A ruszki oligarchák összedobtak 5,6 milliárd dollárt Putyin háborújára, mi pedig őrizzük Putyin rubeljeit

Oroszország leggazdagabb üzletemberei idén 471 milliárd rubellel, több mint 5,6 milliárd dollárral segítették ki az állami költségvetést. A Reuters által ismertetett dokumentumok szerint ezek az „önkéntes” befizetések már az orosz állami kiadások több mint egy százalékát fedezik, egy olyan költségvetésben, amelynek 38 százalékát katonai és biztonsági célokra fordítják. A pénz az államkasszába kerül, onnan pedig ugyanazt a rendszert tartja működésben, amely Ukrajnát pusztítja; a háború finanszírozásához nem szükséges minden rubelt külön felcímkézni, hogy ebből rakéta lesz, abból megszállás, a harmadikból pedig a következő ukrán város romhalmaza.

A befizetések nélkül az idei hiány a GDP 3,4 százalékára emelkedhetne a jelenleg várt 3,2 százalék helyett, amely már így is az eredeti cél kétszerese. Vagyis az oligarchák pénze érzékelhetően enyhíti a háború költségvetési terhét, és nagyobb mozgásteret hagy Putyinnak az agresszió folytatására, miközben Nyugaton még mindig akadnak, akik szívesen választanák le az orosz milliárdosokat a Kremlről, mintha azok csupán balszerencsés gazdag emberek lennének, pedig az orosz elit nagyon is kézzelfogható összegekkel tartja életben a háborús államot.

Az „önkéntesség” körüli idézőjel természetesen indokolt, hiszen Putyin Oroszországában egy zárt ajtós találkozó után előkerülő adományozási ötletet aligha lehet úgy kezelni, mint egy jótékonysági vacsora perselyezését. A The Bell szerint az elnök márciusban vetette fel az üzletembereknek a háború önkéntes finanszírozását; a Kreml ezt cáfolta, de azt elismerte, hogy Putyin üdvözölte a költségvetési hozzájárulások gondolatát. Augusztus közepére már 384 milliárd rubel érkezett be, a pénz nagy része március után folyt az államkasszába. A következő három év terveiben ehhez képest évente mindössze 1,9 milliárd rubeles hozzájárulás szerepel, ami jól mutatja az idei pénzbehajtás rendkívüli méretét, csakhogy a zsarolás elméleti lehetősége még nem változtatja ártatlan kívülállóvá az egész oligarcharéteget. A félelem, az üzleti érdek és a rendszerhez való hűség kényelmesen megfér egymás mellett: aki a Kreml kegyéből őrzi a vagyonát, annak saját érdeke is fűződhet ahhoz, hogy ez a hatalom fennmaradjon, ráadásul maga a Kreml állítja, hogy az adományozási kezdeményezést az egyik üzletember vetette fel, arra hivatkozva, hogy az állami kapcsolatok révén meggazdagodott elitnek most kötelessége visszaadni valamit. Az orosz vezetés saját történetében tehát az oligarcha maga kínálja fel a pénzt, aki pedig minden befizetőt kizárólag megfélemlített áldozatként akar bemutatni, az már a Kreml által hirdetett önkéntes lelkesedésnél is felmentőbb mesét gyárt.

Putyin mindeközben hosszú háborúra rendezkedik be. A The Moscow Times költségvetési elemzése szerint a 2027-es védelmi előirányzat 17,1 ezermilliárd rubel, 26 százalékkal több annál, amennyit korábban ugyanarra az évre terveztek, és a teljes szövetségi kiadás nagyjából harmada. A tervezett hitelfelvétel 6,1 ezermilliárd rubelre nő, az adósságszolgálat pedig már az összkiadás 9,4 százalékát emésztené fel. Az egészségügyre, oktatásra és szociális programokra a korábbi 2027-es tervekhez képest kevesebb jutna, miközben újabb adóterheket kapnának többek között a külföldi internetes vásárlások és a passzív jövedelmek. A számokból közvetlen pénzügyi összeomlás helyett az látszik, hogy a Kreml egyre több pénzt von el a vállalatoktól, a háztartásoktól és a közszolgáltatásoktól, hogy folytathassa a háborút.

Ezzel szemben mit látunk a nyugati pénzvilág egy részében?

Egyre vonzóbbnak tűnik az a „béke”, amely mellett újra lehet üzletelni Moszkvával, akkor is, ha az árát Ukrajna fizeti meg. A New York Times szombati értesülését ismertető Reuters-beszámoló szerint az amerikai–orosz tárgyalások már egy több milliárd dolláros olajüzletre is kiterjednek: a Lukoil külföldi érdekeltségei körül amerikai és közel-keleti befektetők mozognak, köztük Todd Boehly milliárdos, valamint az amerikai tárgyalók üzleti környezetéhez kapcsolódó csoportok. The Moscow Times Ilyen helyzetben az üzleti érdek könnyen abba az irányba tolja a politikát, hogy Ukrajna ellenállását tekintsék az alku akadályának, és a megtámadott ország engedményeitől várják a pénz útjának felszabadítását. Belgium pedig különösen kínos példája annak, hogyan képes a pénzügyi önvédelem megbénítani a politikai cselekvést. Bart De Wever kormánya jogi és pénzügyi kockázatokra hivatkozva akadályozta a brüsszeli Euroclearben őrzött, befagyasztott orosz állami vagyonra épülő ukrajnai hiteltervet, és közös garanciákat követelt az esetleges veszteségekre. De Wever még azt sem zárta ki, hogy Belgium maga indítson jogi eljárást, ha az EU a belga kifogások ellenére mégis lépne. Szeptemberben már olyan megoldásról is tárgyaltak, amely a vagyont és a felelősséget egy közös uniós intézményhez vinné át, éppen azért, hogy a belga ellenállást fel lehessen oldani.

Az esetleges perek és pénzügyi veszteségek kockázata valós, de ettől még kurvára torz az a politikai sorrend, amelyben az agresszor vagyonának biztonsága előrébb kerül, mint az áldozat védekezésének finanszírozása. Egy jövőbeni ítélet körül végtelen garanciarendszereket építünk, miközben az ukránoknak a jelenben kell túlélniük a bombázást, és a késlekedésnek náluk emberéletekben mérhető ára van. A felelősséget meg lehet osztani, a jogi eszközöket ki lehet dolgozni, a politikai döntést azonban senki sem hozza meg helyettünk, amíg a pénz megóvását ösztönösen fontosabbnak érezzük, mint annak megakadályozását, hogy Putyin újabb országot tegyen tönkre.

Az orosz oligarchák közben fizetnek, mert félnek, mert érdekeltek, mert hűségesek, vagy mert mindhárom egyszerre igaz rájuk, és a befizetésük ettől még ugyanúgy a háborús államot erősíti. A nyugati üzleti és politikai elit azon része pedig, amely mindenáron meg akarja óvni a vagyonokat és vissza akar térni a moszkvai üzleteléshez, a saját döntéseivel segíti elő Ukrajna feláldozását. Putyin rendszerében a pénzt mozgósítják a háborúért, nálunk túl sokan a pénzért hajlandók beletörődni a háború eredményébe; ezt a gyávaságot pedig ideje volna végre nevén nevezni, mielőtt megint az ukránok vérével fizettetjük meg a nyugati gazdagok nyugalmát.

Ugar