Cseke Attila miniszteri levelében védi be a pártkatonák munkahelyeit

Alig néhány napja még arról írtunk, hogy Románia politikai osztályának sikerült egy PNRR-mérföldkőnek szánt integritási reformot úgy átfaragnia, hogy abból egyszerre lett Dominic Fritz ellen használható politikai fegyver, jogállami botrány és potenciális 770 millió eurós pénzügyi akna. A PSD és az AUR vitte a prímet, az RMDSZ pedig nem egyszerűen asszisztált ehhez, hanem kulcspillanatokban maga is hozzátette a szükséges szavazatokat: a parlamentben megszavazta a törvényt, az Alkotmánybíróságon pedig az RMDSZ által delegált Asztalos Csaba szavazata kellett ahhoz az 5–3-as többséghez, amely életben tartotta a Fritz-módosítást.

Most viszont kiderült, hogy az új szabályozás nemcsak az ellenségnek kijelölt USR-elnöknek fájhat, hanem tömegesen érintheti a pártok saját megyei és helyi embereit is, és ebben a pillanatban valami egészen megható jogértelmezési humanizmus jelent meg a bukaresti kormányban. Cseke Attila fejlesztési miniszter, - természetesen RMDSZ, mert ott kell lennünk Bukarestben - a prefektusoknak küldött hivatalos állásfoglalásban azt közölte, hogy a helyi és megyei tanácsosi tisztség mégsem összeférhetetlen az állami szektorban betöltött szerződéses munkaviszonnyal, vagyis azt a törvényt, amelyet néhány nappal korábban még minden további nélkül megszavaztak, most már nem feltétlenül kell úgy érteni, ahogyan a szövegéből első olvasatra következne. Az egész ügy a 165/2026-os törvényből nőtt ki, amely augusztus 9-én lépett hatályba, és módosította a közigazgatási törvénykönyv 550. cikkét. A jogszabályt kezdetben úgy értelmezték, hogy a helyi és megyei tanácsosok nem lehetnek egyidejűleg az állami szektor alkalmazottai, ami néhány ezer választott tisztségviselőt érinthetett volna. A jogi helyzetből az következett volna, hogy augusztus 25-éig választaniuk kell: vagy megtartják tanácsosi mandátumukat, vagy maradnak állami állásukban, augusztus 26-tól pedig már az összeférhetetlenség megállapítása és fegyelmi következmények is felmerülhettek volna.

Ekkor azonban a pártállami túlélési ösztön olyan sebességgel kezdett működni, amilyen tempóra a román állam általában csak akkor képes, amikor saját embereinek érdekei kerülnek veszélybe. Cătălin Drulă volt közlekedési miniszter által nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint a PSD-ben pánik tört ki, amikor észrevették, hogy az általuk is megszavazott törvény nemcsak Dominic Fritzhez hasonló kellemetlen politikai ellenfelek ellen használható, hanem saját helyi és megyei aktivistáik ezreit is összeférhetetlenné teheti. Drulă szerint először Lia Olguța Vasilescu próbált az Országos Integritási Ügynökségtől olyan értelmezést szerezni, amely szerint a törvény mégsem azt jelenti, amit elsőre mindenki beleolvasott. Az ANI válasza állítólag csak részben segített, ezért előkerült az újabb ötlet: gyorsan módosítani kellene a törvényt úgy, hogy az összeférhetetlenség csak bizonyos állami vezető tisztségekre vonatkozzon, lehetőleg ne érintse a jelenlegi mandátumokat, a közben már összeférhetetlenné váltak pedig valamilyen jogi menekülőutat kapjanak.

Csakhogy egy törvénymódosítás időbe telik, a határidő pedig ott lihegett a nyakukban, ezért végül előkerült az a megoldás, amelynek már kifejezetten román közjogi bája van: ha a törvényt nem lehet elég gyorsan átírni, akkor majd a miniszter elmagyarázza, hogy tulajdonképpen nem is kell úgy alkalmazni. Cseke Attila a prefektusoknak küldött dokumentumban arra építette fel érvelését, hogy a 165/2026-os törvény ugyan újabb, de általánosabb norma, miközben a korábbi szabályozás speciálisabb, ezért a klasszikus lex specialis derogat legi generali elv alapján a régebbi speciális norma elsőbbséget élvezhet. Magyarra fordítva: bár az új törvény szövegéből jogászok, sajtótermékek és maga a közigazgatás is azt olvasta ki, hogy a tanácsosi mandátum és az állami munkaviszony összeférhetetlen, Cseke szerint ez az értelmezés téves, és a prefektusoknak nem kell automatikus összeférhetetlenségként kezelniük a helyzetet. Az Antena 3-nak már egészen egyértelműen azt mondta, hogy szerinte nincs összeférhetetlenség a helyi vagy megyei tanácsosi tisztség és a közigazgatásban fennálló szerződéses munkaviszony között, az ellenkező információ egyszerűen tévesen terjedt el.

Az egész történet itt válik igazán széppé, mert amikor Dominic Fritz ellen kellett egy utólagos jogkövetkezményt ráhúzni egy korábbi ügyre, akkor az RMDSZ-nek nem volt különösebb problémája a jogszabály szigorú, kreatív és kifejezetten politikailag célzott alkalmazásával. Amikor viszont felmerült, hogy ugyanannak a nagy integritási reformnak egy másik rendelkezése saját pártokhoz kötődő helyi és megyei tanácsosok tömegeinek állását vagy mandátumát veszélyeztetheti, hirtelen előkerült a finom jogdogmatika, a speciális és általános normák közötti különbség, az ANI-val való egyeztetés, meg az a felismerés, hogy azért a törvény szövegét nem feltétlenül kell olyan szigorúan venni, mint amikor az ellenfélre alkalmazzuk.

Ez az a pont, ahol az integritási törvény története már szinte önmaga paródiájává válik. Eredetileg azért kellett volna megalkotni, hogy Románia megerősítse az összeférhetetlenségi és integritási szabályokat, teljesítsen egy uniós reformkövetelményt, és hozzáférjen a PNRR következő, 770 millió eurós részletéhez. Ehhez képest a parlament olyan módosításokat szavazott bele, amelyek miatt két nagy európai pártcsalád vezetője már Ursula von der Leyentől kér beavatkozást, mondván, a Fritz-módosítás a jogállamiságot és akár az uniós jogot is sértheti. Most pedig ugyanennek a törvénynek egy másik rendelkezéséről derül ki, hogy olyan embereket is sújthat, akiket a PSD, az RMDSZ és más pártok saját helyi hatalmi rendszerükbe telepítettek, erre pedig néhány óra alatt előkerül az az értelmezés, amellyel a kellemetlen következmény elkerülhető.

Cătălin Drulă ezért nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy Romániában az állam „egyeseknek anya, másoknak pestis”. A politikai tartalom ebben fontosabb annál, hogy végül melyik jogász értelmezése bizonyul helyesnek. Ha Csekének igaza van, akkor joggal lehet megkérdezni, hogyan sikerült egy PNRR-mérföldkőként kezelt törvényt úgy elfogadni, hogy néhány nappal később országos pánik tör ki a jelentéséről, tanácsosok mondanak le, minisztériumok és az ANI próbálják tisztázni, mit is jelent valójában. Ha viszont Cseke értelmezése hibás, akkor még súlyosabb a helyzet, mert ebben az esetben egy miniszter gyakorlatilag arra ad iránymutatást a prefektusoknak, hogy ne alkalmazzanak egy hatályos törvényi rendelkezést a közkeletű értelmezés szerint, amíg a politikai többségnek sikerül kijavítania azt a problémát, amelyet saját maga szavazott meg.

A káosznak ráadásul már kézzelfogható következményei is voltak. Az Antena 3 beszámolója szerint több helyi tanácsos már lemondott választott tisztségéről vagy más pozíciójáról, mert úgy értelmezte, hogy a törvény erre kényszeríti, mire Cseke később közölte, hogy az egész egy tévesen terjedő információból nőtt ki. Ez már jóval túlmutat a szokásos parlamenti ügyetlenkedésen, mert egy jogállamban a polgárnak, a választott tisztségviselőnek és magának a közigazgatásnak is előre kellene tudnia, milyen következménye van egy törvénynek. Nem az volna a normális ügymenet, hogy megszavazzák, kihirdetik, hatályba léptetik, emberek ennek alapján visszafordíthatatlan döntéseket hoznak, majd a határidő napján egy miniszteri körlevélből értesülnek arról, hogy tulajdonképpen félreértették az egészet.

Az RMDSZ pedig nem kívülről figyeli ezt a rendszert, hanem nyakig benne van. Korábban a saját politikai súlyát felhasználva érte el, hogy a pénzügyi érdekeltségi nyilatkozatokat ne kelljen benyújtani, a vagyonnyilatkozatok pedig ne legyenek nyilvánosan hozzáférhetők; később segítette a PSD-t és az AUR-t az integritási törvény átfaragásában, Asztalos Csabán keresztül döntő szerepet játszott a Fritz-módosítás alkotmánybírósági átengedésében, most pedig egy RMDSZ-es miniszter magyarázza a prefektusoknak, hogyan kellene elkerülni ugyanennek a reformnak egy olyan következményét, amely már a saját politikai környezet embereinek fájhat.

Az egészből így végül egészen következetes rendszer rajzolódik ki: az integritási törvény legyen vaskemény, amikor politikai ellenfelet kell vele ütni, legyen puha és értelmezhető, amikor a saját klientúrát kezdi darálni, az átláthatóság pedig maradjon lehetőleg olyan messze a politikustól, amennyire csak lehet. Ha pedig Brüsszelben valaki közben megkérdezi, hogy ez pontosan miféle integritási reform, legfeljebb Cseke Attila oda is küld majd miniszteri levelet.

Ugar