Miért szavaz a nép az AUR-ra? Egy kényelmes válasz dekonstrukciója

Sorin Ioniță, az Expert Forum elemzője írt egy látszólag szerény műfajú szöveget a G4Median – egy friss közvélemény-kutatás és egy könyv apropóján –, ami valójában az egyik legfontosabb kérdést feszegeti, amit ma Kelet-Európában fel lehet tenni: miért választja egy társadalom harmada a szélsőjobbot? És ami még fontosabb: Ioniță nem válaszol elhamarkodottan, hanem szétszedi a kényelmes választ, amit a szakma eddig adott. Érdemes végigmenni rajta, mert minden mondata rímel a magyar, a szlovák, a cseh tapasztalatra – vagyis a putyinizmus európai terjedésének nagy talányára.

A kiindulópont: az ARP friss felmérése szerint George Simion és az AUR stabilizálódott, méghozzá aggasztó szinten – a nép harmadánál van tapadásuk, miközben a többi tábor hullámzik. Ioniță első fricskája rögtön a román kutatóiparnak megy: a felmérések megmondják, ki hova szavazna, de a kauzális mechanizmusról – miért – senki nem tud semmit, mert a tisztességes kutatásban kevés a pénz, az egyetemek pedig méltóságukon alulinak tartják az alkalmazott kutatást.

Ismerős? Magyarországon is másfél évtizedig abból élt az óellenzék, hogy találgatta, mit gondol a vidéki választó, akivel utoljára a rendszerváltáskor beszélt. Aztán jött végre egy kísérlet: a „Suveranismul în România" (Szuverenizmus Romániában) című kötet, három ICCV-kutató munkája. Ioniță szárazon megjegyzi: lévén az egyetlen könyv a témában, messze a legjobb (!) – a felkiáltójel az övé, és többet mond minden recenziónál. A szerzőket hívják a műsorokba, a podcastokba, és Ioniță őszintén üdvözli, hogy végre valaki komolyan, mélyinterjúkkal, antropológiai eszközökkel nyúlt a témához. Csak épp – és itt jön a lényeg – a könyv elolvasása után a címbeli kérdés ugyanúgy megválaszolatlan maradt.

Adatmentes tézisek

Az első és legsúlyosabb ellenvetés: az adatok szembemennek a tézissel. A könyv központi állítása, hogy a szuverenizmus felemelkedését elsősorban a társadalmi egyenlőtlenség hajtja – ha az csökkenne, az AUR lufija leereszkedne. Csakhogy, mutat rá Ioniță, a számok pont fordítva mozogtak: a jövedelmi egyenlőtlenséget mérő Gini-index Romániában az EU-csatlakozáskor tetőzött 0,37 körül, majd 2016 után folyamatosan csökkent, 2025-re 0,32-ig – Románia ma az európai mezőny közepén van, nagyjából Olaszország és Spanyolország szintjén, egyenlőbb, mint több szomszédja. A szegénységi kockázat rátája ugyanígy érzékelhetően csökkent 2016 után. Vagyis: a román populizmus pontosan abban az időszakban robbant, amikor az egyenlőtlenség és a szegénység csökkent. Paradoxon – és a szerzők ezt a paradoxont a 300 oldalból nagyjából két bekezdésben intézik el, miközben oldalakon át glosszáznak a globalizáció és a hetvenes évek utáni nyugati neoliberalizmus rákfenéiről, aminek a romániai kutatási kérdéshez való köze, finoman szólva, tisztázatlan. Ioniță korrekt: elismeri, hogy a Gini redukcionista, jó lenne vagyoni egyenlőtlenséget is mérni – de amíg nincs más robusztus, nemzetközileg összehasonlítható mutató, addig nem lehet úgy tenni, mintha az egyetlen létező nem létezne.

A második: a földrajz sem stimmel. Ha a területileg koncentrált szegénység hajtaná a szuverenista szavazatot, mégis mit keres a lista élén a Bánság – az ország egyik legvirágzóbb régiója? A szerzők „a helyi ipar zsugorodásával" magyarázkodnak, amit Ioniță ad hoc rögtönzésnek minősít, mert semmiből nem derül ki, hogy a bánsági ipar jobban zsugorodott volna, mint máshol.

A harmadik: a szavazók profilja is mást mond. A sérülékeny választók a PSD-től vándoroltak az AUR-hoz – miközben az AUR programja kevésbé újraelosztó, legalábbis amióta Peiu viszi a gazdasági témákat. És közben a szuverenizmus leghangosabb hívei között ott a sok vállalkozó, önálló szakember – csöppet sem nincstelen emberek. Az ő frusztrációjuk Ioniță szerint nem a jövedelemhiányból fakad, hanem abból a percepcióból, hogy a piaci játékszabályok meg vannak bundázva, hogy létezik egy zárt, önelégült politikai elit, amelynek privilegizált hozzáférése van az erőforrásokhoz.

És itt Ioniță elhelyez egy gyönyörű tüskét: ezzel visszaérkeztünk a klientelizmus és a korrupció régi témájához – amivel a „román neoliberalizmus" vádlói közül sokan nem éreznék magukat túl komfortosan. Fordítsuk le: a baloldali akadémia szívesebben magyarázza a szélsőjobbot a kapitalizmussal, mint azzal a zsákmányrendszerrel, amelyet történetesen a saját ideológiai rokonai építettek és üzemeltettek évtizedekig.

És a nemzetközi kontextus, amit a könyv szintén ignorál

A szuverenista hullám szinte az egész Nyugaton felfutott – olyan államokban is, amelyek újraelosztása nagyságrendekkel bőkezűbb a románnál. A nyugati radikalizálódás nagy témái – a bevándorlás, a fiatalok lakhatási válsága – Romániában alig relevánsak (Románia, kuriózumként, az egyik legmagasabb lakástulajdonosi rátájú ország). Ha a politikai dinamika mégis kísértetiesen hasonlít a többi demokráciáéra, az Ioniță szerint arra utal, hogy más mechanizmusok dolgoznak: politikai-diskurzív mimézis, utánzás, amely a rendszerellenes szavazat felé tereli az otthoniakat és a diaszpórát is – ez utóbbi ráadásul anyagilag nem is függ a Bukarestben gyűlölt elittől. És itt hadd tegyem hozzá, ami a cikkből tapintatosan kimaradt, de a mi rovatunkban kötelező kimondani: ez a „mimézis" nem spontán természeti jelenség. A szuverenista szólamkészlet – a genderőrület, a brüsszeli diktátum, a globalista elit, a háborúba rángatás – nem véletlenül azonos szó szerint Bukaresttől Pozsonyon át Budapestig: ugyanabból a moszkvai konyhából főzik, és ugyanazok a Telegram-csatornák, troll-hálózatok és „alternatív" médiumok terítik. Az utánzás valódi, csak van neki karmestere is. A gazdasági nyomor-magyarázat legnagyobb kára pont az, hogy erről a dezinformációs gépezetről tereli el a figyelmet – pedig az AUR felfutása és a Kreml-narratívák romániai terjedése között az időbeli együttjárás legalább olyan feltűnő, mint amennyire hiányzik a Gini-index és a Simion-szavazat közötti.

Akkor mégis mi hajtja őket?

Ioniță válaszvázlata a cikk legjobb része, mert alázatos és pontos. Az emberek, akik az AUR-ra pecsételnek, nem „szélsőségességet" szavaznak meg – ők a saját fejükben rendet, védelmet, identitásbeli valahová tartozást vagy morális bosszút szavaznak egy illegitimnek és kleptokratának látott establishment ellen. A hajtóerő a gyors társadalmi változás keltette bizonytalanság, a megsértett méltóság, a relatív depriváció – amikor az elvárások gyorsabban nőnek, mint a lehetőségek. Ezek szubjektív konstrukciók az emberek fejében, amelyek nem feltétlenül korrelálnak az objektív jövedelemmel. Vagyis: hiába nő a fizetésed, ha közben úgy érzed, hülyének néznek, lenéznek, és a szomszéd strómanja mégis gyorsabban gazdagszik. A kvalitatív interjúkkal pedig óvatosan kell bánni: az emberek nem mindig a legjobb értelmezői a saját motivációiknak. (Ez utóbbi mondatot minden újságírónak és minden fókuszcsoport-hívő kampányguru falára kifüggeszteném.)

A zárás pedig maga a tudományos tisztesség tankönyvi definíciója, és nemcsak kutatóknak szól: mielőtt felírjuk a kezelést, jó lenne biztosra menni a diagnózissal – nehogy az a benyomás támadjon, hogy a recept már a vizit előtt készen volt. Az egyenlőtlenség önmagában is csökkentendő baj, öncélként – de nem kell a nyakába varrni olyan hatásokat, amelyeket nem ő okoz. A demokratikus visszacsúszásoknak pedig a valódi okát kell megtalálni, mert csak azt lehet orvosolni. Miért fontos ez nekünk? Mert a magyar közbeszéd ugyanebbe a gödörbe esett bele, csak évekkel korábban: a „lemaradó vidék bosszúja" narratíva kényelmes volt, megnyugtató, és nagyrészt hamis – az Orbán-rendszer legstabilabb bázisa sosem csak a nyomorgókból állt, hanem a rendszer kegyeiből élő vagy a rend illúzióját vásárló, egzisztenciájukat féltő középrétegekből is. Aki a szélsőjobbot kizárólag szegénységgel magyarázza, az implicit azt üzeni: adjatok több pénzt, és elmúlik. Nem múlik el. A méltóság, a bunda-érzet és a moszkvai kórusgépezet ellen nem segély kell, hanem működő jogállam, hiteles elit és dezinformáció-elhárítás. Ioniță ezt románul mondta el – de nyugodtan olvashatjuk anyanyelvi tanulságként is.

FORRÁS: Sorin Ioniță: De ce votează lumea AUR? Un sondaj şi o carte