A 66 esztendő misztikája, és a forradalom soha nem érhet véget!

És akkor megünnepeltük 2026. október 23-át, az ‘56-os forradalom és szabadságharc kitörésének 70. évfordulóját, és talán még soha nem volt ekkora kognitív disszonancia ezen a jeles napon a magyar társadalomban, mert miközben végre fellélegzünk, hogy nem a hazaáruló Orbán Balázs önfeladó és oroszszopó narratívája uralja a közbeszédet, addig itt vannak és beszédet mondanak az epigonok, a nyilasbolsevik archetípusok ideológiai kommisszárjai, akik a Corvin közből és a Bem térről üzenik meg, hogy valójában nem is az oroszok ellen harcoltunk mi anno, hanem az imperialista birodalom ellen, pont amilyen birodalom ma az EU, ezért ma az ellen harcolunk. Régi narratíva ez, egyenlőségjelet tenni az Európai Unió és a Szovjetunió közé, aminek mentális eredménye az, hogy végül is Európa sem más, mint egy másik Oroszország, és abból a szögből nézve, ahonnan a Dmitrij Medvegyevvel parolázó Toroczkai nézi a világot, valóban nem is lehetne mást látni, mert az orosz kognitív háború pont így zajlik: a fejekben, a szívekben, és ott már a munkát elvégezte. Épp ezért már az elején szögezzük le: az ‘56-os pesti utcákon felhangzó „ruszkik haza” ma így hangzik helyesen: „slava Ukraini!”

A hetvenedik évfordulón azonban két kérdést nekünk, magyaroknak mindenképp fel kell tennünk: hogyan jutottunk ide, és mi lehet ebből a kiút, és bár mindkét felvetésre ezernyi válasz adható, azt nem szabad megkerülni, hogy bizony mi is hibásak vagyunk, mert tűrtük, ha nem is némán, de tűrtük, holott még csak az sem kellett volna, hogy Molotov-koktélokkal rohanjunk neki az orosz tankoknak. Ha nem is vágyunk erre az önvizsgálatra, azért annyi is elég volna, hogy elővegyük azt a tizenhat pontot, amelyet a Műegyetem diákjai 1956. október 22-én éjszaka fogalmaztak meg, és amelyekből másnap forradalom lett, és pontról pontra végigmenjünk rajta, hogy lássuk, mennyi teljesült belőle hetven év alatt, és mennyit adtunk fel önként abból, amit egyszer már kivívtunk.

A pesti egyetemisták azt követelték, hogy a szovjet csapatok azonnal hagyják el az országot, ma viszont az orosz befolyás társadalmunk jelentős részének támogatásával, kormányzati akarat révén, ugyan nem tankokon, hanem a Rosatom atomerőművén, a gázszerződéseken, a hírszerzők számára megnyitott ajtókon jött vissza, és egy olyan külügyminiszteren keresztül, aki Lavrovtól kitüntetést kapott, és ezt még büszkén mutogatja is.

Általános, titkos, többpárti választást követeltek, és ezt idén áprilisban végre ki is vívtuk, csakhogy tizenhat évig tűrtük, hogy a választás ugyan szabad legyen, de nem tisztességes, hogy a választókerületeket a hatalom rajzolja át, a kampányt pedig a közpénzen hízott propagandagépezet döntse el.

Teljes szólás- és sajtószabadságot követeltek, szabad rádiót, mi pedig végignéztük, ahogy a független lapokat egymás után felvásárolják, bezárják vagy egy alapítványba terelik, a közmédia pedig olyan propagandát gyárt, amelyet egy ötvenes évekbeli szerkesztő is megirigyelne.

Követelték, hogy a bűnösöket, Farkas Mihályt és társait, nyilvános bíróság előtt vonják felelősségre, és Rákosit hozzák haza, hogy feleljen tetteiért, mi pedig ma azt nézzük, hogyan menekítik ki a családi és baráti vagyonokat, és hogyan bújnak el a felelősség elől azok, akik az országot a szakadék felé igazgatták. Követelték, hogy a Szovjetunióval egyenrangú viszonyban legyünk, ne alattvalóként, mi pedig hagytuk, hogy egy magyar miniszterelnök Moszkvába járjon pacsizni egy háborús bűnössel, és a vele való beszélgetésen hazánkra kisegérként hivatkozzon.

Ezért nem ért, ezért nem érhet véget a forradalom: a tizenhat pontból néhány teljesült, de a többit nem az oroszok vették el tőlünk, hanem mi adtuk oda saját magunktól a választott urainknak, cserébe egy kis rezsicsökkentésért és azért a kényelmes érzésért, hogy az általános erkölcsi és morális dilemmákat nem nekünk kell megoldanunk.

Ötvenhatban a magyarok várták a segítséget, a Szabad Európa Rádió biztatta őket, hogy tartsanak ki, a Nyugat azonban a szuezi válsággal volt elfoglalva, és amikor november 4-én hajnalban a szovjet tankok bevonultak Budapestre, Nagy Imre rádióüzenete válasz nélkül maradt. Senki nem jött. Ha van nép Európában, amelynek a zsigereiben kellene éreznie, mit jelent magára maradni az orosz invázióval szemben, akkor az a magyar – és csakis a magyar. Ehelyett ma éppen mi, magyarok voltunk és vagyunk azok, akik a vétójogunkat kihasználva gátoljuk Ukrajna megsegítését, éveken át mi tartottuk vissza az Európai Békekeretből Ukrajnának járó milliárdokat, mi alkudoztunk minden szankciós csomagnál, mi blokkoltuk az ukrán csatlakozási tárgyalásokat, és a magyar diplomaták a kormányváltás után is akadályozzák a csatlakozási klaszterek megnyitását az uniós munkacsoportban, pedig Ukrajna ma azt csinálja, amit mi 1956-ban: egy nála sokkal nagyobb birodalom ellen védi a szabadságát, és közben ugyanazokat a dolgokat éli át, amelyeket mi akkor. Ugyanúgy bombázzák a városait, ugyanúgy hurcolják el a gyerekeit, ugyanúgy végeznek ki civileket Bucsában, ahogy a megtorlás idején nálunk is akasztottak, és ugyanúgy hallgatja a Nyugat megértő szavait, amelyek mögött sokszor alig van cselekedet. Ötvenhat után mintegy kétszázezer magyar menekült el, és Ausztria, Svájc, Amerika, sőt a fél világ befogadta őket, ma viszont a magyar propaganda arról szól, hogy az ukrán menekült nekünk teher. Közben kárpátaljai magyarok ezrei szolgálnak az ukrán hadseregben, és halnak meg az orosz agresszor elleni harcban, az anyaország pedig Moszkva szócsöveként viselkedik. Vannak magyar állampolgárok, akik önként álltak be az ukrán seregbe, hogy segítsenek hős szomszédainknak – a magyar jog még ma is üldözi őket, tiltott toborzás címén börtönéveknek néznek elébe, mert fél év új kormány sem volt elég ahhoz, hogy legalább ezt az egy törvényi passzust úgy módosítsuk, hogy az jó legyen.

Ennyi szégyent nem lehet egy ünnepi koszorúval eltakarni!

Mi, erdélyi magyarok, különösen jól tudjuk, mit jelent egy olyan ország, amely a szomszédja szabadságharca idején az elnyomó oldalára áll, mert 1956-ban Románia pontosan ilyen ország volt. A Gheorghiu-Dej vezette román kommunista vezetés lelkesen támogatta a magyarországi szovjet beavatkozást, még csapatokat is felajánlott, és amikor Nagy Imrét és társait a jugoszláv követségről kicsalták, akkor ide, Romániába, Snagovba hurcolták, és hónapokig ott tartották fogva, mielőtt visszaadták őket a hóhérnak. Erdélyben pedig a forradalommal rokonszenvező magyar – és a velünk szimpatizáló román! – diákokra, tanárokra és papokra évekig tartó megtorlás várt, koncepciós perekben ítélték el őket, a Szoboszlai-perben halálos ítéletek is születtek. 1959-ben a Bolyai Tudományegyetemet is részben ezért olvasztották be a Babeșbe, Szabédi László pedig az egyesítés elleni tiltakozásul öngyilkos lett.

Románia akkor a szovjet birodalom hű kiszolgálója volt, amely a szomszédban lázadó népet elárulta, a saját magyarjain pedig bosszút állt. Mi pedig 2026-ra azzá lettünk, ami az 1956-os Románia volt, pedig van más út, lenne még idő és lehetőség javítani megromlott moralitásunkon. Egyszerűen csak ne legyünk mi az az ország, amely a szomszéd szabadságharca idején az elnyomó mellé áll, amely a saját biztonságát és kényelmét a szabadság elé helyezi, és amely később, ha Ukrajna egyszer szabad és erős lesz, szégyenkezve magyarázkodhat, hogy miért állt rossz oldalon.

Ez a Stockholm-szindróma viszont nem ma kezdődött, hanem 1956 után, amikor Kádár János a szovjet tankokon visszatérve és kétszáznál is több kivégzéssel bebetonozva magát lassan, ügyesen olyan alkut kötött a magyar társadalommal, amelynek nyomait ma is magunkon viseljük. Az alku egyszerű volt: ti nem kérdeztek, mi hagyunk élni. „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, mondta Kádár 1961-ben, és ez a mondat lett a magyar kisember hitvallása, amely szerint nem kell hősnek lenni, elég, ha nem szólunk bele, és cserébe kapunk egy kis hétvégi telket, egy Trabantot, egy kis gulyáskommunizmust és azt a kényelmes érzést, hogy a felelősség a felső polcokon ülőké, nem a miénk. Ugyanazok a családok, amelyeknek a tagjai 1956-ban a Corvin közben harcoltak vagy a megtorlás áldozatai lettek, néhány évvel később már a hétvégi telkükön kapálgattak, és maradt az, hogy jobb nem is beszélni arról, amiről nem lehetett beszélni.

Az Orbán-rendszer ugyanezt az alkut kötötte meg velünk, csak modernebb köntösben: rezsicsökkentés, családtámogatás, nyugdíjprémium és Brüsszel-ellenes plakátok cserébe azért, hogy ne kérdezzük, hová lesz a pénz, kié lesz a sajtó, ki dönt helyettünk a Moszkvával és Pekinggel kötött szerződésekről. És mi, akárcsak a kádári években, nagyrészt elfogadtuk, mert kényelmesebb volt, mert a szomszéd is elfogadta, és mert közben megtanultuk szeretni azt, aki fogva tart minket. A Stockholm-szindróma lényege éppen ez: a fogvatartott hálás azért, hogy életben hagyják, és az elnyomójában látja a védelmezőjét. Így lett az orosz tankokat egykor gyűlölő nemzetből olyan nép, amelynek egy része ma Putyinnak drukkol, a háborús bűnöst erős vezetőnek tartja, a megtámadott Ukrajnát pedig háborúpártinak nevezi.

Bibó István, aki 1956-ban Nagy Imre kormányának államminisztereként utolsóként maradt a a szovjet tankok által körbezárt Parlamentben, és ott, a géppisztolyok ropogása közben írta meg kiáltványát, tíz évvel korábban, 1946-ban már leírta, mi a baj velünk. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című esszéjében azt magyarázta, hogy ezeknek a népeknek a legnagyobb betegsége a félelem, az egzisztenciális rettegés, amely miatt mindig készek feladni a szabadságukat egy erős kéz és egy hamis biztonság kedvéért.

„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól a (...) veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

– írta Bibó, és ennél pontosabban nem is lehetne leírni, mire épült az Orbán-rendszer. A migránsoktól, Brüsszeltől, Soros Györgytől, az ukránoktól, a háborútól és mindazoktól a rémektől való félelemre, amelyeket a propaganda nap mint nap ránk zúdított, és amelyek csak azért voltak veszélyesek, mert hagytuk magunkat megfélemlíteni. Bibó szerint a kelet-európai népek csak akkor válhatnak szabaddá, ha kigyógyulnak ebből a félelemből, ebből pedig egyenesen következik, hogy az 1956-os forradalom nem ért véget, és nem is érhet véget addig, amíg meg nem tanulunk nem félni, és amíg nem hajolunk meg sem az orosz tankok, sem a hazai propaganda, de legfőképpen a saját kényelmünk előtt sem!

Ha Bibó ma élne, akkor biztos megkérdezném tőle: létezik-e történelmen átívelő összmagyar kognitív disszonancia, amely minket mindig ugyanarra a hibás, Stockholm-szindrómás, háborúkban gyilkosaink mellé álló oldalra sodor?

Mert azért arra is kéne valami magyarázat, hogy ez a nép 1914-ben büszkén és harci kedvtől teli lelkesedéssel énekelte a budapesti, kolozsvári, szegedi stb. utcákon, hogy „megállj, megállj, kutya Szerbia”. Azt a Ferenc Ferdinándot lőtték le, aki soha nem volt a magyarok barátja a Monarchián belül, sőt, kifejezetten utált minket, de ő volt a trónörökös, mi pedig mentünk annak a Ferenc Józsefnek a háborújába, aki 66 évvel azelőtt hathatós orosz segítséggel fojtotta vérbe 1848-as szabadságharcunkat. Teljesen skizoid helyzet, és ha rajonganék a számmisztikáért, akkor ebben a 66-ban keresném és találnám a sátáni eszközt, amely megbomlasztotta kollektív elménket. A skizoid, erkölcstelen döntések pedig, amelyek Magyarország első világháborús részvételéhez vezettek, megkérik az árukat. Az ár ilyenkor történelmi ár, jellemzője, hogy abból alkudni alig lehet, és akkor is csak minimálisat – egy Sopront talán. Másik jellemzője, hogy a történelmi ár sosem igazságos, ezért nem volt Trianon sem az. Ezt fizettük meg azért, mert 1914-ben „megállj, megállj, kutya Szerbiát” énekelve mentünk hadba annak oldalán, aki nagyapáinkat halomra gyilkolta. (Házi feladat nemzeti érzelműeknek és nemcsak nekik: tessék kikeresni Wass Albert Kard és kaszájából azt a részt, ahol a negyvennyolcas öreg huszár zokogva nézi a kolozsvári utcán szerbellenes rigmusokat skandáló magyar fiatalokat. Mit morog a szakállába? A választ hagyjátok itt kommentben, köszönöm!)

Viktor Orbán pedig 2022-ben a népünket végigerőszakoló, országunkat kifosztó (halló, kultúrharcosok, nem illett volna visszakérni Putyintól a tőlünk elrabolt műkincseket, ha már olyan jóban vagyunk vele?), a Szovjetuniót deklaráltan újraépíteni óhajtó Vlagyimir Putyin és az orosz háborús gépezet mellé állt. Viktor Orbán ismét arra az oldalra állította országunkat egy világégés idején, amikor egykori gyilkosainkkal kéne közösen harcolnunk azok ellen, akik nem is az ellenségeink, hanem a szomszédaink, és mindig is a szomszédaink maradnak – 1956 és a 2022-es magyarországi háborúpárti és oroszpárti oldalra való átállás között 66 év telt el. Ez már nem számmisztika, hanem az önmagát ismétlő történelem hátborzongató horrorja, és csak remélni tudom, tudjuk, hogy a történelmi ár elől még idejében kitérünk – habár fizetnivalónk így is akad.

Ukrajna ma pontosan azt csinálja, amit mi 1956-ban elkezdtünk. Egy nála sokkal nagyobb birodalom ellen védi a szabadságát, a függetlenségét és a jogát ahhoz, hogy maga döntse el, hová tartozik, és közben ugyanazt éli át, amit mi akkor. Lebombázzák a városait, ahogy Budapestet lőtték a szovjet tankok, elhurcolják a gyerekeit, ahogy annak idején a magyar fiatalokat vitték a Szovjetunióba, Bucsában és Irpinyben civileket végeznek ki, ahogy nálunk is lőttek a tüntető tömegbe Mosonmagyaróváron és a Kossuth téren. És ugyanúgy hallgatja a Nyugat megértő szavait, amelyek mögött sokszor alig van tett, csak most a késlekedő nyugati fővárosok mellett egy olyan Budapest is ott van, amely nem késlekedik, hanem fékez. A magyar propaganda közben évekig háborúpártinak nevezte azt, akit megtámadtak, és a béke pártjának azt, aki a támadónak segít, mintha 1956-ban a magyar forradalmárok lettek volna a háborúpártiak, és a szovjet tankok hozták volna a békét. Kádár pontosan ezt mondta akkor, és mi ma ugyanezt a nyelvet beszéljük, mert a mentális károkat, amiket az idén tavasszal megbukott rezsim okozott, csak nagyon kemény önterápiával lehet kezelni, és akkor a következő 66 évet még megírhatjuk másképp, ehhez azonban először azt kell eldöntenünk, hogy a Corvin köziek örökösei vagyunk, vagy azoké, akik akkor a tankokkal jöttek. Hetven évvel ezelőtt a pesti srácok nem kérdezték, megéri-e, nem számolgatták, mennyibe kerül a gáz, és nem várták meg, mit mond Moszkva. Egyszerűen kimentek az utcára, és kimondták, amit kellett. Nekünk ma ennyi sem kell: se Molotov-koktél, se barikád, csak annyi bátorság, hogy kimondjuk, kinek az oldalán állunk.

Mert az 1956-os forradalom nem érhet véget, amíg a „ruszkik haza” helyett nem tudjuk teli torokból, szégyenkezés nélkül kiáltani: slava Ukraini!

Karczag Anna