„Putyin imperialista, nem nacionalista" - az újságíró, aki a fejébe látott

Kevesen ismerik Vlagyimir Putyint olyan közelről, mint Alekszej Venegyiktov. Az újságíró közel negyedszázadon át vezette az Eho Moszkvi rádiót — Oroszország legnagyobb ellenzéki adóját, amelyet naponta 1,2 millió moszkvai hallgatott —, és eközben több tucatszor ült szemtől szemben az orosz elnökkel, olykor négyszemközt. A Die Weltnek adott interjújában olyan képet rajzol Putyinról, amely egyszerre kijózanító és nyugtalanító. A lényege egyetlen mondatban: „Putyin imperialista. Nem nacionalista — ez fontos különbség."

Venegyiktov egy anekdotával világítja meg, hogyan gondolkodik az orosz elnök. Az egyik találkozójukon Putyin szóvá tette, hogy hallgatta a rádiót, ahol egy szakértő azt állította: a rakéták repülési ideje nem számít. Putyin ezzel nem értett egyet — fogott egy kést meg egy kanalat az asztalról, és bemutatta velük a kilőtt ellenséges rakétát, illetve az orosz légvédelmet, amely esetleg nem ér oda időben. A számára ez a lényeg: Kelet-Európa országainak NATO-csatlakozásával a Moszkvába tartó rakéták repülési ideje — az ő meggyőződése szerint — nyolc percről öt percre csökkent. Venegyiktov hozzáteszi: lehet, hogy Putyin ebben tévesen hisz, de hisz benne — és Európának pontosan egy ilyen emberrel van dolga. Az elnök szemében a Nyugat egzisztenciális fenyegetést jelent, és amit ma a televízióban mond, azt húsz éve, George W. Bushnak is elmondta már.

Venegyiktov, aki nagyon régóta ismeri, így jellemzi az elnököt:

„Putyin nagyon hűvös, nagyon mentes minden empátiától, nagyon racionális és számító."

zek a vonások az évek során csak erősödtek. Az első időkben még előfordult, hogy őszinte érzelmeket mutatott, sőt humorérzéke is volt — a fordulat 2012-ben állt be, amikor visszatért az elnöki tisztségbe, és szigorúbbá vált. Kiváló a memóriája, és „acélos a logikája, amivel nem lehet vitatkozni". Az imperializmus lényegét Venegyiktov így fogalmazza meg: Putyin azt akarja, hogy a világ vagy szeresse Oroszországot, vagy tisztelje, vagy féljen tőle — pontosan úgy, ahogy a szovjet időkben volt.

A rádió már nincs meg, de Venegyiktov — saját szavaival „megfigyelőként" — továbbra is használja a telefonkönyvét. A friss meglátása szerint a Kreml megváltoztatta az Európával való tárgyalásokról alkotott álláspontját: korábban elutasította ezeket, mert Európát Ukrajna szövetségesének tekintette, most viszont az elmúlt hónapokban tárgyalási készséget kezdett jelezni. Ennek valószínűleg köze van az amerikai adminisztráció tárgyalási sikereihez és kudarcaihoz. Példaként említi, hogy Putyin nemrég a korábbi német kancellár, Gerhard Schröder közvetítésével javasolt tárgyalásokat — miközben pontosan tudja, hogy Schröder egyetlen európai ország számára sem jöhet szóba tárgyalófélként. Venegyiktov szerint ez füstfüggöny: Putyin csak „berúgta a labdát a pályára, hogy mindenki az után fusson". A korábbi nyugati vezetők hívásaival — Scholzéval, Macronéval — az volt a baj, hogy a háború befejezését követelték, mire Putyin azt kérdezte: „Mit kapok cserébe?" A válasz pedig az volt: semmit — mert sem Scholznak, sem Macronnak nem volt mandátuma, hogy Európa nevében tárgyaljon.

A veszteségek határa: még messze van

Az egyik legkomorabb rész arról szól, meddig bírja Oroszország a háború árát. A több mint egymilliós veszteség, a szankciók, az ukrán dróntámadások ellenére Venegyiktov szerint a fájdalomküszöbtől még messze vagyunk: Oroszország két világháború után hozzászokott az óriási veszteségekhez, Putyin pedig ezt a szuverenitás és a szabadság áraként adja el — és az emberek elhiszik, hogy pontosan ezt az árat kell megfizetni. A Moszkva fölött átrepülő drónok szerinte nem késztetik cselekvésre az elnököt; ha valami mégis, akkor az Trump lehetne, nem a drónok. Venegyiktov elmagyarázza, miért támogatja sok orosz máig a háborút: az emberek elhiszik, hogy a Nyugat támadja őket, és Ukrajna csak eszköz ehhez. Ezért nincsenek katonaanyák az utcákon, mint a csecsen háború idején — azt polgárháborúként élték meg, ezt viszont kívülről érkező fenyegetésként. Pedig az oroszok egyharmadának vannak rokonai Ukrajnában; még a Kreml egyik fő tárgyalójának, Kirill Dmitrijevnek az apja is Kijevben él. A háború egyik legnagyobb tragédiája épp ez: családokat szakít szét, gyűlöletet szít. Venegyiktov idéz ukrajnai lányokat, akik elátkozzák az Oroszországban élő anyjukat — „a ti embereitek bombáztak minket ma" —, mire az anyák azt felelik: „Hiszen saját magatokat bombázzátok."

Az interjú végén Venegyiktov a mai Moszkvát írja le: magasabb árak, mintegy 300 ezer elmenekült ember, a politikai és kulturális viták színvonalának zuhanása. Eltűntek azok a kávézók, ahol egykor a jegybank alelnöke és egy fiatal kormányzó között leülve bármit meg lehetett tudni — az ilyen találkozók veszélyessé váltak, mert az elnyomó törvények értelmében egyetlen továbbadott mondatért is börtön járhat. Az uralkodó elit számára a háború kezdetben sokk volt („Miért kell ez az egész? Hiszen jó életünk volt"), de mivel Európában szankciók, otthon elnyomás várta őket, maradtak, ahol voltak: ülnek Oroszországban, és a status quóra várnak. Végül felidézi az invázió előtti napokat: két nappal a támadás előtt együtt vacsorázott Marija Zaharovával és Margarita Szimonjannal — mindenki meg volt győződve, hogy nem lesz háború. A Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov még február 21-én is azt állította, hogy Donyeck és Luhanszk Ukrajnához tartozik. Amikor bekövetkezett az invázió, a legtöbb ember számára sokk volt. Nem tudtak róla.

Az eredeti, teljes interjú Julius Fitzke tollából a Die Weltben jelent meg, és a lengyel Onet.pl közölte újra.

A teljes magyar szöveget pedig a Hírek Lengyelországból hozta el nekünk: