Egy alkotmányjogász látlelete: Románia a történelme leghosszabb kormányválságában – és az elnök tétlensége mélyíti

Ioan Stanomir, a Bukaresti Egyetem politikatudományi karának alkotmányjog-professzora éles hangú elemzést közölt a Contributors.ro véleményoldalon „Románia, 2026: egy válság látlelete" címmel. Az írás nem hír, hanem egy tekintélyes jogtudós személyes, kritikus értékelése a román politikai patthelyzetről — érdemes végigvenni a fő gondolatait, mert szokatlanul keményen fogalmaz mind az intézményekről, mind személyesen Nicușor Dan államfő szerepéről.

Stanomir tétele szerint Románia a 2026 májusi bizalmatlansági indítvány megszavazásával a történelme leghosszabb kormányzati válságába lépett. Egy új koalíció megszületésének esélyei szerinte egyre nehezebben látszanak, az előrehozott választások lehetősége pedig egyelőre csak elméleti. A menesztett, korlátozott jogkörű kabinet eközben egy olyan államot igazgat, amelynek a politikai képzelőereje és hatékony kormányzási tartaléka minden korábbinál alacsonyabb. A szerző azonban élesen leszögezi: a mostani válság valójában csak egy epizódja egy mélyebb válságnak, amelynek gyökere a 2024 végi elnökválasztás megsemmisítése. Több mint másfél évvel és több parlamenti, illetve elnökválasztási forduló után is — írja Stanomir — a román demokráciát változatlanul egy olyan esemény kísértete határozza meg, amely beleégett a kollektív emlékezetbe. A polgári bizalom légkörének helyreállítására való képtelenség szerinte a legmélyebb oka annak a zsákutcának, amelyben az ország rekedt.

Stanomir szerint a mostani intézményi patthelyzet egy sajátos történelmi pillanattal esik egybe: a Cotroceni-palotában egy pártfüggetlen elnök ül, miközben a parlament szétaprózódott — és ez a kettősség példátlan tájképet rajzol. Ebben a helyzetben a szerző szerint az államfő szerepe döntő, és itt jön az elemzés legkeményebb, személyesen Nicușor Danra irányuló üzenete. Stanomir határozottan állítja: az elnök nem lehet és nem is szabad, hogy pusztán tanú legyen, aki sehová sem vezető tárgyalásokat rögzít. Az elnök nem engedheti át senkinek azt a feladatot, hogy cselekedjen egy új miniszterelnök kijelölése érdekében. Ez a cselekvési kötelesség — írja — nem képezheti alku tárgyát: az intézmény profilja épp azokból a jogkörökből épül fel, amelyeket az elnöknek gyakorolnia kell. A szerző szerint az eddigi sikertelen kísérletek mintha egyfajta tétlenség felé sodorták volna az államfőt — ez pedig veszélyezteti az alkotmányos szerepét.

A jogtudós professzor emlékeztet arra, hogy a román jogrend kifejezetten felruházza az elnököt a beavatkozás képességével ezekben a pillanatokban. Egyedül az államfő dönt a miniszterelnök-jelölésről, és egyedül ő indíthatja el a parlament feloszlatásához vezető eljárást. Stanomir hangsúlyozza: az alaptörvényben semmi nem kötelezi az elnököt arra, hogy legalább két sikertelen beiktatási kísérlet után új választást írjon ki — de az előrehozott választás a koalícióképző potenciál növelésének tárgyalási eszközévé válhat. Ebből következik a szerző egyik legfontosabb tétele: nem a pártok hivatottak megtalálni a parlamenti többséget, hanem az a személyiség, akit az államfő kijelöl. Az elnök — írja — nem engedheti át a pártoknak azokat a jogköröket, amelyeket egyedül neki adományoztak; a parlament széttöredezettsége épp a rá háruló hatáskörök gyakorlására kötelez.

Stanomir konkrét kritikát is megfogalmaz. Szerinte az, hogy az államfő korábban erőteljesen beavatkozott a PNL belügyeibe — Adrian Veștea jelölésével —, most viszont passzivitásba fordult, stratégiai hiba. Egy államfő — írja — nem szigetelheti el magát szándékosan, abban a reményben, hogy egy válság a pártok közti terméketlen tárgyalások révén magától megoldódik. A független elnöki státusz korlátai szerinte most válnak nyilvánvalóvá: a pártokkal fenntartott stabil kapcsolat hiánya az egyik oka az államfő kudarcainak. A szerző óva int a rögtönzött, tényleges támogatás nélküli, „efemer" (illékony) kormányok forgatókönyvétől is — ezt a mélyben zajló válság valóságának tagadásaként értékeli. Románia elkerülheti az előrehozott választásokat, ismeri el, de akkor is egy endemikus instabilitás foglya marad. Stanomir egy tágabb, aggasztó folyamatra is rámutat: a jelenlegi parlamenti kép az előrehozott választások után is megismétlődhet. Az AUR — írja — talán leválthatja a PSD-t mint első számú parlamenti erőt, de a koalícióalkotás ugyanolyan nehéz marad. Ami szerinte már nem hagyható figyelmen kívül, az egy hárompárti felosztás kialakulása a parlamentben: a régi törésvonalak elvesztették a jelentőségüket, az AUR megszilárdulása pedig választási realitássá vált.

A professzor szerint a mostani válság távolról sem múló epizód. Ez az a lakmuszpapír, amely feltárja a román demokrácia mélyben rejlő hiányosságait: az elnöki habozástól a parlamenti széttöredezésen át az ideológiai sodródásig — mindez együtt egy drámai patthelyzetet rajzol ki. A nemzet jövőjét biztosító út — zárja Stanomir — csak a szabadság és a jogállam útja lehet. A tétlenségbe való beletörődés szerinte egy újabb lépés az alkotmányos hanyatlás felé; a víziós határozottságnak kell segítségül hívnia a reményt, hogy legyőzze a kollektív szorongás kísértését. Az emberi léptékű politika — ez az a mérce, amelyre a szerző szerint lépni kell, hogy szembenézzünk a nyugtalansággal és a tévelygésekkel.

FORRÁS: Contributors