Szovjet „felszabadítás" Moldovában: fakérget ettek, és nyolcvan évig hallgatni kellett róla

Bevallom, ezt a történetet én sem ismertem eddig ilyen mélységben, és gyanítom, az olvasóink többsége sem – ami önmagában is a sztori része, mindjárt kiderül, miért. A chișinăui parlament arra készül, hogy törvényben emberiesség elleni bűncselekménnyé nyilvánítsa az 1946–47-es besszarábiai éhínséget, és a HotNews ennek apropóján készített interjút Virgiliu Pâslariuc történésszel, a PAS parlamenti képviselőjével és alelnökével, a törvényjavaslat egyik szerzőjével. Az interjúból kirajzolódó kép pedig olyan, hogy az embernek megáll a villa a kezében. Mert mi is történt nyolcvan éve a Prut túlpartján?

A számok először: Pâslariuc szerint a halottak száma 115 ezer és 200 ezer közé tehető – vagy még többre –, ami a korabeli Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság teljes lakosságának nagyjából öt százaléka. Azaz, két év alatt minden huszadik ember éhen halt. Békeidőben, egy évvel a világháború vége után, abban a rendszerben, amely magát felszabadítóként ünnepeltette.

Az emberek az utcán haltak éhen, fakérget és füvet ettek, és – ezt a mondatot kétszer kell elolvasni – legalább 150 hivatalosan dokumentált kannibalizmus-eset maradt fenn az iratokban. Legalábbis ennyit ismert el a saját aktáiban az a rendszer, amelynek minden érdeke a tagadás volt – a valós szám nyilván ennél nagyobb. És most jön a lényeg, amiért ez nem „természeti katasztrófa", hanem bűncselekmény.

Igen, 1946-ban aszály volt – de ahogy Pâslariuc, a szakma embere fogalmaz: az aszály kiváltó tényező volt, nem meghatározó. Az agrártársadalmak évszázadok alatt kidolgozták a maguk mechanizmusait a periodikusan visszatérő időjárási csapások átvészelésére – tartalékolás, közösségi újraelosztás, vetőmag-védelem. Amit ezek a mechanizmusok nem éltek túl, az a szovjet állam volt: a kényszerbeszolgáltatás, amely az agrárválságot tömeges éhhalállá alakította át. A moldovai szovjet kormány 1946 októberi határozata szó szerint azt követelte, hogy a begyűjtést „bármi áron" fokozni kell – a nép ezt úgy hívta: „a padlások lesöprése". Ez a magyar fülnek is fájdalmasan ismerős kifejezés, ugye?

A padlássöprés nálunk a Rákosi-korszak szótárából jön – ugyanaz a módszer, ugyanaz a birodalmi logika, csak nálunk „szerencsére" nem torkollott népirtás léptékű éhínségbe. Besszarábiában igen. Az a bizonyos „bármi ár" – mondja Pâslariuc – maga a bizonyíték a rezsim saját polgárai ellen elkövetett bűnére. És itt kell megállni a holodomor-párhuzamnál, mert ez nem két külön történet – ez ugyanannak a gépezetnek két menete. 1932–33-ban Ukrajnában Sztálin kollektivizálása és a kíméletlen terménybegyűjtés több millió embert – a becslések négy és hét millió között mozognak – éheztetett halálra; ezt ismerjük holodomorként, és ezt ismerte el 2022 decemberében az Európai Parlament is elsöprő többséggel népirtásként, kimondva, hogy a mesterséges éhínséget a szovjet rezsim szándékos politikája okozta, egy embercsoport elpusztításának szándékával. Mára több mint húsz ország parlamentje minősítette népirtásnak vagy emberiesség elleni bűnnek – köztük 2022-ben a román, 2023-ban a moldovai parlament is.

A recept pedig 1946–47-ben, tizennégy évvel később, hajszálpontosan megismétlődött, csak a helyszín változott: a háború utáni szovjet éhínség Ukrajnát ismét (ott is százezrek haltak meg), Oroszország egyes régióit és a frissen bekebelezett Besszarábiát sújtotta – utóbbit arányaiban talán a legbrutálisabban. Aszály mint ürügy, beszolgáltatás mint fegyver, hallgatás mint utókezelés. Aki kétszer csinálja meg ugyanazt, annál nehéz véletlenről beszélni.

A hallgatásról pedig külön kell szólni, mert az a bűn második felvonása. A szovjet időkben a téma tabu volt – „könnyen érthető okokból", jegyzi meg szárazon a történész, hiszen a gyilkos nem szokta kutatni a saját tettét. De ami ennél megdöbbentőbb: a függetlenség kikiáltása után is évtizedekig akadozott a kutatás, mert a levéltári anyagok titkosítva maradtak, jó részük a belügy és a titkosszolgálat archívumaiban porosodott, és ott volt a 75 éves zárolási szabály. Vagyis a dokumentumok egy jelentős részéhez jogszerűen csak most, a 2020-as években lehetett hozzáférni. Ezért nem tudott róla a világ, ezért nem tudtunk róla mi sem – nem azért, mert nem történt meg, hanem mert a rendszer gondoskodott róla, hogy ne lehessen tudni. A most készülő moldáv törvény ezért írja elő, hogy a Nemzeti Levéltár köteles minden létező anyagot összegyűjteni és a kutatók elé tárni – ahogy Pâslariuc mondja, dokumentumok nélkül nem biztosítható az áldozatok és leszármazottaik alkotmányos joga az igazsághoz.

Maga a törvény három dolgot csinál:

• hivatalosan emberiesség elleni bűncselekménnyé nyilvánítja az éhínséget mint a szovjet totalitárius megszálló rezsim tettét;

• jogi védelmet ad az áldozatok emlékének; és

• büntethetővé teszi – akár öt év börtönnel – a nyilvános tagadást, igazolást, kicsinyítést vagy elferdítést, pontosan úgy, ahogy a holokauszttagadást már ma is bünteti a moldovai Btk., amelynek rendelkezéseit egyszerűen kiterjesztik a szovjet deportálások és az éhínség áldozataira.

És mielőtt bárki a véleményszabadságot féltené: a törvényben ott az akadémiai szabadság klauzulája – a tudományos normák szerint, jóhiszeműen végzett kutatás nem eshet a törvény hatálya alá. Ez a különbség a memóriatörvény és a cenzúra között, és jó látni, hogy Kisinyovban tudják, hol a határ. Az időzítés persze nem véletlen, és Pâslariuc ki is mondja: 2022 után Oroszország már nem is rejtegeti revizionista, újbirodalmi szándékait, gyakorlatilag tagadja a volt szovjet köztársaságok függetlenségét – ezért fogadtak el a baltiak, az ukránok és most a moldovaiak sorra olyan törvényeket, amelyek jogilag rögzítik: a szovjet rezsim megszállás volt, és felelős a polgárai ellen elkövetett bűnökért.

Ez nem múltba révedés, hanem védekezés: aki ma azt hazudja, hogy a Szovjetunió felszabadító volt, az holnap azt fogja hazudni, hogy Moldova nem is létezik – ez a Kreml-propaganda bevált lépcsősora, és a memóriatörvény ennek a lépcsőnek az első fokát fűrészeli el. Április harmadik szombatja már most hivatalos emléknap, a téma pedig bekerült az iskolákba, mert ahogy a történész-képviselő összegzi: az emberiesség elleni és a saját nép ellen elkövetett bűnök nem évülnek el, a kollektív traumát pedig csak vállalással és emlékezéssel lehet meghaladni.

Nyolcvan év telt el. Az utcán éhen haltak unokái ma moldovai szavazópolgárok, akiket ugyanannak a birodalomnak az utódja ma dezinformációval, energiazsarolással és megvásárolt politikusokkal ostromol. Ha valaki nem érti, miért olyan makacsul Európa-párti Maia Sandu Moldovája a minden irányból érkező nyomás ellenére – hát ezért. Ott a családi emlékezetben van eltemetve a válasz, és az fakéreg-ízű. Mi pedig jegyezzük meg ezt a leckét is: a Kreml számára az éhínség, a deportálás, a megszállás sosem bűn volt, hanem eszköz. Az eszközöket pedig nem szokás kidobni – legfeljebb korszerűsíteni.

Felhasznált forrás:: HotNews