennél jelentősen magasabb, különösen a megszállt területeken. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2026 februárjában közzétett megállapításai szerint az ukránok több mint kétharmada arról számolt be, hogy egészségi állapota romlott az átfogó orosz invázió kezdete óta; mintegy tízmillió ember küzd mentális egészségügyi problémákkal, 4,1 millió pedig orvosi ellátásra szorul.

Egy másik, WHO Health Tracker felmérés szerint a háború által leginkább sújtott régiókban a válaszadók 59 százaléka ítélte rossznak vagy nagyon rossznak az egészségi állapotát. A WHO azt is kiemeli, hogy a kényszerű lakóhelyelhagyás megszakítja az orvosi kezelést, megnehezíti az orvoshoz jutást, és növeli a halálozási arányt a súlyos betegségben szenvedők körében – miközben az ukrán egészségügyi rendszer az ismétlődő támadások, az áramkimaradások és a személyzethiány miatt óriási nyomás alatt működik.

A hivatalos ukrán és nemzetközi statisztikák csak azokat veszik számításba, akiket a háború azonnal megölt. Ám sok, Oroszország tetteitől sújtott család számára a háború nem ér véget egy rakétatámadással vagy a kényszerű elüldözéssel, a veszteségeik hónapokkal vagy akár évekkel később jelentkeznek. Ezeket a haláleseteket sokkal nehezebb számszerűsíteni, mint egyetlen támadás áldozatait – ám anélkül, hogy figyelembe vennénk őket, lehetetlen választ adni egy alapvető kérdésre: hány ukrán életet vett el valójában Oroszország?

Az anyag a The Reckoning Project oknyomozó munkája, Inna Kubai kutatása alapján. A tanúk és családtagjaik nevét az eredeti beszámoló biztonsági okokból megváltoztatta.

Felhasznált források: Veridica

ENSZ Emberi Jogi Hivatala (OHCHR) — a civil áldozatokról szóló, 2026 májusi jelentés

WHO — Ukraine Health Emergency Appeal 2026

WHO Health Tracker Survey

A megszállt területeken az orosz állampolgárság nélküli ellátáshiányról