A Hezbollah venezuelai pénzgépezete: a politikai védelem és a terrorfinanszírozás összefonódásáról

Magnus Ranstorp terrorizmuskutató szerint a Hezbollah latin-amerikai jelenlétének megértéséhez elsősorban azt a pénzügyi és logisztikai hátteret kell megvizsgálni, amely lehetővé teszi a szervezet működését. Az Engelsberg Ideas oldalán szeptember 30-án megjelent elemzése Venezuelát olyan hátországként mutatja be, ahol az állami támogatás, a szervezett bűnözés és a legális gazdaság egyes szereplői egymást kiegészítve biztosítottak pénzt, okmányokat, szállítási útvonalakat és politikai védelmet az Irán által támogatott szervezet hálózatainak. A szerző szerint ennek a hátországnak a meggyengülése szűkíti a Hezbollah mozgásterét, ugyanakkor széttagoltabbá és nehezebben követhetővé is teszi a kapcsolatrendszerét.

Venezuela mint védett pénzügyi hátország

Ranstorp Nicolás Maduro venezuelai elnök és felesége, Cilia Flores január 3-i amerikai elfogásával indítja az írását. Az akciót a kábítószer-kereskedelem, valamint az Egyesült Államok által terrorszervezetnek minősített csoportokkal való együttműködés miatti fellépésként ismerteti, de külön jelzi, hogy a Hezbollah nem szerepel a vádpontokban. Az esszé azt a tágabb kapcsolatrendszert vizsgálja, amely az iráni támogatású libanoni szervezetet hosszú ideje Venezuelához és más latin-amerikai országokhoz köti. Ranstorp szerint a Hezbollah jelenléte beépült a venezuelai politikai rendszer működésébe: segítette a szervezet pénzszerzését és alkalmazkodását a nemzetközi korlátozásokhoz, egyúttal hozzájárult az iráni befolyás kiterjesztéséhez a nyugati féltekén.

A szerző az intézményi összeomlást, a gazdasági válságot, a hiperinflációt, az áruhiányt és az elnyomást együttesen vizsgálja annak magyarázataként, hogy Venezuela miért vált kedvező működési környezetté ezeknek a hálózatoknak, az országot elhagyó több mint hétmillió ember sorsát ugyanezen rendszer társadalmi következményeként mutatja be. A hivatalos intézmények meggyengültek, miközben a politikai lojalitás továbbra is védelmet biztosított a kiválasztott szereplőknek. Az esszé szerint a rezsimhez közel álló személyek személyazonosító és utazási okmányokat, valamint logisztikai segítséget nyújtottak, a bűnözői hálózatok pedig készpénzzel, csempészútvonalakkal és pénzmosási szolgáltatásokkal egészítették ki ezt a támogatást. Amerikai hatósági becslések szerint a Hezbollah bűnözésből származó éves bevétele körülbelül háromszázmillió dollár, teljes költségvetését pedig hétszázmillió és egymilliárd dollár közé teszik. A bűnözői tevékenység tehát a finanszírozás nagyjából harmadát, illetve egyes becslések szerint ennél is nagyobb részét biztosítja, míg a fennmaradó pénzek legfontosabb forrása Irán. A háromszázmillió dolláros összeg a Hezbollah teljes bűnözői bevételére vonatkozik, nem kizárólag a Venezuelában keletkező pénzre. Ranstorp a latin-amerikai kapcsolatok közül a kábítószer-kereskedelmet, különösen a kolumbiai kokain útját emeli ki; Venezuela jelentőségét elsősorban a politikai védelemben, az okmányok biztosításában, az aranykereskedelemhez való hozzáférésben és a szankciók megkerülésének lehetőségében látja.

Buenos Aires és a hármas határvidék

A latin-amerikai jelenlét történeti jelentőségét Ranstorp az izraeli nagykövetség ellen 1992. március 17-én Buenos Airesben elkövetett merénylettel érzékelteti. A robbantás huszonkilenc embert ölt meg, és több mint kétszázat megsebesített. Az argentin legfelsőbb bíróság később a Hezbollah felelősségét állapította meg; a támadás hátterében az iráni Forradalmi Gárda és a hírszerzési minisztérium támogatását is feltárták, a művelet irányítását pedig Imad Mugnijéhoz, a Hezbollah egyik vezető alakjához kapcsolták.Ranstorp saját tapasztalatairól is beszámol: a nyomozásban részt vevő szakembereket a szervezet felépítését, működési módszereit és iráni kapcsolatait ismerő szakértőként segítette. A hírszerzés munkatársaival folytatott akkori beszélgetéseiből arra következtetett, hogy a Hezbollah latin-amerikai jelenléte már jóval a merénylet előtt ismert volt. A nagykövetség elleni támadás az ő értelmezésében azt is megmutatta, miért van szüksége egy ilyen szervezetnek biztonságos hátországokra: olyan helyszínekre, ahol a támadások helyszínétől távol pénzt gyűjthet, embereket mozgathat, és előkészítheti a működését. Venezuelában ez később tartós, állami kapcsolatokkal megerősített infrastruktúrává fejlődött, a térségi hálózat azonban jóval túlnyúlt az ország határain.

Ranstorp 2003-ban egy argentin kormányzati terrorizmusellenes konferenciára utazott Puerto Iguazúba, az Argentína, Brazília és Paraguay találkozásánál fekvő térségbe. Ez a hármas határvidék a kilencvenes évek közepe óta rendszeresen felbukkan a nemzetközi vizsgálatokban. A közelben fekvő paraguayi Ciudad del Estét olyan kereskedelmi központként mutatja be, ahol a piacok, a hamisított termékek forgalma, a készpénzes ügyletek és a határokon átnyúló szállítások összefonódása különösen kedvez a pénz eredetének elrejtésének. A város gazdasági súlyát egy rendkívül magas becsléssel érzékelteti, amely Paraguay GDP-jének hatvan százalékát kapcsolja Ciudad del Estéhez - ondolatmenetében a nagy volumenű kereskedelem és a gyenge ellenőrzés együttese kap meghatározó szerepet. A szerző „bűnözői szolgáltató gazdaságként” írja le ezt a környezetet, amelyben vállalkozók, fuvarozók, pénzváltók, logisztikai szervezők és védelmi pénzt szedő csoportok egymást kiegészítő feladatokat látnak el. Az általa idézett hírszerzési források szerint a Hezbollahhoz kötődő hálózatok a feketepiaci kereskedelemből szerezhetnek bevételt, azt kereskedelmi ügyleteken és pénzváltókon keresztül tisztára moshatják, majd Libanonba továbbíthatják. Egyes esetekben a Hamászhoz kapcsolódó pénzmozgásokat is említ. A hármas határvidék így a pénzszerzés és a pénzmozgatás fontos terepeként jelenik meg, Venezuela pedig ehhez további politikai védelmet és logisztikai lehetőségeket biztosító hátországként kapcsolódik.

Chávez, Irán és Margarita szigete

Ranstorp szerint Venezuela szerepe Hugo Chávez 1999-es hatalomra kerülése után erősödött meg, majd Maduro 2013-ban kezdődő elnöksége alatt tovább nőtt. Az együttműködés politikai alapját az Egyesült Államokkal és Izraellel szembeni közös ellenségképben látja, amely eltérő ideológiai hátterük ellenére is közel hozta egymáshoz a venezuelai szocialista vezetést, Iránt és a Hezbollahot. Ebben a kapcsolatban a Hezbollah pénzügyi és logisztikai közvetítőként segítette az iráni jelenlétet, Venezuela pedig vízumokkal, utazási okmányokkal és más állami eszközökkel könnyítette meg a hálózathoz tartozó személyek mozgását. Az esszé egy korábbi amerikai pénzügyminisztériumi tisztviselő szenátusi meghallgatására hivatkozva azt írja, hogy Chávez már 2002–2003-ban megnyitotta az országot a Hezbollah előtt. Margarita szigetén kiképzőhelyek alakultak ki, és a szervezet műveleteit támogató tevékenységet is azonosítottak. Ranstorp a sziget jelentőségét szabadkereskedelmi státuszával, karibi elhelyezkedésével és az állami ellenőrzés gyengeségével magyarázza. A hálózatok által kihasználható társadalmi és gazdasági kapcsolatok bemutatásakor megemlíti a sziget mintegy tizenháromezer közel-keleti származású lakóját, köztük a libanoni síitákat is.

Marshall Billingslea, az amerikai pénzügyminisztérium terrorfinanszírozással foglalkozó korábbi vezető tisztviselője Margaritát pénzmosási, okmányhamisítási és csempészeti csomópontként jellemzi, ahol az alkohol, az elektronikai termékek és az arany illegális kereskedelme is szerepet kapott. Matthew Levitt terrorizmuskutatóra hivatkozva Ranstorp arról is ír, hogy közel-keleti személyek számára hamis venezuelai személyazonosító iratok ezreit állították ki. Ezek megkönnyíthették az útlevelek megszerzését és a kevésbé szigorúan ellenőrzött nemzetközi utazást. A pénzügyi háttér és az okmányok együtt biztosították a működés feltételeit: a pénz és az áruk továbbítása mellett az emberek nemzetközi mozgását is lehetővé tették.

A légi kapcsolat és a Cassandra-vizsgálat

A politikai kapcsolatok egyik korai, dokumentált állomásaként Ranstorp Maduro 2007 körüli damaszkuszi találkozóját említi a Hezbollah képviselőivel - ugyanebben az időszakban jött létre a Caracas–Damaszkusz–Teherán légi összeköttetés is. Az esszében ismertetett hírszerzési jelentések szerint az útvonal személyszállítási és logisztikai feladatokat látott el az iráni biztonsági szervek, a Forradalmi Gárda, a hírszerzési minisztérium és a Hezbollah számára, a venezuelai állami Conviasa légitársaság pedig segítséget nyújtott az utazásokhoz. Az Iran Air és a Mahan Air járatain szállított rakományokkal kapcsolatban a jelentések fegyvereket és kábítószert is említettek. A pénzügyi kapcsolatok feltárásában Ranstorp meghatározónak tartja az amerikai kábítószer-ellenes hatóság, a DEA 2008-ban indított Cassandra-projektjét. A vizsgálat a Hezbollahhoz kapcsolódó drogkereskedelmi és pénzmosási hálózatok felszámolására irányult. Az esszé szerint megmutatta, hogy Margarita olyan háttérközpontként működött, ahol a bűncselekményekből származó bevételeket a szervezet működésére felhasználható pénzzé alakíthatták, gyakran a venezuelai hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. A DEA ismertetett megállapításai a Dél-Amerikából Európába és a Közel-Keletre irányuló kokainkereskedelmet, az autókereskedelmen keresztüli pénzmosást, a készpénz kezelését és az informális pénzügyi csatornákat a Hezbollah politikai és katonai szervezetéhez kapcsolták.

Chávez halála és Maduro hatalmának megszilárdulása után, különösen a 2017-től erősödő szankciós nyomás hatására, Venezuela Ranstorp szerint még fontosabbá vált az alternatív pénzügyi megoldásokat kereső hálózatok számára. Az aranycsempészet, a készpénzes elszámolások és a kriptovaluták mellett legálisnak látszó üzleti tevékenységek is szerepet kaptak: a textil-, marhahús-, faszén- és elektronikai kereskedelem, az idegenforgalom, az ingatlanpiac és az építőipar. Ezek olyan lehetőségeket kínáltak, amelyeken keresztül az illegális bevételek bekerülhettek a hivatalos gazdasági forgalomba.

Családi hálózatok az állam és az árnyékgazdaság között

A venezuelai kapcsolatrendszer felépítését bemutatva Ranstorp az Atlantic Council jelentésére támaszkodik. Ez a Rada, a Saleh és a Nassereddin családi hálózatokat egy nagyobb, nemzetközi finanszírozói és közvetítői rendszer részeként írja le. Az esszé szerint a Nassereddin-hálózat közvetlenül beépült a venezuelai rezsim intézményeibe, míg a Rada és a Saleh csoportok látszólag a kormányzaton kívül működve kapcsolták össze a venezuelai, libanoni és szíriai pénz-, áru- és fegyvermozgások egyes elemeit. Ranstorp e szereplők jelentőségét abban látja, hogy sajátos kapcsolataikkal és szakosodott szolgáltatásaikkal összekötötték a Hezbollahot, az államhoz kapcsolódó árnyékgazdaságot és a legális üzleti világot. A különböző családi csoportok eltérő feladatokat láttak el, együtt azonban olyan hátteret biztosítottak, amely egyszerre támogatta a venezuelai rezsimet és a Hezbollah nemzetközi tevékenységét. E közvetítők révén olyan szereplők is együttműködhettek, akik között nem feltétlenül létezett közvetlen, könnyen dokumentálható intézményi kapcsolat.

A hálózatok alkalmazkodása a szankciókhoz

A szerző újabb fordulópontként kezeli az állami olajvállalatot, a PDVSA-t sújtó 2019-es amerikai szankciókat. A vállalat a rezsim egyik legfontosabb devizaforrása volt, a korlátozások pedig tovább szűkítették Venezuela hozzáférését a nemzetközi pénzügyi rendszerhez. Az esszé az európai fegyverembargót, vagyonbefagyasztásokat és utazási tilalmakat is ebben a fokozódó elszigetelődésben helyezi el. Ranstorp szerint a nyomás szervezettebb és kifinomultabb működésre ösztönözte az érintett hálózatokat: az alkalmi megoldások helyett rendszeresen alkalmazható, nagyobb forgalom kezelésére alkalmas és nehezebben átlátható pénzügyi eljárásokat alakítottak ki. Az esszé három, egymással kombinálható módszert emel ki. A kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó pénzmosásban a túl- vagy alulszámlázás, illetve a fiktív szállítmányok teszik lehetővé, hogy a pénzmozgások szabályos üzleti kifizetésnek látszódjanak. A közvetítőkön és fedőcégeken keresztül lebonyolított, többlépcsős tranzakciók elfedik a pénz útját az eredeti forrástól a végső kedvezményezettig. A különböző pénzügyi csatornákat egyesítő rendszerek pedig készpénzt, informális átutalásokat és esetenként digitális eszközöket kapcsolnak össze. Ranstorp szerint a szankciók hatását mindig a hálózatok alkalmazkodóképességével együtt kell vizsgálni, mert egy útvonal lezárása új közvetítők és elszámolási módszerek megjelenését is ösztönözheti. A pénzügyi háttér idővel több országot, gazdasági ágazatot és fizetési megoldást összekapcsoló rendszerré fejlődött. A bevétel keletkezésének helye, az eredetét elfedő üzleti tranzakciók és a végső felhasználás így földrajzilag és szervezetileg is távol kerülhetnek egymástól, ami jelentősen megnehezíti a hatóságok munkáját.

A hátország gyengülése nem jelenti a hálózat megszűnését

Az esszé záró részében Ranstorp a Maduro és felesége januári elfogásához vezető amerikai intézkedéseket a Hezbollah mozgásterét szűkítő folyamatként értékeli. Megítélése szerint meggyengült a Venezuela által korábban biztosított, viszonylag kiszámítható védelem: a működés drágábbá és bizonytalanabbá vált, az ország pénzügyi és logisztikai előnyei pedig csökkentek. Mivel a Hezbollah venezuelai jelenlétét alapvetően pénzügyi és logisztikai jellegűnek tartja, a változást a lehetőségek fokozatos beszűküléseként írja le. Ez egyúttal növeli a közvetítők és más regionális központok jelentőségét. Amerikai szakértői meghallgatásokra hivatkozva Nicaraguát és Bolíviát is Teherán másodlagos térségi kapcsolódási pontjaiként említi. Ranstorp szerint a szigorúbb ellenőrzés, a szankciók és az erősödő hírszerzési együttműködés Latin-Amerikában és Európában is nehezíti a hálózatokat kiszolgáló szereplők működését, és megdrágítja a védelmük biztosítását, ebből azonban nem következtet a Hezbollah latin-amerikai kivonulására vagy hálózatának teljes felszámolására. Fontos különbséget tesz a mozgástér csökkenése és a tevékenység megszűnése között: a szervezet pénzügyi rendszere sérülékenyebbé válhat, miközben széttagoltabb, kevésbé központosított formában működik tovább.

A szerző végső következtetése ezért kettős. Venezuela már nem kínál olyan biztos hátországot, mint korábban, és a hálózat működése több ponton megzavarható, ugyanakkor a sok közvetítőből és alternatív útvonalból álló rendszer felderítése bonyolultabbá válik. Ranstorp azt mutatja be, hogy a Hezbollah működését a politikai védelem, a bűnözésből származó bevételek, az okmányok és a kereskedelmi infrastruktúra együtt teszik lehetővé. E kapcsolatok átrendeződése a fenyegetés jellegét is megváltoztatja: a korábbi központ meggyengülésével a szervezet egyre inkább olyan közvetítőkre támaszkodik, akiknek szerepét és egymáshoz való viszonyát mind nehezebb feltérképezni.