Szirszkij ment, jött a 43 éves reformista – az utca írta át a hadsereg vezetését

Igen, Ukrajnában működik a demokrácia még háború idején is. Amikor Zelenszkij menesztette Mihajlo Fedorov védelmi minisztert, több tízezren mentek utcára a döntés ellen. Fedorov időközben visszakerült a védelmi politika csúcsára – ha más pozícióban is –, a tömeg viszont ennél többet akart: Olekszandr Szirszkij főparancsnok fejét, akit a hadseregreform kerékkötőjeként tartanak számon. És lássunk csodát: Zelenszkij nem tett úgy, mintha nem hallaná. Hat nap tüntetés után Szirszkijt menesztették, a helyére pedig épp az a tábornok került, akinek a nevét az utcán skandálták.

Kezdjük a legfontosabb mondattal, mert ezt érdemes bekereteznie mindenkinek, aki mostanában a demokrácia haláláról szónokol: hat napig tartó, országos utcai tüntetés – hadiállapotban, rakétatűz alatt, korlátozott polgári jogokkal – megváltoztatta egy ország hadseregének vezetését. Kedd este Volodimir Zelenszkij menesztette Olekszandr Szirszkijt, az ukrán fegyveres erők főparancsnokát, és helyére a 43 éves Mihajlo Drapatij vezérőrnagyot nevezte ki. Pontosan azt a tábornokot, akinek a nevét napok óta kiabálta a tömeg a kijevi utcákon.

A történet előzményét már megírtuk: Zelenszkij kormányátalakítást kért, Julija Szviridenko kormányfő lemondott, és a menesztettek között volt Mihajlo Fedorov védelmi miniszter is – az az ember, aki hat hónap alatt felfuttatta az ukrán drónipart, és aki mind otthon, mind a szövetségesek körében rendkívül népszerű volt. Fedorov nyilvánosan kimondta, mi történt: konfliktusba került Szirszkijjel, akit „tekintélyelvűnek" és „elavultnak" nevezett, és aki szerinte blokkolta a hadsereg reformját. Ez a mondat robbantotta ki a lavinát.

És most figyeljük meg, mit tett ezután az ukrán társadalom: nem az elnök lemondását követelte, nem a rendszer megdöntését, nem választásokat, nem forradalmat. Egyetlen, nagyon konkrét dolgot kért: hogy a reformer maradjon, a kerékkötő pedig menjen. Július 15-től hat egymást követő napon – 16-án, 17-én, 18-án, 19-én, 20-án és 21-én – tüntettek Kijevben és az ország nagyvárosaiban. A tömegben voltak katonák és veteránok is, és a skandálásuk egy idő után egyetlen névre szűkült: Drapatij.

Zelenszkij pedig meghallotta. Nem tett úgy, mintha süket lenne, nem nevezte a tüntetőket „idegen érdekek ügynökeinek", nem küldött rájuk rendőrsorfalat, és nem magyarázta el nekik atyáskodva, hogy háború van, tessék hallgatni. Konzultációkat tartott a katonai vezetéssel, kétszer is találkozott Drapatijjal, majd meghozta a döntést. Sőt: Fedorovnak is felajánlott egy „méltó vezetői pozíciót", amelyben összefoghatja az ország technológiai képességeit. Vagyis a tüntetők mindkét követelése teljesült, ha nem is pontosan abban a formában, ahogy kérték.

Ki ez a Drapatij?

Az új főparancsnok személye önmagában is üzenet. Drapatij fiatal – 43 éves –, és a reformerek közé sorolják; épp azt a „szovjet stílusú" hadseregvezetést hivatott lezárni, amelyet a kritikusok az elődjének róttak fel. Nem mellékes, hogy Szirszkij még a moszkvai katonai főiskolán végzett, és a szolgálatát a szovjet hadseregben kezdte; a bírálói szerint ez a szemlélet kísérte végig a parancsnoki stílusát is.

Drapatij pályája ezzel szemben Mariupolnál kezdődött – 2014-ben, őrnagyként, a 72. gépesített dandár zászlóaljparancsnokaként küldték a városba, hogy megvédje az oroszbarát fegyveresektől. Az egyik páncélozott járműve később legendássá vált, amikor áttört egy orosz barikádon a város egyik főutcáján. De a legbeszédesebb epizód mégis 2025 júniusából való: akkor egy orosz Iszkander-rakéta becsapódott egy kiképzőközpontba, és tizenkét ukrán katona meghalt. Drapatij, aki akkor a szárazföldi erők parancsnoka volt, lemondott. Nem menesztették, nem kényszerítették – ő maga mondta, hogy ez tudatos lépés, amelyet a tragédiáért érzett személyes felelősség diktál. Álljunk meg itt egy pillanatra, és gondoljunk bele, mikor mondott le utoljára önszántából egy vezető ezen a tájon azért, mert felelősnek érezte magát. Nem kell sietni a válasszal, mert amúgy sincs idő.

És volt még valami, amiért az utca épp őt akarta: Drapatij azon kevés magas rangú katona egyike volt, aki nyilvánosan kiállt Fedorov mellett, amikor a minisztert menesztették. Egy Facebook-bejegyzésben méltatta Fedorov változtatási szándékát, és a hadsereg átalakításának folytatása mellett érvelt. Azt írta, egy parancsnoknak nincs joga hallgatni a problémákról – különösen akkor nem, ha az ára elszalasztott lehetőségekben, időben és emberéletekben mérhető. Ez a mondat érte meg neki a főparancsnoki széket.

Zelenszkij a menesztéskor sem tagadta le Szirszkij érdemeit. Felsorolta, mit köszönhet neki Ukrajna – Kijev védelmét, a harkivi ellentámadást, a kurszki hadműveletet –, és megköszönte a munkáját. Ez így helyes. Egy demokráciában a leváltás nem megsemmisítés, és nem is kell hazugsággá tenni a múltat ahhoz, hogy változtassunk. Az új főparancsnok feladatai egyébként keményen konkrétak: a fegyverek és drónok időben történő leszállítása, a légvédelem hatékonyságának javítása, valamint a mozgósítási rendszer – a hírhedt toborzóközpontok – problémáinak rendezése. Utóbbi talán a legkényesebb belpolitikai ügy ma Ukrajnában.

És most jöjjön a rész, amely nekünk fáj, mert fájnia kell!  Amit itt láttunk, az egy tankönyvi példa arra, hogyan működik a politika és a nép közötti eleven párbeszéd. Az emberek kimentek, világos és teljesíthető követelést fogalmaztak meg, kitartottak hat napig – és a hatalom válaszolt. Nem azért, mert Zelenszkij szent, hanem mert egy működő demokráciában a vezető megfizeti az árát annak, ha nem hallgat a társadalmára.

Most pedig nézzünk körül idehaza. Bukarestben hetven napja nincs kormány, a politikai osztály pedig kitalált jogi akadályokat gyárt, hogy ne kelljen választást tartani – és senki nem megy utcára. Sepsiszentgyörgyön leszedetik a kétnyelvű táblákat, "érdekvédelmünk" meg „szabadtéri kiállítást" csinál belőle. Magyarországon tizenhat éven át bármit meg lehetett tenni, és a nép megvárta, amíg a szavazófülkében omlik össze a rendszer. Ukrajnában közben, negyven ballisztikus rakéta becsapódása után, a metróaluljárókból feljőve mennek ki tüntetni – és megnyerik.

A különbség nem a bátorságban van, ez valami mélyebb: abban, hogy egy társadalom komolyan veszi-e magát. Az ukránok két forradalmat csináltak azért, hogy legyen mit megvédeniük, és most, a háború ötödik évében is emlékeznek arra, hogy a hatalom tőlük ered.  Egyetlen dolgot azért tegyünk hozzá, mert ez nem lesz mesébe illő happy end. A hadseregvezetés cseréje háború közben mindig kockázat, és a következő hetek fogják megmutatni, hogy Drapatij tényleg képes-e véghezvinni azt a modernizációt, amiért az utca a nevét kiabálta. De az elv, amely idáig elvezetett, akkor is érvényes marad, ha a végrehajtás nehéznek bizonyul: egy nép, amely nem hajlandó némán nézni a rossz döntéseket, előbb-utóbb jobb döntéseket kap. Ez az egész demokrácia titka, és most valaki megint eljátszotta nekünk – rakétatűz fényében, hogy jobban lássuk.

Felhasznált források: G4Media