Visszavonni könnyű, megérteni nehéz - az erdélyi médiatámogatásokról

A sajtóban is megjelent nyílt levélben kéri három erdélyi magyar médiaorgánum, hogy a Bethlen Gábor Alap (BGA) vonja vissza az idén márciusban az Erdélyi Médiatér Egyesület számára még az Orbán-kormány által megígért 2 milliárd forintos támogatást, illetve kötelezze arra az EME-t, hogy utalja vissza az összeget. Szép gesztus. Fontos gesztus. De kevés.

Nem azért kevés, mert a három szerkesztőség ne lenne igaza – igaza van, és bátorság kell ahhoz, hogy nyilvánosan kimondja azt, amit az erdélyi magyar közéletben sokan gondolnak, de kevesen mernek leírni. Hanem azért kevés, mert a 2 milliárd visszavonásának követelése anélkül, hogy az előtte lévő évek elszámoltatása megtörténne, olyan, mintha valaki egy vízzel teli pincéből úgy próbálna kijutni, hogy a falra felfestett ajtót nyomogatja. A gesztus helyes, az irány téves. Nézzük meg, miért.

Honnan jutottunk ide

Az Orbán-kormány megjelenése előtt az RMDSZ uralta a sajtópiacot, elég csak megnézni a Communitas alapítvány sajtókollégiuma által szétosztott összegeket, amelyekből például a Krónika – akkoriban országosan terjesztett magyar nyelvű napilap – soha egy banit nem kapott. Később a Fidesz vásárolta fel majdnem az összes erdélyi sajtóorgánumot, és az egészet az RMDSZ szolgálatába állította.

A mester és a tanítvány

Mindezt azonban nem egyedül az Orbán-kormány érte el. A történetnek van egy szereplője, amelyről a nyílt levél és az azt övező vita kényelmetlenül hallgat: az RMDSZ, amely nem csupán elszenvedte ezt a folyamatot, hanem aktívan formálta, sőt – ha őszinték vagyunk – sok tekintetben meg is előlegezte azt. Érdemes emlékezni: mielőtt a budapesti pénz megérkezett volna, az RMDSZ már évtizedek óta működtetett egy saját, sajtón alapuló befolyásrendszert. A Communitas alapítvány sajtókollégiumán átfolyó összegek elosztása nem volt kevésbé politikai, nem volt kevésbé átláthatatlan, és nem volt kevésbé büntető jellegű azokkal szemben, akik nem álltak be a sorba. A Krónika akkori kizárása (egy példa a sokból) ebből a rendszerből nem véletlenszerű mulasztás volt, hanem üzenet: aki nem velünk van, az nélkülünk boldogul.

Amikor tehát a Fidesz megérkezett a maga milliárdjaival, nem egy szűz sajtópiacra lépett be, hanem egy olyanba, amelynek politikai kisajátítása már régóta zajlott – és ahol az RMDSZ pontosan tudta, mit jelent sajtót pénzzel irányítani, hiszen ő maga is azt csinálta, csak szerényebb eszközökkel. A két rendszer nem egymás ellen hatott: simán összeért, sőt egymást erősítette.

Az RMDSZ tehát nem áldozata volt a fideszes médiafoglalásnak, mert az áldozat általában nem osztja a zsákmányt a rablóval, nem ül le vele tárgyalni a felosztásról, és nem teszi közzé közös sajtóközleményekben, hogy mennyire kiváló az együttműködés.

Mondják, hogy az Orbán-rendszer szicíliai viszonyokat honosított meg a magyar közéletben. Ez így is van, de akkor az RMDSZ nem az úttörők szerepét játszotta ebben a történetben – hanem inkább azokét, akik már ismerték a vidéket, és szívesen mutatták az utat.

A visszavonás nem büntetés, csak szimbolika

Az Ugar információi szerint az idén márciusban megítélt 2 milliárd forint elég arra, hogy a kisgömböc sajtóholdingja kibírjon négy esztendőt – különösen akkor, ha még a nadrágszíjat is meghúzzák egy kicsit. Mindez azt az igazságtalan helyzetet eredményezi, hogy azok, akik felelősek a fideszes propaganda erdélyi terjesztéséért, amelynek következményeit még igazából meg sem éreztük, nyugodtan átvészelhetik a Magyar Péter-kormány első négy évét.

De tegyük fel a kérdést: ha holnap visszavonnák a 2 milliárdot, attól mi változna meg valójában? A propaganda-infrastruktúra megmarad. Az újságírók, akik tíz éven át írták, amit mondtak nekik, megmaradnak. Az intézményi reflexek, a szerkesztőségi kultúra, a politikai lojalitásból épített kapcsolathálók megmaradnak. A visszavonás legfeljebb anyagi kellemetlenséget okoz – de nem számol el semmivel, nem von senkit felelősségre, és nem termel semmilyen tanulságot, amelyből a jövő épülhetne.

Ráadásul a visszavonás önmagában jogi és politikai zsákutca: a már megítélt és részben folyósított támogatások visszaperelése hosszadalmas eljárásokat igényel, amelyek közben a pénz elköltődik, az eljárás pedig politikailag kihasználható. Az orbánisták pontosan ezt a narratívát fogják építeni, ahogy azt már látjuk is, miszerint az új kormány jogszerűtlenül avatkozik be a civil szféra ügyeibe.

Ami valójában hiányzik: az elmúlt évek vizsgálata

Ha nem vizsgáljuk meg rendszerszinten, hogy mi történt az elmúlt HÁROM évtizedben az erdélyi magyar sajtótámogatásokkal, akkor nem értjük meg azt sem, hogyan jutottunk ide. És ha nem értjük, hogyan jutottunk ide, akkor pontosan ugyanoda fogunk visszajutni – legfeljebb más szereplőkkel, más lobogó alatt, de ugyanolyan mechanizmusokkal.

A vizsgálatnak pedig konkrétnak kell lennie. Nem elég általánosságban elmondani, hogy "átláthatatlan volt a gazdálkodás". Azt kell megvizsgálni, hogy az egyes orgánumok mikor, mennyit, milyen jogcímen kaptak – és ezeket az összegeket mire fordították. Volt-e közbeszerzési kötelezettség, amelyet megkerültek? Volt-e kettős könyvelés, fiktív számlázás, vagy egyszerűen csak olyan kifizetések, amelyeknek semmi köze a sajtóhoz? Ha igen, akkor ezek neve van a magyar és a román jogban egyaránt.

Azt is meg kell vizsgálni, hogy kik hozták ezeket a döntéseket. A BGA-nál kik írták alá az utalásokat? Az RMDSZ-en belül kik koordinálták a médiafinanszírozást? Az EME-nél kik feleltek a gazdálkodásért? Ezek nem névtelen intézmények – mögöttük konkrét emberek állnak, konkrét döntésekkel, amelyekért konkrét felelősség terheli őket. Vizsgálat nélkül a felelősök arctalanok maradnak, az arctalanság pedig a legjobb védelem: nem lehet valakit számonkérni, ha nem tudni, ki az a valaki.

Van egy kísértő logika, amely szerint elég, ha a fideszes kötődésű orgánumok helyett ezentúl a független sajtó kap támogatást – és ezzel rend lesz. Ez a logika téves, mégpedig pontosan ugyanazért, amiért az Orbán-rendszer maga is tévesnek bizonyult: mert a pénzosztás rendszere attól még nem válik egészségessé, hogy más kezekbe kerül, ha az elosztás mögötti mechanizmusok, az átláthatóság hiánya és az elszámoltathatóság mellőzése megmarad. Az egyetlen kiút ebből a körből nem a kedvezményezettek cseréje, hanem a rendszer megváltoztatása, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy pontosan megértsük, hogyan működött eddig – minden kellemetlen részletével együtt. A kivizsgálás nem bosszú és nem is puszta szimbolika: a jövő sajtópolitikájának - és boldogabb életünk! - alapja.

Mi legyen akkor a követelés?

A három szerkesztőség felhívása tehát nem rossz – csak nem megy elég messzire. A 2 milliárd visszavonásának követelése mellé legalább ennyire hangosan kellene követelni egy vizsgálóbizottság felállítását, amely az összes eddigi sajtótámogatást – a BGA-n, a Communitas-on és minden más csatornán átfolyó összeget – tételesen megvizsgálja, és az eredményeket nyilvánosságra hozza.

A vizsgálat eredménye kell megmondja, mi legyen. Ki fizessen vissza kinek és mennyit. Legyen-e további támogatás, és ha igen, milyen formában, milyen feltételekkel, milyen kontroll mellett. Ez nem bürokratikus óvatoskodás: ez az egyetlen módja annak, hogy a következő fejezet ne ugyanarról szóljon, mint az előző. Az viszont igazságtalan, és így is marad, hogy a bukott magyar kormány pénzén jussanak tisztességtelen előnyhöz azok, akik a propagandagépezet kenőolajáért feleltek. De az ezeknél is nagyobb igazságtalanság az lenne, ha ezt az egészet megint megúsznák – ezúttal nem egy kormányváltás, hanem egy vizsgálat hiánya miatt.

Tordai András