A Nyugat üzletelt, Putyin háborúra készült – miért vallott kudarcot Oroszország feltartóztatása?

A Nyugat évtizedeken át abban bízott, hogy a kereskedelem megszelídíti Oroszországot, a gazdagodó társadalom előbb-utóbb szabadságot követel, a világgazdaságba beilleszkedő Kreml pedig nem fogja háborúval kockára tenni mindazt, amit a békés együttműködésből nyert. Elvira Bary orosz–amerikai író szerint ez az elképzelés ott vallott kudarcot, ahol a nyugati vezetők összetévesztették Oroszország gazdasági érdekeit Putyin hatalmi érdekeivel, és túl későn ismerték fel, hogy a kettő akár egymással szemben is állhat.

A Szovjetunió összeomlása után Európa orosz energiahordozókat vásárolt, a nyugati vállalatok beruháztak Oroszországban, az oroszok pedig egyre többet utaztak, tanultak és vásároltak külföldön, miközben a kapcsolatok sűrűsödése a tartós béke ígéretét hordozta. Úgy tűnhetett, hogy egy újabb európai háború egyszerűen értelmetlenné válik, hiszen minden résztvevőnek túlságosan sok veszítenivalója lenne, aztán mégis következett a Grúzia elleni háború, a Krím elfoglalása, a donbaszi agresszió, végül Ukrajna teljes körű lerohanása. A Szovjetunióban felnőtt Bary a How We Failed: Why the West Couldn’t Stop Putin in Ukraine című videójában azt vizsgálja, mit nem értettek meg a nyugati döntéshozók abból a rendszerből, amellyel üzleteltek, és hogyan lehetett volna még az invázió előtt megváltoztatni Putyin számításait. A háború felelősségét természetesen az orosz vezetőnél helyezi el, hiszen ő döntött a támadásról, az elrettentés eredményességét azonban azon méri, hogy a döntés pillanatában milyen költségekkel és következményekkel kellett számolnia.

A kilencvenes évek együttműködési politikáját Bary nem tartja eleve ostobaságnak, mert annak gazdasági és politikai szempontból is volt észszerű alapja. A nyugati elképzelés szerint az életszínvonal emelkedése megerősíti a középosztályt, amely idővel tisztességesebb intézményeket, nagyobb politikai beleszólást és kiszámíthatóbb kormányzást követel majd, egy demokratikusabb Oroszország pedig a szomszédai számára is kevésbé lesz fenyegető. A kereskedelem így egyszerre ígért üzleti hasznot és hosszabb távú biztonságot, Európa energiaigénye és Oroszország készletei pedig kézenfekvővé tették a partnerséget. Az orosz olaj és földgáz ráadásul olcsóbb energiát, több beszállító közötti versenyt és a bizonytalan közel-keleti térségtől való kisebb függést ígért, de a szerző szerint volt az üzletnek egy ritkábban emlegetett vonzereje is. A központosított orosz állammal sokszor kényelmesebbnek látszott megállapodni, mint egy olyan demokráciában beruházni, ahol önálló intézményekkel, helyi érdekekkel, társadalmi tiltakozásokkal és nyilvános vitákkal kell számolni; ha a Kreml rábólintott valamire, az állam el tudta rendezni a további akadályokat, amit a vállalatok könnyen hatékonyságnak tekinthettek.

Jóval kevesebb figyelem jutott arra, hogy az energiahordozókért fizetett pénz végül milyen államot épít, miután megérkezik Oroszországba. Bary szerint Putyin ezekből a bevételekből erősítette a hadsereget, a biztonsági szolgálatokat, az állami médiát és azt a személyes függőségekre épülő rendszert, amelyben a vagyon, az előmenetel és a politikai befolyás mindinkább a hozzá való hűségtől függött. A kétezres években ez a berendezkedés sokak számára elfogadhatónak tűnt, mert a kilencvenes évek válsága után emelkedtek a bérek, javult az életszínvonal, és emberek milliói érezhették úgy, hogy végre rendezettebb körülmények között élnek. A gazdagodás azonban olyan igényeket is felszínre hozott, amelyeket Putyin már nem akart kielégíteni, mert a városi, képzettebb és tehetősebb lakosság egy része nem érte be a jobb fogyasztási lehetőségekkel, hanem politikai jogokat is követelt. Bary fordulópontként idézi fel a 2011-es parlamenti választások után kibontakozó tiltakozásokat, amikor a csalási vádak miatt tízezrek vonultak utcára, jelentős részben abból a középosztályból, amelynek megerősödését korábban a rendszer sikereként lehetett bemutatni. Közben a gazdaság lendülete is gyengült, így az a jóléti ígéret, amely addig Putyin népszerűségének egyik alapja volt, egyre kevésbé működött. Egy ilyen helyzetben a gazdaság fejlődéséhez több versenyre, hozzáértő tisztviselőkre, önálló intézményekre és a hibákat őszintén jelző emberekre lett volna szükség, a személyuralom viszont éppen ezekkel nehezen fér össze. Minél hosszabb ideje uralkodott Putyin, annál fontosabbá vált a lojalitás, a körülötte lévő elit pedig saját vagyonának és befolyásának biztonságát is a fennálló rendhez kötötte. Amikor a növekvő jólét már nem adott elegendő politikai igazolást, a külső konfliktus használhatóbb eszközzé vált, mert a katonai sikert nemzeti dicsőségként lehetett eladni, a nehézségekért külső ellenséget lehetett hibáztatni, a társadalmat pedig a vezető köré lehetett mozgósítani. Bary szerint ezen a ponton fordult visszájára a nyugati számítás, mert a kereskedelem olyan államot tett gazdagabbá, amelynek közben belpolitikai érdeke fűződött a konfrontációhoz. A nyugati vezetők azt mérlegelték, mennyit veszítene Oroszország egy háborún, Putyin viszont azt is, mennyit nyerhet ő maga egy konfliktussal, ha az megerősíti a hatalmát, elnémítja az ellenfeleit és új igazolást ad a rendszerének. Ami az ország számára veszteség, az egy diktátor számára még lehet politikai befektetés, és ezt a különbséget nem lehet pusztán kereskedelmi mérlegekből megérteni.

Az elemzés következő nagy kérdése az atomfenyegetés, amelynek hatását Bary a hidegháborús félelmek felől közelíti meg. A nyugati társadalmak nemzedékeken át együtt éltek a nukleáris megsemmisülés lehetőségével, az óvóhelyekkel, az iskolai gyakorlatokkal és a percek alatt elpusztuló civilizáció képével, miközben a szovjet rendszer belső működéséről alig tudtak valamit. Ebből szerinte olyan ellenségkép is kialakult, amelyben Oroszország nem egyszerűen veszélyes hatalomnak, hanem szinte kiismerhetetlen szereplőnek látszott, amelyre talán az önfenntartás megszokott logikája sem érvényes. Putyin ezt a félelmet használta fel, amikor az invázió kezdetétől újra és újra előkerültek az orosz atomfegyverek, és a Kreml azt sugallta, hogy az Ukrajnának adott következő fegyver vagy támogatási csomag már a harmadik világháborúhoz vezethet. Bary szerint a fenyegetés súlyát természetesen mérlegelni kell, de ugyanilyen fontos megvizsgálni azokat az embereket, akik megfogalmazzák, mert az orosz elit évtizedeken át vagyont, családi biztonságot, társadalmi pozíciót és hatalmat épített, egy atomháború pedig mindezt megsemmisíthetné. Ebből nem következik, hogy nukleáris fegyver bevetése lehetetlen volna, azt viszont jelenti, hogy a Kreml döntéseit az eszkaláció ellen ható érdekek is befolyásolják. A szerző arra emlékeztet, hogy Moszkva számos fegyverszállítást, a Krím elleni csapásokat és más nyugati lépéseket is veszélyes határátlépésnek nevezett, később azonban több ilyen vörös vonalat átléptek anélkül, hogy bekövetkezett volna a kilátásba helyezett nukleáris válasz. Ez önmagában nem bizonyítja, hogy minden fenyegetés blöff, de megmutatja, hogy a fenyegetőzés politikai célját is vizsgálni kell, különösen akkor, ha az rendre a segítség késleltetéséhez vezet.

Bary legfontosabb kifogása az, hogy a félelem sokszor a megértés helyére lépett, és a Nyugat már akkor korlátozni kezdte saját magát, amikor Moszkva még csak meglengette a legsúlyosabb lehetőséget. Ha az ellenfél érdekei, függőségei és döntési korlátai háttérbe szorulnak, akkor az elrettentés egyoldalúvá válik, mert a Kreml megtanulhatja, hogy elég újra megfogalmaznia a fenyegetést, és a másik fél maga fékezi le a válaszát. Hasonló félreértést lát abban a visszatérő elképzelésben, hogy az agresszort megfelelő engedménnyel előbb-utóbb ki lehet elégíteni. A nyugati vitákban rendre megjelenik az arcvesztés elkerülése, a hazai közönség előtt győzelemként bemutatható eredmény vagy egy kedvező üzlet felajánlása, csakhogy egy személyes tekintélyre épülő rendszer vezetőjének nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy kapjon valamit. Azt is bizonyítania kell a saját emberei előtt, hogy képes megszerezni, amit akar, megjutalmazni az engedelmességet és megbüntetni az ellenállást. A szerző ezt egy bankrabló bandavezér példájával érzékelteti, aki magabiztosan bevonul az embereivel, aztán kiderül, hogy a fegyvere használhatatlan, a banktisztviselő pedig megveri és kidobja. Ha a város vezetői ezek után egy kisebb üzletet ajánlanak neki, hogy legyen tisztességes jövedelme és hagyjon fel a rablással, a vagyont valószínűleg elfogadja, a saját problémáját azonban ettől még nem érzi megoldottnak, mert a követői megalázva látták. A tekintélyét ezért újabb erőszakkal próbálhatja helyreállítani, vagyis a gazdasági engedmény nem feltétlenül váltja ki azt a politikai eredményt, amelyet az engedményt tevő fél remél tőle. A siker ugyanilyen veszélyes tanulsággal szolgálhat az agresszornak, mert ha a támadás területet, kedvezőbb alkupozíciót vagy újabb engedményeket hoz, abból azt tanulja meg, hogy az erőszak kifizetődik. Bary ezért olyan elrettentést tart szükségesnek, amely világos és következetes következményeket rendel az agresszióhoz, hogy az újabb kísérlet ne tűnjön vonzóbbnak az előzőnél. Ha ehelyett minden válság végén jutalom jár annak, aki kirobbantotta, a tárgyalás könnyen az erőszak hasznának behajtásává válik.

A szankciókról jóval összetettebben beszél, mint ahogyan az a hatásosságukról szóló politikai vitákban megszokott, mert elismeri a technológiai hozzáférés korlátozását, a bevételek csökkentését és a háború megdrágítását, ugyanakkor a nem kívánt következményeket is számon kéri. Szerinte egyes intézkedések olyan embereket is visszaterelhetnek az orosz rendszer függőségébe, akik egyébként távolodnának tőle, és ez a hatalomhoz kötődő vagyonos szereplőket éppúgy érintheti, mint a háború vagy a diktatúra elől távozó hétköznapi oroszokat. A külföldön megélni próbáló ember vízum-, tartózkodási, banki vagy munkavállalási akadályokkal szembesülhet, miközben a Kreml azt mondja neki, hogy a Nyugat úgyis gyűlöli, ezért jobb, ha hazatér. Bary szerint a visszatéréshez nem is szükséges Putyin hívévé válnia, mert az élethelyzete beszűkülése önmagában is hazakényszerítheti, az orosz állam pedig így visszakapja a munkáját, a tudását és az adóját. Hasonló kérdés merül fel annál az üzletembernél is, aki ténylegesen kész volna szakítani a rendszerrel és kivonni a pénzét Oroszországból, de nem talál működőképes kiutat. A szerző ezért olyan szankciópolitikát tartana célszerűnek, amely megdrágítja a Kremlhez való hűséget, ugyanakkor lehetővé teszi a tényleges elszakadást. Egy mérnök, tudós, programozó vagy vállalkozó távozása erőforrást vonhat el a rendszertől, ahogyan a tőke kivonása is, ezért szerinte a korlátozásokat annak alapján is érdemes mérlegelni, hogy a gyakorlatban gyengítik-e Putyin rendelkezésre álló hátterét, vagy éppen bezárják oda azokat, akik elhagynák.

A nyugati kormányok kommunikációját Bary ugyancsak elégtelennek tartja, mert az újabb támogatási csomagok bejelentését nem kísérte elég következetes magyarázat arról, miért szolgálják ezek a saját társadalmaik biztonságát. Aki a lakáshitelével, az élelmiszerárakkal vagy a gyerekei jövőjével küzd, annak a következő tízmilliárdos csomag könnyen úgy jelenik meg, mintha a pénz valahol messze, mások háborújában tűnne el, ha közben senki nem mondja el érthetően, milyen következménye lenne az agresszor győzelmének. Ha egy erősebb állam sikeresen elfoglalhatja gyengébb szomszédjának területeit, abból más vezetők is tanulnak, ahogyan abból is, ha a hódítás kudarcba fullad és vállalhatatlanul sokba kerül. Ukrajna támogatása ebben az érvelésben a későbbi háborúk megelőzését is szolgálja, mert arról alakítja a nemzetközi tapasztalatot, hogy mit lehet erővel megszerezni. Bary szerint éppen ezt a kapcsolatot kellett volna sokkal világosabban megmutatni a mai kiadások és a következő nemzedékek biztonsága között.

Az erkölcsi érvet sem kellene szégyenlősen elrejteni a költségvetési számok mögé, mert a megtámadott fél megsegítése a nyugati társadalmak hangoztatott értékeiből is következik. A szerző példájában, ha egy banda egy náluk kisebb gyereket ver az utcán, a segítségnyújtás lenne a természetes válasz, és meglehetősen torz volna azzal elintézni a történteket, hogy az áldozatnak kellett volna erősebbnek lennie. Ukrajna esetében is arról döntünk, elfogadjuk-e, hogy a hatalmasabb elvehet mindent, amit képes megszerezni, vagy a szabályok és a gyengébbek védelmét is a saját felelősségünknek tekintjük.

Az elemzés végül visszatér a katonai felkészültséghez, mert Bary szerint a Nyugat gazdasági és technológiai fölénye hosszú ideig elfedte, mennyire elhanyagolták a tényleges védelmi képességeket. Sok európai kormány abból indult ki, hogy Putyin nem fogja lerombolni azt az együttműködést, amely Oroszországnak is jelentős hasznot hoz, miközben a Kreml olyan háborús képességeket épített, amelyek politikai célokra is használhatók voltak. A gazdaságilag észszerűtlen háború ugyanis egy személyuralmi rendszerben még mindig szolgálhatja a vezető fennmaradását. Az elrettentés akkor működhet, ha az agresszor már a támadás előtt meggyőző katonai ellenállással számol, nem pedig azzal, hogy a túloldalon kiürült raktárak, bizonytalan kormányok és csak évek alatt felfuttatható gyártás várja. Bary szerint a felkészültség értelme éppen az, hogy a háborút eleve rossz választássá tegye, mert egészen más döntést hoz az, aki azonnal bevethető erővel találja szemben magát, mint aki hosszú politikai vitákra és lassan megérkező segítségre számíthat. Mindez természetesen pénzbe kerül, de a szerző arra emlékeztet, hogy az eredményes elrettentés olcsóbb a lerombolt városok újjáépítésénél, a menekültek millióinak ellátásánál és a gazdaság háborús átállításánál. A második világháború utáni nyugat-európai újjáépítésben a jólét és a biztonság még szorosan összekapcsolódott, ezért a gazdasági támogatás, a politikai együttműködés és a tartós védelmi intézmények kialakítása egyszerre haladt. A biztonság ebben a felfogásban annak egyik feltétele, hogy a kereskedelem, a beruházás és a mindennapi élet kiszámítható maradhasson.

Bary végkövetkeztetése szerint mindig lesznek olyan rendszerek, amelyekben az erőszak a vagyonhoz, a tekintélyhez vagy a hatalom megőrzéséhez vezető rövidebb útnak látszik, ezért a békés társadalmak nem engedhetik meg maguknak, hogy tartósan lemondjanak a védekezés képességéről. Ezt az immunrendszer működéséhez hasonlítja, amelyet nem akkor kell elkezdeni felépíteni, amikor a támadás már elhatalmasodott, a nézőket pedig arra kéri, idézzenek fel egy saját döntést, amikor észrevettek ugyan egy figyelmeztető jelet, mégis félresöpörték, mert kényelmesebb volt hinni egy megnyugtatóbb magyarázatnak. A videó végén a stratégiai kérdések mellől visszatér azokhoz, akik a következményeket a saját életükben viselik, és bemutatja a Meds for Ukraine kezdeményezést, amely fogyatékossággal élő, súlyosan beteg és más kiszolgáltatott ukrán civilek gyógyszervásárlását segíti. Elmondása szerint a Tamza Song Club nemzetközi online zenélő közösségéhez kapcsolódó programot önkéntesek működtetik, az adományokból nem vonnak le működési költséget, az ukrajnai segítők pedig felmérik a szükségleteket és ellenőrzik a felhasználást. A nagyhatalmi tévedések végén ugyanis olyan emberek állnak, akiknek a háború mellett azt is meg kell oldaniuk, hogy hozzájutnak-e a következő adag gyógyszerükhöz.

Tetszett a cikk?

Támogassa a munkánkat egy kis adománnyal

Biztonságos fizetés Stripe-on keresztül • Min. 2 EUR

Gesta-ajánló:

Trump januárra békét szeretne, felesége már karácsonyi tűzszünetről ábrándozik, az ukránok közben meghalnak

Trump januárra békét szeretne, felesége már karácsonyi tűzszünetről ábrándozik, az ukránok közben meghalnak

A Trump-kormány január elejéig szeretné lezárni az orosz–ukrán békemegállapodást, még mielőtt az új, demokrata vezetésű Kongresszus munkához látna – értesült a Financial Times. Melania Trump eközben karácsony előtti tűzszünet lehetőségéről beszél, miközben Moszkva továbbra is elutasítja azokat a garanciákat, amelyek egy újabb orosz támadással szemben valódi védelmet adnának Ukrajnának. Az európai…

ugar•
Vádat emeltek Raed Arafat ellen. Csempészetben való bűnrészességgel vádolja a katonai ügyészség

Vádat emeltek Raed Arafat ellen. Csempészetben való bűnrészességgel vádolja a katonai ügyészség

Raed Arafatot egy olyan mentőhelikopter romániai behozatala miatt, amelyet egy tragédiában elvesztett gép helyett biztosítottak. A DSU vezetője szerint nyílt, hivatalos eljárásból próbálnak utólag bűncselekményt csinálni, az ügyészek viszont azt állítják, hogy elmaradt a vámkezelés és több mint négymillió lej importáfa megfizetése; arról, kinek van igaza, most a bíróságnak kell döntenie.

ugar•
Bolojanék is előállnak egy közigazgatási reformmal, plusz csökkentenék a parlament létszámát

Bolojanék is előállnak egy közigazgatási reformmal, plusz csökkentenék a parlament létszámát

Ilie Bolojan december elejére ígéri a PNL közigazgatási reformmal kapcsolatos álláspontját, miközben a parlament létszámának csökkentéséről a liberálisok és az USR már csaknem elkészültek a közös javaslattal. A volt miniszterelnök szerint a kormány eddigi bejelentései mögött nem látszik kellően kidolgozott átszervezés, mert attól, hogy két szegény községet egy név alá terelnek, még nem lesz több…

ugar•
Trump máris vétóval fenyegeti a demokratákat

Trump máris vétóval fenyegeti a demokratákat

Donald Trump nem sok időt vesztegetett annak magyarázatára, mit tanult a félidős választások eredményéből, inkább közölte, milyen eszközzel fogja kordában tartani a januárban hivatalba lépő demokrata törvényhozási többséget. Az elnöki vétót rendkívüli hatalomként méltatta, amely szerinte tárgyalásra kényszerítheti ellenfeleit, Ukrajna számára pedig az lesz a döntő kérdés, hogy az amerikai…

ugar•
Trump közelében jól fizet a tanácsadás: Jason Miller milliói között román közpénz is felbukkan

Trump közelében jól fizet a tanácsadás: Jason Miller milliói között román közpénz is felbukkan

Egy gyerektartási perből derült ki, milyen látványosan megugrott Donald Trump régi tanácsadójának üzleti bevétele, miközben a washingtoni kapcsolataiért fizető ügyfelek között Románia is megjelent. Jason Miller cégei egy év alatt mintegy tizenötmillió dollárt szedtek be, a Cotroceni-palota azonban továbbra sem teszi megismerhetővé, pontosan mit is kap a román állam a havi több százezer dolláros…

ugar•