Netanjahu nélkül sem lesz palesztin állam: mit változtatna a palesztinokkal szembeni politikán egy ellenzéki győzelem

Izraelben október 27-én tartanak parlamenti választást, három évvel a Hamász 2023. október 7-i mészárlása után, és Benjamin Netanjahu miniszterelnök hosszú pályafutása során talán most áll a legközelebb a bukáshoz. Fő kihívója Gadi Eisenkot volt vezérkari főnök, akinek Jasar (Egyenesen) nevű pártja a The New Arab által összesített felmérések szerint ma a legerősebb izraeli párt.

A külföldi szemlélő könnyen azt hihetné, hogy Netanjahu távozásával Izrael palesztinokkal szembeni politikája is gyökeresen megváltozik. A Reuters elemzése és több más forrás azonban egybehangzóan azt mutatja, hogy a változás inkább a hangnemben, a módszerekben és az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyban lenne érezhető, mint a lényegben, a kétállami megoldást ugyanis sem Netanjahu, sem Eisenkot nem támogatja, és a legfontosabb ellenzéki vezetők közül is csak egy tartja járható útnak.

A The New Arab által az elmúlt hét hét felméréséből számolt átlag szerint a 120 fős kneszetben Netanjahu tábora, vagyis a Likud, Itamar Ben-Gvir Zsidó Ereje, Becalel Szmotrics Vallásos Cionizmusa és a két ultraortodox párt, a Sasz és az Egyesült Tóra-zsidóság együtt 51 mandátumra számíthat. Ez tíz hellyel kevesebb a többséghez szükséges 61-nél, ugyanakkor az Eisenkot körül szerveződő ellenzéki blokk is ugyanannyira áll. Ebben a Jasar mellett Naftali Bennett és Jaír Lapid közös listája, a Biztonság (Jahad), Avigdor Liberman Jiszráel Bétenu nevű pártja és Jaír Golan Demokratái vannak. Az átlagban a Jasar 22 mandátummal áll az élen, a Likud 21-gyel a második. Az egyik legfrissebb felmérés, amely már Donald Trump Netanjahu melletti kiállása után készült, 55–51 arányú ellenzéki előnyt mért, vagyis az amerikai elnök támogatása egyelőre nem billentette a mérleget a Likud felé. Az ellenzéki pártok szeptember 26-án nyilatkozatban vállalták, hogy a kampányban nem támadják egymást, és a választás után közösen alakítanak kormányt, és bár hivatalos miniszterelnök-jelöltet nem neveztek meg, de mindenki Eisenkotra számít. Benny Gantz pártja a bejutási küszöb alá csúszott, ezért Gantz hétfőn visszalépett, mérsékelt szavazói pedig várhatóan inkább az ellenzéket erősítik. A két arab lista, az Egyesült Lista és a Raam együtt 13–14 mandátumot kaphat, így könnyen ők lehetnek a mérleg nyelve, a zsidó vezetésű ellenzék legtöbb vezetője azonban már előre kizárta, hogy velük kormányozzon.

A két fő rivális között a palesztin állam kérdésében alig van különbség. Netanjahu tavaly egy beszédében kijelentette, hogy „soha nem lesz palesztin állam”, mert ez a föld Izraelé. Eisenkot egy friss interjúban hibának nevezte a „két állam két népnek” elvet, és az Al-Dzsazíra összefoglalója szerint „téveszmének” tartja a palesztin államiságot - mindketten azt akarják, hogy Izrael ellenőrizze a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti teljes területet, ami gyakorlatilag kizárja az ENSZ által támogatott kétállami megoldást. A szövetségesek sem mérsékeltebbek: Bennett magát Netanjahunál is „jobboldalibbnak” nevezi, elutasítja a palesztin államot és támogatja a telepépítést, bár a telepesek palesztinok elleni támadásait bírálta. Liberman a Ciszjordánia mintegy 60 százalékát kitevő C terület annektálását akarja, a többi részt pedig Jordániának adná át. Egyedül Golan támogatja a kétállami megoldás egy változatát, amelyet „felelős szétválásnak” nevez: eszerint a palesztin államot teljesen demilitarizálnák, a Jordán völgye pedig izraeli biztonsági ellenőrzés alatt maradna.

Az izraeli közvélemény sem nyitottabb. A Pew szeptemberi felmérése szerint az izraeliek mindössze 17 százaléka hiszi, hogy lehetséges békés együttélés egy független palesztin állammal, a Zsidó Néppolitikai Intézet augusztusi kutatása szerint pedig a zsidó izraeliek 38 százaléka a teljes Ciszjordánia annektálását támogatná. Ezt az elutasítást nem lehet megérteni október 7. nélkül: a Hamász aznap mintegy 1200 embert gyilkolt meg Izrael déli részén és több mint kétszázat hurcolt el túszként, ezért az izraeli társadalom nagy része azóta biztonsági kockázatnak látja a palesztin államot.

A legérzékelhetőbb különbség Ciszjordániában mutatkozna. Izrael történetének legjobboldalibb kormánya alatt példátlan ütemben bővültek a nemzetközi közösség szinte egészében törvénytelennek tartott telepek, elszaporodtak az izraeli jog szerint is engedély nélküli előőrsök, a szélsőséges telepesek pedig egyre gyakrabban és egyre erőszakosabban támadják a palesztin falvakat. Eisenkot támogatja a telepépítést, de szerinte annak „törvényesnek” kell lennie, vagyis felszámolná az engedély nélküli előőrsöket, továbbá ellenzi a kormány E1-es tervét is, amely kettévágná Ciszjordániát és elvágná Kelet-Jeruzsálemtől. Eisenkot augusztusban az Israel Hayomnak adott interjúban azt is a két szélsőjobboldali miniszter, Ben-Gvir és Szmotrics szemére vetette, hogy aláássák Izrael nemzetközi legitimitását, Golan pedig keményebb fellépést követel a telepesek erőszakával szemben. Ez nem kevés, hiszen a telepesek erőszakát a mostani kormány nemcsak eltűrte, hanem a nemzetbiztonsági miniszter, Ben-Gvir személyében gyakran ki is szolgálta. Szmotrics pénzügyminiszter tagadja a palesztin nép létezését és telepeket akar Gázában, Ben-Gvir pedig Gáza annektálását követeli. Ha Netanjahu marad, a palesztin kérdésben semmi sem fog változni, vagy ha mégis, akkor csak rosszabbra.

Gáza ügyében a két tábor közti különbség még kisebb. Netanjahu és Eisenkot egyaránt a Hamász lefegyverzését és hatalomból való eltávolítását követeli, és mindketten újrakezdenék a háborút, ha a Hamász megtagadja a fegyverletételt. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen egy olyan szervezettel szemben, amely nyíltan Izrael elpusztítását hirdeti, és tavaly ősz óta, a tűzszünet ellenére is fegyverben maradt, Izraelnek joga van megvédeni magát. Az izraeli hadsereg az Egyesült Államok közvetítésével tavaly létrejött tűzszünet ellenére Gáza több mint felét ellenőrzi, és szinte naponta hajt végre csapásokat. A gázai egészségügyi hatóságok szerint a tűzszünet óta csaknem 1500 palesztin halt meg, a háború kezdete óta összesen több mint 74 ezer.

Netanjahu elutasította Trump júliusi útitervét, amely szerint a Hamász egy amerikai támogatású palesztin testületnek adná át a fegyvereit, Izrael fokozatosan kivonulna, és megindulna az újjáépítés. Netanjahu szerint a Hamász teljes lefegyverzéséig nem lesz se kivonulás, se újjáépítés. Ezenkívül támogatja a gázaiak szerinte „önkéntes kivándorlását” más országokba, bár tagadja, hogy kényszeríteni akarná őket. Eisenkot ezzel szemben nem javasolja a gázaiak kitelepítését, és bírálja Netanjahu „teljes győzelem” programját. Szerinte Izraelnek a Hamász hatástalanítására kellett volna összpontosítania, utána pedig hosszú folyamatban átalakítani Gázát. Elfogadja az amerikai béketervet, de csak a Hamász teljes lefegyverzése után, és a Channel 7-nek azt ígérte, hogy miniszterelnökként 18 hónapon belül véget vet a Hamász gázai uralmának. Eisenkot szavainak súlyt ad, hogy a háborúban ő maga is áldozatot hozott: fia, Gal 2023 decemberében esett el Gázában.

A palesztin és nemzetközi elemzők várakozásai ennek megfelelően visszafogottak. „A palesztinok ne számítsanak alapvető változásra az izraeli politikában, ha Netanjahu tábora elveszíti a hatalmat” – mondta az Al-Dzsazírának Samer Jaber, a londoni Royal Holloway egyetem kutatója. A Nemzetközi Válságcsoport elemzője, Amjad Iraqi szerint ma már legfeljebb a károk enyhítéséről lehet szó, nem gyökeres fordulatról, Ehab Jabareen pedig úgy véli, hogy egy új kormány jobban hallgatna az amerikai nyomásra, de az ellenőrzést a palesztinok felett megtartaná, és csak azt változtatná meg, hogyan gyakorolja, igazolja és kezeli azt. Anders Persson svéd kutató arra figyelmeztet, hogy egy törékeny, Netanjahu-ellenes koalíciót a nyugati szövetségesek is nehezebben tudnának nyomás alá helyezni, mert mindig attól tartanának, hogy gyorsan összeomlik, és visszatér Netanjahu. A legvalószínűbb változások ezért kézzelfoghatók, de korlátozottak: egy ellenzéki kormány felfüggeszthetné az E1-es tervet, fellépne a telepesek erőszaka ellen, és Gázában kiszámíthatóbbá tehetné a segélyezést és az újjáépítést.

Ez sem lenne lebecsülendő, hiszen egy olyan kormány, amelyben nem Ben-Gvir felel a rendőrségért és nem Szmotrics a ciszjordániai telepekért, már önmagában csökkentené a palesztin falvakat érő erőszakot és Izrael nemzetközi elszigeteltségét. A kétállami megoldás azonban az izraeli politika fősodrából mostanra szinte teljesen kiszorult, és ezen egy választás sem változtat egyik napról a másikra. A tét így inkább az, hogy Izrael visszatalál-e a jogállamiság, a felelős katonai vezetés és a nyugati szövetségesekkel való együttműködés útjára, vagy továbbra is egy olyan koalíció irányítja, amelynek miniszterei nyíltan Gáza annektálásáról és a palesztinok elűzéséről beszélnek. Hogy erre a kérdésre milyen választ adnak az izraeliek, kedden kiderül, de a jelek szerint a döntést könnyen az arab pártok mandátumai vagy egy újabb, hónapokig tartó patthelyzet nehezítené meg.

Ugar