Európa elbukta a Putyinnal vívott politikai háborút, és most a saját jövőjéhez kér bebocsátást

Amikor egy kontinens éveken át finanszírozza a védekezést az ellene is irányuló agresszióval szemben, majd végül azon kell örvendeznie, hogy talán meghívják a saját biztonságáról szóló tárgyalásokra, akkor ideje kimondani, hogy politikai vereséget szenvedett. Ukrajna katonái továbbra is harcolnak, az ország katonai veresége korántsem eldöntött, Európa azonban odáig hátrált, hogy az agresszor és az egyre kevésbé megbízható amerikai szövetséges egyezkedéseihez próbál széket szerezni magának. Putyin közben már arról tárgyalna, milyen feltételek mellett engedi biztonságban élni azokat, akiket megtámadással fenyeget.

A november 19-re, csütörtökre tervezett sencseni Trump–Putyin–Hszi-találkozó már azelőtt megmutatja ennek a vereségnek a természetét, hogy a három vezető egyáltalán leült volna egymással. A világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalmai közül kettő, valamint egy háborút indító, nukleáris fenyegetésekkel üzletelő állam vezetője készül egyezkedni, Európa pedig azt figyeli, vajon szóba kerül-e az a háború, amely az ő kontinensét pusztítja, és amelynek következményeivel neki kell majd együtt élnie. Washington november 13-án még azt közölte, hogy a hármas találkozón a nukleáris fegyverek és Irán kerülnek előtérbe, később azonban Trump már Ukrajnát is a témák közé sorolta. A Wall Street Journal értesülése szerint ráadásul maga Putyin javasolta a találkozót egy októberi telefonbeszélgetésben, az orosz elnök tehát nem egyszerűen elfogadott egy meghívást, hanem részt vett annak a színpadnak a felépítésében, amelyen ismét nélkülözhetetlen világpolitikai szereplőként jelenhet meg.

Putyinnak ehhez még csak különösebben látványos megállapodást sem kell hazavinnie, hiszen már a közös fénykép is azt üzeni, hogy az elszigetelésére tett nyugati kísérletek után megint ő az egyik ember, akivel a világ sorsáról egyezkednek. David Pontes a portugál Públicóban éppen arra hívta fel a figyelmet, milyen jól találkozik egymással Trump belpolitikai kudarcok után keresett nemzetközi szereplése és Putyin rehabilitációs igénye. Lorenzo Lamperti a La Stampában pedig azt emelte ki, hogy Hszi a találkozó középpontjába kerülhet anélkül, hogy neki kellene viselnie a felvetett problémák megoldásának felelősségét. A három résztvevő tehát másért érkezik, de mindegyikük számára hasznos lehet ugyanaz a kép, amelyen Európa legfeljebb a megbeszélendő ügyek között szerepel.

Kína helyzete ebben a társaságban lényegesen kényelmesebb, mint Oroszországé, mert a háború és a nyugati kapcsolatok leépülése tovább növelte Moszkva gazdasági függését Pekingtől. Az olcsóbban megszerezhető orosz energiahordozók, az orosz piac kiszolgáltatottsága és a Kreml diplomáciai ráutaltsága mind kínai alkupozícióvá alakítható. Kína idén februárban rekordmennyiségű, napi több mint kétmillió hordó orosz kőolajat vásárolt, egyes orosz fajtákat hordónként 9–11 dollárral a Brent alatti áron. A két ország kereskedelme a Carnegie Alapítvány elemzése szerint két éve egymás után meghaladja a 200 milliárd dollárt, idén január és április között pedig közel húsz százalékkal, 85,2 milliárd dollárra nőtt. Az elemzés a Kínából érkező import gyors bővülését részben az orosz hadiipar igényeivel magyarázza. Az erőviszonyokat a Szibéria Ereje 2 gázvezeték sorsa mutatja meg a legvilágosabban: Putyin májusi kínai látogatásán 42 dokumentumot írtak alá, de az építésről és a gáz értékesítéséről egyet sem, mert Peking a Carnegie szerint olyan feltételeket várna, például az orosz belföldi piacnak megfelelő árat, amelyeket a Gazprom nem tud elfogadni. Kína tehát már nemcsak vevő, hanem az is eldönti, melyik orosz projekt érdekli, és milyen áron.

Ebből persze nem következik, hogy Pekingnek minden válság korlátlanul előnyös lenne. A közel-keleti háború és a Hormuzi-szoros lezárása Kína energiaellátását is megzavarta, és a Reuters augusztusi beszámolója szerint a Sinopec részben éppen a kieső közel-keleti szállításokat igyekezett több orosz olajjal pótolni, vagyis a válság végül még szorosabbra fűzte a kínai–orosz energiakapcsolatot. Hszi számára ezért egy iráni rendezés értékes lehet, arra azonban semmilyen biztosíték nincs, hogy cserébe olyan nyomást gyakorolna Putyinra, amilyet Washington vagy Európa szeretne. Aki pedig azt képzeli, hogy Trump valamiféle fordított Nixonként egyszerűen leválasztja Oroszországot Kínáról, annak előbb érdemes lenne végiggondolnia, mit is vásárolhatna meg ehhez. Nixon és Kissinger egy már létező, mély kínai–szovjet konfliktust használt ki, a mai Moszkvát viszont a háború következményei éppen Pekinghez kötik szorosabban. Putyin számára ezért egy amerikai közeledés elsősorban újabb alkulehetőség, amelyből szankcióenyhítést, politikai elismerést és Ukrajnával kapcsolatos engedményeket próbálhat kinyerni. Hszi közben a saját érdekeit követi, amelyekbe Tajvan, az amerikai technológiai korlátozások és a csendes-óceáni erőviszonyok is beletartoznak. Ebből sem következik azonban, hogy egy ukrajnai alku után máris kockázat nélkül indíthatna háborút Tajvan ellen - a gazdasági következmények, a katonai művelet nehézségei és az amerikai válasz bizonytalansága akkor is megmaradnának, ha Trump történetesen mindent egyetlen nagy üzletként szeretne eladni.

A nukleáris leszerelésről szóló felvezetés mindenesetre különösen alkalmas arra, hogy emelkedett, világmentő történetet csomagoljanak egy jóval prózaibb nagyhatalmi alkudozás köré. A tét annál is nagyobb, mert idén februárban lejárt a New START, az utolsó érvényes amerikai–orosz fegyverzetkorlátozási szerződés, így a két legnagyobb atomhatalom arzenálját ma semmilyen kötelező megállapodás nem korlátozza. Trump tehát háromoldalú alkuval kínálja betölteni azt a vákuumot, amelyet Washington és Moszkva hagyott kialakulni, holott ennek felszámolásához Kínára elvben nem is volna szükség. A SIPRI 2026 elejére vonatkozó becslése szerint Kínának körülbelül 620 nukleáris robbanófeje volt, miközben az Egyesült Államok teljes állománya meghaladta az ötezret, Oroszországé pedig az ötezernégyszázat. Ezek a teljes készletekre vonatkozó számok, amelyekbe a leszerelésre váró eszközök is beletartoznak, tehát nem valamennyi azonnal bevethető fegyver, az aránytalanság azonban a katonai felhasználásra fenntartott készleteknél is jelentős. Peking nyilvánosan is arra hivatkozik, hogy ilyen különbségek mellett nem tartja méltányosnak vagy reálisnak a háromoldalú nukleáris leszerelési tárgyalásokat, mert azok könnyen a fennálló amerikai és orosz fölény rögzítését szolgálhatnák. Ráadásul Kína biztonsági környezetét nem lehet kizárólag az amerikai–orosz viszony felől nézni, hiszen közvetlen szomszédai között Oroszország mellett India, Pakisztán és Észak-Korea is atomfegyverrel rendelkezik. Ezek természetesen nem egyformán fenyegetik Pekinget. Pakisztán szoros partner, Indiával viszont területi és stratégiai vetélkedés terheli a kapcsolatot, Észak-Korea pedig akkor sem válik megbízhatóan irányítható eszközzé, ha erősen függ Kínától. Kim Dzsongun saját rezsimjének túlélését tartja szem előtt, és Hszi aligha keveri össze a befolyást az engedelmességgel, ahogyan egy barátságos levél vagy egy jól sikerült kézfogás értékét sem a nukleáris biztonság garanciájával. A kínai–észak-koreai kapcsolatot éppen az teszi nehézzé, hogy Peking egyszerre akarja elkerülni szomszédja összeomlását és a kiszámíthatatlan atompolitika következményeit.

Ha tehát Trump a három ország azonos mértékű leszerelését szeretné világtörténelmi sikerként bejelenteni, előbb azt kellene megmagyaráznia, miért érné meg Kínának a jóval kisebb arzenálját ugyanazzal a lendülettel csökkentenie, mint a másik kettőnek. Ebből nehéz lesz egyszerű diadaljelentést gyártani, hacsak az egyensúly megteremtésének sajátos trumpi módszere nem az, hogy Washington és Moszkva előbb megajándékozza Pekinget ezer-ezer robbanófejjel, aztán ünnepélyesen mindhárman visszaadnak belőlük valamennyit. A tréfa mögött azonban valós különbség húzódik. A készletek csökkentése, a fegyverkezés korlátozása, az átláthatóság és a véletlen eszkaláció megelőzése különböző tárgyalási témák, és az utóbbiakról Kínának is lehet oka beszélni. A nukleáris napirendet ezért nem lehet bizonyított hazugságnak nevezni, a közeli, nagyszabású háromoldalú leszerelés ígéretét azonban annál indokoltabb politikai reklámként kezelni.

Trump számára mindez különösen vonzó szereplési lehetőség a november 3-i félidős választások után, ahol pátja mindkét házat elvesztette a Kongresszusban. A belpolitikai mozgástér szűkülésével felértékelődhet számára az a külpolitikai színpad, ahol személyes alkuk és nagy bejelentések főszereplőjeként mutathatja meg magát, még ha az amerikai intézményrendszer a külpolitikában sem ad korlátlan felhatalmazást az elnöknek. A bizalmat az sem növeli, hogy a Trump család üzleti érdekei és a külföldi politikai kapcsolatok között már eddig is súlyos összeférhetetlenségi kérdések merültek fel. Az Egyesült Arab Emírségekhez kötődő befektetők például félmilliárd dolláros ügyletben szereztek részesedést a családhoz kapcsolódó World Liberty Financialben.

Európa szempontjából azonban a legsúlyosabb kérdés az, milyen biztonsági rendről alkudoznak a háta mögött, és ezen a ponton az Abu-Dzabiban folytatott egyeztetések különösen rossz előjelet adtak. A november 10–11-i tárgyalásokon az orosz küldöttség a The New York Times által megszerzett dokumentum szerint ismét elővette azokat a követeléseket, amelyek a NATO katonai jelenlétét az 1997-es állapothoz igazítanák. Moszkva ezzel lényegében visszatért ahhoz a biztonsági diktátumhoz, amelyet 2021 decemberében, két hónappal a teljes körű invázió előtt már megfogalmazott. A beszámolók alapján az amerikai tárgyalók nem fogadták el automatikusan ezt az álláspontot, és arra is rámutattak, hogy a világ azóta megváltozott. Már az is figyelmeztető azonban, hogy az ukrajnai háború lezárásáról szóló egyezkedésbe ismét az egész kontinens katonai berendezkedését próbálják belefoglalni. Az 1997-es dátum jelentőségét akkor értjük meg, ha mellétesszük, kik csatlakoztak később: Lengyelország, Magyarország és Csehország 1999-ben, Románia, Bulgária, Szlovákia, Szlovénia és a balti államok 2004-ben váltak NATO-taggá. Az orosz követelés nem feltétlenül ezeknek az országoknak a formális kizárását jelenti. Azt jelenti, hogy szövetségesként is csak korlátozottabb katonai védelemre és jelenlétre tarthassanak igényt, vagyis Moszkva beleszólást szerezzen abba, hogyan védhetik meg magukat. Ha ezt elfogadnák, a tagsági okirat megmaradhatna, csak éppen létrejönne a szövetségen belüli másodosztály, amelynek biztonságát az agresszor érzékenységéhez igazítják. Az Al Jazeera beszámolója szerint Moszkva emellett külön megnemtámadási szerződéseket ajánlana egyes európai államoknak, köztük a szomszédos Észtországnak és Finnországnak. Borisz Bondarev volt orosz diplomata szerint az ilyen kétoldalú paktumok sorozata a NATO kollektív védelmi elvét ásná alá. Ezek a különalkuk azért veszélyesek, mert a közös védelem helyére az egyenként kialkudott orosz jóindulatot próbálják állítani. Kelet-Európa pedig a Molotov–Ribbentrop-paktum óta tudja, mit ér a Kremllel kötött kétoldalú „garancia”.

Különösen megalázó, hogy Európa tárgyalóasztalhoz engedését is amerikai közvetítők ígéretéből kellett megtudni, miközben a háború következményeit jórészt európai országok viselik. Steve Witkoff és Jared Kushner a november 12-i moszkvai egyeztetésük után arról tájékoztatták az európaiakat és az ukránokat, hogy a későbbi tárgyalásokon Európa is helyet kaphat, ebből azonban még nem következett minden részletre kiterjedő, nyilvánosan megerősített orosz beleegyezés. Putyin a találkozón csak annyit mondott, hogy Oroszország soha nem utasította el a párbeszédet Európával, Európának viszont el kell döntenie, békét akar-e vagy háborút. Moszkvának nincs jogi felhatalmazása arra, hogy eldöntse, Európa képviselheti-e a saját érdekeit, politikailag azonban pontosan az a látszat keletkezik, mintha ezt a jogot neki kellene megadnia. A november 13-i dublini tanácskozáson kialakított európai képviselet sem oszlatta el azt a benyomást, hogy a kontinens a saját döntési rendszerében is elakad. Kushner egyetlen európai tárgyalót kért, Európa viszont egy hétfős csapatot küld, amelyben Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország és Lengyelország mellett az Európai Tanács és az Európai Bizottság vezetése kapott szerepet, Kaja Kallas külügyi főképviselő és az általa vezetett diplomáciai szolgálat viszont kimaradt. A Euronews szerint Giorgia Meloni olasz kormányfő azzal érvelt, hogy Kallasnak nincs meg ehhez az intézményi súlya, maga Kallas pedig azt mondta: „Az oroszok nem akarnak engem.” Kallas személye körül lehetnek valós intézményi és stílusbeli konfliktusok, amelyek nem vezethetők vissza egyszerűen orosz befolyásra, hozzátartozik a képhez az is, hogy az általa kezdeményezett védelmi szakértői csoportot szeptemberben olasz és francia nyomásra megszüntették. A végeredmény mindenesetre az, hogy éppen az unió külpolitikai képviseletére létrehozott tisztség szorul háttérbe egy alapvető külpolitikai ügyben, ráadásul az a politikus, akit Moszkva a legkevésbé szeretne a tárgyalóasztalnál látni. Ha Európa hét képviselővel ül le, attól még lehet közös álláspontja, de hét külön nemzeti vagy intézményi érdekből önmagában nem keletkezik egységes tárgyalási akarat.

Mindezt különösen nehéz azzal elintézni, hogy Európának egyszerűen nincs elég pénze vagy jelentősége, mert a támogatások nagysága éppen az ellenkezőjét mutatja. A Kieli Világgazdasági Intézet adatai szerint Európa vezető szerepet vállalt Ukrajna segítésében, a katonai támogatás egy részét azonban továbbra is amerikai fegyverek megvásárlásával biztosítja. 2026 első felében legalább hárommilliárd eurónyi európai finanszírozás jutott amerikai hadiipari beszerzésekre, ami az ipartól vásárolt támogatás mintegy harminc százalékát jelentette. Nem az összes európai segítség harminc százalékáról van szó, hanem egy meghatározott beszerzési körről, de az arány így is jelzi, hogy a pénzügyi áldozatvállalás és a katonai önállóság között jelentős rés maradt. A pénz ráadásul ott van az európai számlákon, csak a felhasználásához hiányzik az akarat. Európában nagyjából 210 milliárd euró orosz jegybanki vagyon van befagyasztva, legnagyobb része a belga Euroclear pénzügyi szolgáltatónál. Az unió tavaly decemberben határozatlan időre zárolta ezt a vagyont, a belőle fedezett „jóvátételi hitel” azonban az utolsó pillanatban elbukott, elsősorban Bart De Wever belga miniszterelnök ellenállásán, aki az országát fenyegető jogi és pénzügyi kockázatokra hivatkozott. A tagállamok végül közös hitelfelvétellel teremtettek elő 90 milliárd eurót Ukrajna kétéves támogatására, Moszkvában pedig idén májusban egy gazdasági bíróság igazat adott az orosz jegybanknak az Euroclear elleni perben. Ursula von der Leyen bizottsági elnök szerdán újabb, 45 milliárd eurós, ugyancsak közös adósságból finanszírozott hitelt javasolt Ukrajnának 2027-re, amelynek tőkéjét Kijevnek csak akkor kellene visszafizetnie, ha Oroszország jóvátételt fizet. Ha Moszkva ezt megtagadja, Brüsszel fenntartja magának a jogot, hogy a befagyasztott orosz vagyonhoz nyúljon. A Euronews szerint Szlovákia, Csehország, Magyarország és Bulgária már jelezte, hogy nem vesz részt benne. Az agresszor pénze tehát egy év vita után is érintetlen, miközben az európai adófizetők kamatostul hitelezik a védekezést.

Az amerikai függést ráadásul nem lehet néhány új gyárral vagy hangzatos költségvetési bejelentéssel azonnal felszámolni, mert a modern hadviseléshez szükséges felderítésben, műholdas szolgáltatásokban, vezetési rendszerekben, légi utántöltésben és stratégiai szállításban is meghatározó az amerikai szerep. Európa tehát hiába vállal egyre nagyobb részt a számlából, bizonyos nélkülözhetetlen képességek fölött továbbra sem rendelkezik önállóan, és ez a függés politikai engedelmességgé alakítható, ha Washington vezetése éppen arra használja. A kudarc ebben az értelemben nem a támogatás hiánya, hanem az, hogy a gazdasági erőt évtizedeken át nem sikerült megfelelő közös katonai és politikai cselekvőképességgé formálni.

Az idáig vezető út pedig jól azonosítható döntésekből és elmulasztott döntésekből állt, amelyek felelősségét nem lehet azzal eltüntetni, hogy utólag mindenki meglepettnek mutatkozik. A Krím 2014-es elfoglalása után Németország továbbra is kitartott az Északi Áramlat 2 mellett. Angela Merkel kormányai gazdasági projektként védték a vezetéket, és Olaf Scholz kormánya is csak 2022. február 22-én, két nappal a teljes körű invázió előtt állította le az engedélyezését. Vagyis az orosz energiafüggést még az első nyílt területrablás után is elmélyítették, amikor pedig az unió 2023-ban egymillió tüzérségi lőszer egy éven belüli átadását vállalta, a következő márciusra már a saját hivatalos értékelése is csak a cél valamivel több mint felének teljesítésével számolt. A gyártókapacitást, a közös megrendeléseket és a hosszú távú szerződéseket nem lehetett az utolsó pillanatban pótolni, az ukrán fronton pedig a késés nem adminisztratív kellemetlenségként jelentkezett.

A fegyverszállítások és a felhasználási engedélyek körüli huzavona ugyanezt a mintát követte. A nyugati kormányok újra és újra külön politikai válságot rendeztek abból, hogy Ukrajna megkaphat-e egy eszközt, majd abból, hogy mire használhatja. A nukleáris eszkaláció veszélyét mérlegelni kötelesség, de a mérlegelés akkor válik önfeladássá, amikor az agresszor minden fenyegetése automatikusan újabb korlátozást eredményez a megtámadott oldalon. A 2022-es ukrán sikerek után elszalasztott lehetőségek teljes katonai következményét utólag nem lehet bizonyítani, és azt sem lehet biztosan kijelenteni, hogy gyorsabb támogatással már akkor véget ért volna a háború, azt viszont igen, hogy a halogatásnak ára volt, és ezt elsősorban azok fizették meg, akiknek a városait közben tovább bombázták.

Ráadásul Európa a saját területén sem pusztán egy távoli háború mellékhatásaival találkozik, mert az orosz államhoz kötött szabotázs, kibertámadás és befolyásolás már régóta közvetlenül az európai társadalmak ellen irányul. A londoni, Ukrajnának szánt készleteket tároló raktár 2024-es felgyújtása ügyében brit bíróság előtt bizonyították a Wagnerhez kapcsolódó megrendelői hátteret. Észtország pedig most egy dróngyártó elleni támadási kísérlet után készül lezárni az oroszországi közúti határátkelőit, és a helyi belbiztonsági szolgálat a támadás megszervezését a GRU-nak tulajdonítja. Az egyik ügyben bírósági ítélet, a másikban hatósági értékelés áll rendelkezésre, de együtt is világosan mutatják, mennyire félrevezető kizárólag az ukrajnai frontvonalból kiindulva eldönteni, hol zajlik a konfliktus. Az sem lenne igaz, hogy Európa ezekre semmivel sem válaszolt, hiszen történtek letartóztatások, születtek ítéletek, és az unió külön szankciókat is bevezetett a destabilizáló műveletek résztvevői ellen. A kérdés inkább az, hogy ezek a következmények elég súlyosak és kiszámíthatók-e ahhoz, hogy megváltoztassák a megrendelő számítását, hiszen az egymást követő műveletek arra utalnak, hogy Moszkva továbbra is vállalhatónak tartja a kockázatot. Ha Európa minden újabb támadás után gondosan megvizsgálja, hogyan kerülhetné el az agresszor felbosszantását, akkor a védekezés határait végső soron maga az agresszor szabja meg.

Putyin egyik legsúlyosabb győzelme éppen ezen a ponton, a nyugati gondolkodásban született meg, mert sikerült elérnie, hogy a saját érdekeink képviseletét egyre gyakrabban az ő várható rosszallásán keresztül mérlegeljük. A propagandába csomagolt kognitív háború nem feltétlenül azt akarja elhitetni, hogy Oroszországnak mindenben igaza van. Azt akarja elhitetni, hogy úgysem állapítható meg, kinek van igaza, mindenki egyformán hazudik, az ellenállás veszélyes, a segítség pedig csak meghosszabbítja a szenvedést. A NATO e hadviselés lényegét az érzékelés, az ítélőképesség és a döntéshozatal befolyásolásában ragadja meg, a RAND kutatói pedig már évekkel ezelőtt leírták, hogyan működik a sok csatornán, nagy mennyiségben és folyamatos ismétléssel terjesztett orosz propaganda, amelynek még következetesnek sem kell lennie ahhoz, hogy kimerítse és összezavarja a közönségét.

Az ismétlés ereje nem propagandisták babonája, hanem jól mérhető lélektani jelenség. A pszichológia ezt az illuzórikus igazsághatás nevével írja le: amit sokszor hallunk, az ismerősebbnek, ezért igazabbnak tűnik. Lisa Fazio és kutatótársai 2015-ös kísérletei szerint a hatás akkor is működik, ha a résztvevők egyébként tudják a helyes választ. Az ismétlés tehát nem a tudatlanokat téveszti meg, hanem mindenkit, aki elég sokszor hallja ugyanazt, ezért nem ártalmatlan, ha a „NATO provokálta ki a háborút”, „Ukrajna úgyis veszít” vagy „a fegyverszállítás csak a halottak számát növeli” mondatok évek óta naponta visszhangoznak a közösségi médiában és egyes politikusok szájából. Nem kell, hogy bárki elsőre elhiggye őket. Elég, ha idővel természetesnek kezdenek hangzani, és aki ellentmond nekik, az válik különcnek.

Ennél is mélyebben működik az a módszer, amelyet a szovjet katonai gondolkodás reflexív kontrollnak nevezett, és amelyet az orosz doktrína ma is használ. A lényege, hogy az ellenfelet nem kényszeríteni kell, hanem úgy alakítani a róla alkotott képét és a rendelkezésére álló információkat, hogy a saját akaratából hozza meg azt a döntést, amely Moszkvának kedvez. A nyugati „vörös vonalak” története ennek tankönyvi példája. A Kreml a HIMARS-rakétatüzérséget, a nyugati harckocsikat, az ATACMS-rakétákat és az F–16-osokat is olyan átléphetetlen határnak állította be, amelynek megsértése beláthatatlan következményekkel jár. A nyugati fegyverek végül mindegyik esetben megérkeztek, a beígért nukleáris válasz pedig elmaradt. A következő eszköznél mégis újra lefutott ugyanaz a vita, ugyanazzal a félelemmel és ugyanazzal a több hónapos késéssel. Ez az önelrettentés: az agresszornak már fenyegetnie sem kell, mert a fenyegetés helyette a mi fejünkben dolgozik.

Ugyanez a lélektan működik a tárgyalóasztalnál is. Az 1997-es NATO-állapotokhoz való visszatérés követelése nem azért kerül elő újra meg újra, mert Moszkva komolyan számítana a teljesítésére, hanem mert horgonyként szolgál. A tárgyalási szakirodalomból jól ismert, hogy az elsőként kimondott szélsőséges követelés kijelöli, mihez képest mérjük a későbbi ajánlatokat. Ha Oroszország a kiindulópontot a kelet-európai NATO-jelenlét felszámolásánál húzza meg, akkor egy „csak” a Donbaszt, „csak” Ukrajna semlegességét vagy „csak” a nyugati csapatok korlátozását célzó ajánlat már engedménynek látszik, holott mindegyik a megtámadott fél és szomszédai rovására születne. A zsarolás ritmusa is ismerős: fenyegetés, feszültség, majd megkönnyebbülés, amikor a legrosszabb mégsem következik be. Ez a megkönnyebbülés idővel hálaként kezd működni, és a nyugati közvélemény egy része már annak is örül, ha az agresszor éppen nem emeli a tétet.

Kelet-Európa ezt a kognitív frontvonalat a saját bőrén is megtapasztalta. Magyarországon a Fidesz a 2022-es választási kampányban azzal az üzenettel nyert, hogy az ellenzék „háborúpárti”, a kormány pedig „békepárti”. Ezzel a megtámadott ország támogatását tette a háború okozójává, az agresszorral szembeni engedékenységet pedig a béke zálogává, a 444 elemzése szerint úgy, mintha nem Oroszország, hanem az ellenzék akarta volna a háborút. Romániában az Alkotmánybíróság 2024 decemberében érvénytelenítette az elnökválasztás első fordulóját, miután a feloldott titkosszolgálati dokumentumok egy összehangolt, a Kreml-barát Călin Georgescut felfuttató TikTok-kampányra utaltak. Egy NATO- és EU-tagállam választását tehát egy jól megszervezett közösségimédia-művelet egyetlen hónap alatt a feje tetejére tudta állítani. A két eset jellege különböző, de ugyanazt a tanulságot hordozza: a kognitív háborúban nem a fegyverek, hanem a mi saját szavaink, félelmeink és fáradtságunk lesznek a lőszer. A köznyelv ezt nevezi lebutításnak, de a folyamat ennél alattomosabb, mert nem feltétlenül az emberek értelmi képességeit rombolja, hanem a tájékozódásukhoz szükséges kapaszkodókat veri szét. Aki nem tudja eldönteni, melyik forrásban bízhat, és naponta százszor hallja, hogy a védekezés háborúpártiság, a behódolás pedig békepolitika, idővel akár saját biztonsági érdekeit is veszélyes szélsőségnek tekintheti. Az amerikai igazságügyi minisztérium által feltárt Doppelganger-műveletben például ismert sajtótermékeket utánzó oldalakkal, hamis személyazonosságokkal és célzott tartalmakkal igyekeztek gyengíteni Ukrajna támogatását, és a hatóságok az orosz elnöki adminisztráció irányító szerepére is hivatkoztak. Ettől még nem minden háborúellenes vélemény orosz termék, és nem minden nyugati tévedés mögött áll moszkvai utasítás. Az a szervezett erőfeszítés azonban, amely a társadalmak bizonytalanságát a saját külpolitikai céljaira használja, nagyon is dokumentált.

A kognitív győzelemhez az is hozzátartozik, hogy az erkölcsi ítélőképesség tömeges kikezdése idővel túlnő az ukrajnai háború megítélésén. Amikor az egyértelmű agressziót állandóan „összetett helyzetté” oldják, a bizonyított bűnök mellé pedig automatikusan odateszik, hogy a másik oldal sem ártatlan, akkor az emberek azt tanulják, hogy a felelősség kellő szóáradattal bármikor eltüntethető. Albert Bandura pszichológus az erkölcsi önfelmentés működését vizsgálva éppen olyan eljárásokat írt le, mint a felelősség szétkenése, az áldozat hibáztatása vagy a károk jelentőségének kisebbítése, és ezek nem kizárólag háborús helyzetekben működnek, hanem a hétköznapi viselkedés igazolásában is. Innen nézve az agresszor mentegetése nem marad következmények nélkül az európai mindennapokban sem, mert ugyanaz az erkölcsi kibúvó később a hazai korrupció, a hatalmi visszaélés vagy a kiszolgáltatott ember megalázásának elfogadásában is megjelenhet. Ha mindenki lop, miért éppen a mi politikusunktól követelnénk tisztességet, ha mindenki hazudik, miért zavarna a saját táborunk propagandája, és ha az áldozat biztosan maga is tehet valamiről, miért kellene kiállnunk mellette? Nem lehet egyetlen orosz műveletből levezetni Európa valamennyi erkölcsi baját, de a következetesen terjesztett cinizmus nagyon is alkalmas arra, hogy a már meglévő gyengeségeket elmélyítse. Végül nemcsak az Ukrajna iránti szolidaritásunkat, hanem a saját közösségeink működéséhez szükséges bizalmat is felőrölheti.

A geopolitikai játszma pszichológiai fordulata pedig akkor következik be, amikor a fenyegető fél indulatai fontosabbá válnak, mint a többiek jogai és érdekei. Putyin ebben az értelemben került fölénk: nem azért, mert mindenben erősebb nálunk, hanem mert újra és újra sikerült elérnie, hogy mi számolgassuk, mitől lesz ideges, miközben ő jóval kevésbé tart attól, mitől leszünk mi azok. A brit nemzetbiztonsági stratégia is kifejezetten számol azzal, hogy az orosz nukleáris fenyegetések a nyugati döntések korlátozását szolgálják, vagyis ez nem pusztán publicisztikai benyomás, hanem a zsarolás felismert mechanizmusa. Ehhez társult Donald Trump megválasztása, amellyel a nyugati szövetségi rendszer legerősebb államának élére olyan politikus került, aki látványosan vonzódik az erőskezű vezetők szerepfelfogásához, és a közös biztonságot is hajlamos személyes alkuk sorozataként kezelni. Putyinnak nem kellett katonailag fölénk kerekednie ahhoz, hogy az erősebb fél politikai vezetésének egy része az ő sértettségét kezdje gondozni, az európai vezetők pedig az amerikai elnök kiszámíthatatlanságához igazítsák a saját önkorlátozásukat. Az évek alatt felépült függések és félelmek rendszerében egyetlen fajsúlyos politikai idióta megválasztása is elképesztő rombolást végezhet. Egy ilyen vezető már nem egyszerűen rossz döntéseket hoz, hanem az egész szövetség számára megváltoztatja, kitől kell tartani, kinek kell hízelegni, és kinek az érdekeit lehet következmények nélkül félretenni.

Elbridge Colby novemberi brüsszeli megszólalása szinte iskolapéldája lett ennek: a Pentagon képviselője az orosz hátország elleni ukrán csapások hasznát vitatta, és azok eszkalációs következményeire figyelmeztetett. Boris Pistorius német védelmi miniszter visszautasította a katonai vagy katonai célra használt oroszországi létesítmények támadásának bírálatát, és az Ukrajna elleni orosz pusztításra irányította vissza a figyelmet. Ezzel azt is megmutatta, hogy Európában továbbra is vannak vezetők, akik képesek nevén nevezni az aránytévesztést. A probléma éppen az, hogy ez ma már külön kiállásnak számít, holott a megtámadott ország önvédelmének támogatása és az agresszor felelősségének számonkérése volna az a minimum, amelyből az egész szövetségi politikának ki kellene indulnia.

A vereség megállapításától ugyanakkor nem lesz igaz, hogy Európa minden országa egyformán viselkedett, vagy hogy az ellenállás lehetősége megszűnt volna. Lengyelország és a balti államok védelmi erőfeszítései, Finnország biztonságpolitikai fordulata, Észtország határozott válaszai és az Ukrajnának nyújtott európai támogatás mind azt mutatják, hogy létezik cselekvési akarat, csak nem állt össze a kontinens egészét képviselő politikai erővé. A NATO adatai alapján Lengyelország 2025-ben a GDP-je 4,48 százalékát fordította védelemre, Litvánia 4, Lettország 3,73, Észtország 3,38 százalékot, vagyis jóval többet, mint az épphogy kétszázalékos Olaszország vagy Franciaország. Ez aligha magyarázható puszta háborús hisztériával, hiszen az orosz fenyegetés földrajzilag is közelebb van hozzájuk. A térség azonban nem egységes. Pozsonyban Robert Fico kormánya továbbra is Moszkvával kacérkodik, és az Al Jazeera arra is figyelmeztet, hogy egy Le Pen-elnökség Franciaországban vagy az AfD esetleges németországi sikere tovább gyengítheti Európa Ukrajna melletti kiállását.

A megnemtámadási paktumok és az érdekszférák logikája Moldovában a legveszélyesebb, mert az ország nem tagja a NATO-nak, és a nemzetközileg moldovai területként elismert Dnyeszter mentén a kilencvenes évek eleje óta orosz csapatok állomásoznak. Putyin november 4-én a Kremlben kitüntette Vagyim Krasznoszelszkijt, a szakadár terület vezetőjét, Kisinyov pedig erre öt évre megtiltotta neki, hogy a hivatalos határátkelőkön elhagyja az országot. A moldovai kormány régóta azzal vádolja Moszkvát, hogy destabilizálni próbálja az országot, és választási beavatkozással akarja elvágni az európai útját. Ha a nagyhatalmi alkukban Moldova ismét orosz érdekszféraként jelenne meg, Románia keleti határán egy újabb szürke zóna keletkezne, amelynek sorsáról a moldovai és a román választók feje fölött döntenének.

A román és a magyar olvasónak ráadásul nem is Jalta, hanem egy kevésbé ismert, 1944. októberi moszkvai jelenet a legbeszédesebb előzmény. Winston Churchill október 9-én egy papírlapra írta fel Sztálinnak, hogyan osztanák fel egymás között a befolyást a Balkánon és a Duna-medencében. Romániában 90 százalék jutott volna a Szovjetuniónak, Görögországban 90 százalék Nagy-Britanniának, Bulgáriában 75 százalék a szovjeteknek, Magyarország és Jugoszlávia esetében pedig fele-fele arányt írtak a cetlire. Magyarországról a két külügyminiszter a következő napokban már 80 százalékos szovjet befolyásban állapodott meg. Sztálin egy kék ceruzával kipipálta a papírt. A „százalékos egyezmény” soha nem lett hivatalos szerződés, a térség sorsa a következő évtizedekben mégis nagyjából úgy alakult, ahogy azon a lapon állt, és erről sem a román, sem a magyar kormányt nem kérdezték meg.

A másik intő párhuzam München. 1938 szeptemberében Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország vezetői úgy döntöttek Csehszlovákia feldarabolásáról, hogy Csehszlovákiát meg sem hívták a tárgyalóasztalhoz. Neville Chamberlain brit miniszterelnök hazatérve azt hirdette, hogy „békét hozott korunknak”, fél évvel később Hitler bevonult Prágába, egy évvel később pedig kitört a világháború. München azóta annak a jelképe, hogy az agresszor étvágyát nem lehet engedményekkel csillapítani, és hogy a „béke” szó a legveszélyesebb politikai fegyverek egyike lehet, ha a megtámadott fél feladását nevezik így. Aki ma Kelet-Európában „békepártiságot” hirdet, miközben Ukrajnát a területei átadására, a szomszédait pedig a védelmük leépítésére biztatja, az nem 1945-öt, hanem 1938-at ismétli.

Az új Jaltáról szóló párhuzam ezért egyszerre találó és félrevezető. Alekszandr Dugin, az orosz nacionalisták ideológusa a Reuters szerint „mélyen szimbolikusnak” nevezte a sencseni találkozót, Volodimir Zelenszkij pedig azt mondta, Kijiv nem akar „második, harmadik, negyedik Jaltát”. A nagyhatalmak valóban hajlamosak mások sorsát egymás között rendezhető ügyként kezelni, a mai Kelet-Európa azonban nincs ugyanabban a helyzetben, mint a második világháború végén. Vannak saját államai, hadseregei, szövetségi kapcsolatai és politikai mozgástere, amelyeket nem szabad már a tárgyalás előtt elveszettnek nyilvánítani, és ma már nem lehet úgy bevonulni tankokkal, mint 1945-ben vagy 1956-ban. A veszély éppen az, hogy a nyugati vezetők a saját döntéseikkel gyengítik le ezeket az adottságokat, és olyan politikai alárendeltséget fogadnak el, amelyet Oroszország katonailag nem tudott rájuk kényszeríteni.

A fordulathoz mindenekelőtt olyan európai tárgyalási felhatalmazás kellene, amelynek világos határai vannak: Ukrajna sorsáról nem lehet Ukrajna nélkül dönteni, az európai államok védelméről nem lehet az érintettek helyett rendelkezni, és Oroszország nem kaphat vétójogot a szomszédai biztonsági döntései fölött. Ezt az álláspontot csak akkor veszik komolyan, ha mögötte több évre előre biztosított ukrán támogatás, a gyártóknak kiszámítható megrendeléseket adó közös beszerzés és a kritikus amerikai függések célzott csökkentése áll, mert egy újabb politikai nyilatkozat önmagában nem pótol légvédelmi rakétát, műholdas felderítést vagy tüzérségi lőszert. Az önállóság megszerzése hosszú folyamat, de a hosszúsága nem lehet örök kifogás arra, hogy mindig csak a következő kormány kezdjen hozzá. Ugyanilyen következetességre volna szükség az orosz hibrid műveletekkel szemben, a végrehajtók büntetőjogi felelősségre vonásától a finanszírozás és a fedőszervezetek felszámolásán át a kritikus infrastruktúra védelméig. A propaganda elleni fellépésnek pedig a rejtett finanszírozás, a hamis személyazonosságok és a szervezett megtévesztés feltárására kellene összpontosítania, miközben a kormányoknak a saját döntéseik okait és költségeit is érthetően el kell magyarázniuk. A közvélemény bizalmát nem lehet pusztán azzal visszaszerezni, hogy felülről kijelölik, kinek higgyen, de azzal sem, hogy a szólásszabadságra hivatkozva tehetetlenül nézik a nyilvánosság tudatos meghamisítását.

A sencseni találkozó akár komoly megállapodás nélkül is véget érhet, és abból, amit ma tudunk, nem következik, hogy már megszületett volna valamiféle titkos alku Európa felosztásáról. Peszkov Kreml-szóvivő maga is sietett leszögezni, hogy a vezetők nem akarják „eldönteni a világ sorsát”, de az ilyen megnyugtatást jellemzően akkor szokták hangoztatni, amikor éppen erről van szó. Az azonban már a találkozó előtt látszik, hogy Putyin elérte, amit akart: a háború befejezésének áráról szóló beszélgetésben ismét az ő biztonsági igényei, az ő sérelmei és az ő fenyegetései szabják meg a kérdések jelentős részét, miközben a megtámadott ország és európai támogatói a saját jelenlétükért is küzdenek. Ebben az értelemben Európa elbukta a Putyinnal vívott politikai háborút, és ezen az sem változtat, ha a következő közleményben még egyszer megerősíti rendíthetetlen elkötelezettségét. A vereség attól válhat véglegessé, ha az európaiak elfogadják, hogy a saját érdekeik képviselete túl veszélyes, a saját erejük megszervezése túl drága, az agresszorral szembeni erkölcsi következetesség pedig túl naiv a nagyhatalmi politika világában. Putyin ennél többet aligha kívánhatna, mert akkor már nem neki kellene legyőznie bennünket, hanem mi végeznénk el helyette a munkát, kellő önmérséklettel, megfelelő diplomáciai nyelvezettel és azzal a megnyugtató tudattal, hogy legalább most sem eszkaláltunk semmit.

Karczag Anna, Ugar

Felhasznált irodalom:

  • A Novaja Gazeta Europe a Wall Street Journal értesülését ismerteti arról, hogy Putyin kezdeményezte a háromoldalú találkozót Trumppal és Hszivel. Forrás itt.

  • Az IntelliNews a találkozó amerikai megerősítéséről és az eredetileg bejelentett napirendről számol be. Forrás itt.

  • A Kyiv Post a november 19-i találkozó időpontját, Trump Ukrajnával kapcsolatos november 16-i fordulatát és Peszkov nyilatkozatát ismerteti. Forrás itt.

  • A Reuters Internazionalén közölt elemzése a találkozó nagyhatalmi hátterét vizsgálja, és bemutatja, hogyan jelenik meg a jaltai párhuzam Dugin és Zelenszkij megszólalásaiban. Forrás itt.

  • Az Eurotopics David Pontes, a Público szerzője és Lorenzo Lamperti, a La Stampa újságírója értékelését foglalja össze a háromoldalú csúcstalálkozóról. Forrás itt.

  • A Público vezércikke a címe alapján Európa tárgyalóasztalnál elfoglalt helyét és a diplomáciai szereplés valódi súlyát állítja szembe. Forrás itt.

  • Az India Seatrade News a februárra várt rekordmértékű kínai oroszolaj-importról és az orosz szállítók árkedvezményeiről ír. Forrás itt.

  • A Carnegie elemzése a kínai–orosz kereskedelem 2026-os alakulását, a Szibéria Ereje 2 gázvezeték elakadását és Peking feltételeit vizsgálja. Forrás itt.

  • A Reuters Al-Monitoron megjelent tudósítása arról számol be, hogy a Sinopec több orosz olaj vásárlásával pótolta a közel-keleti szállítások kiesését. Forrás itt.

  • Az Al Jazeera a csúcstalálkozó várható napirendjét a Hormuzi-szoros lezárásával és a New START szerződés februári lejártával összefüggésben tekinti át. Forrás itt.

  • A SIPRI évkönyvének összefoglalója a nukleáris arzenálok 2026 eleji nagyságára és összetételére vonatkozó becsléseket tartalmazza. Forrás itt.

  • Az ENSZ dokumentumtárában elérhető kínai állásfoglalás bemutatja Peking kifogásait a háromoldalú nukleáris leszerelési tárgyalásokkal szemben. Forrás itt.

  • A Council on Foreign Relations elemzése azt magyarázza el, milyen fegyverzetkorlátozási érdekei vannak Kínának, és miért valószínűtlen a gyors áttörés. Forrás itt.

  • A Council on Foreign Relations háttéranyaga a kínai–észak-koreai kapcsolatot, Peking befolyását és annak korlátait mutatja be. Forrás itt.

  • Az AP az amerikai félidős választások eredményeiről és a kongresszusi erőviszonyok változásáról számol be. Forrás itt.

  • A Guardian választási oldala a 2026-os amerikai félidős választások eredményeit és kapcsolódó híreit gyűjti össze. Forrás itt.

  • A L’Orient Today a Trump családhoz kapcsolódó World Liberty Financialbe érkezett, az Egyesült Arab Emírségekhez kötődő befektetést ismerteti. Forrás itt.

  • Az Ukrainszka Pravda a New York Times által megszerzett dokumentum alapján ismerteti az orosz követelést, amely a NATO katonai jelenlétét az 1997-es állapothoz igazítaná. Forrás itt.

  • A Council on Foreign Relations az abu-dzabi tárgyalások eredményeit és korlátait elemzi, kitérve Kushner egyetlen európai tárgyalóra vonatkozó javaslatára. Forrás itt.

  • Az Al Jazeera az Észtországnak és Finnországnak felvetett megnemtámadási megállapodásokról, Bondarev értékeléséről és az európai politikai megosztottság orosz kihasználásáról ír. Forrás itt.

  • A Yahoo által közölt beszámoló Witkoff és Kushner november 12-i moszkvai találkozóját, valamint Putyin Európára vonatkozó nyilatkozatát ismerteti. Forrás itt.

  • A Le Monde arról számol be, hogy az amerikai küldöttek európai részvételt ígértek a következő ukrajnai béketárgyalásokon. Forrás itt.

  • Az EUobserver a dublini döntést mutatja be, amely öt európai ország és az uniós intézmények képviselőire bízná Európa képviseletét a béketárgyalásokon. Forrás itt.

  • Az Euronews Kaja Kallas mellőzésének hátterét, Giorgia Meloni érveit és a védelmi szakértői csoport elindításának szeptemberi megakadályozását ismerteti. Forrás itt.

  • A Kieli Világgazdasági Intézet az Ukrajnának nyújtott európai támogatás nagyságát és az amerikai fegyverbeszerzések továbbra is meghatározó szerepét vizsgálja. Forrás itt.

  • A Wikipédia összefoglalója a befagyasztott orosz jegybanki vagyon felhasználása körüli vitákat, az uniós hiteldöntéseket és az Euroclear elleni orosz eljárást tekinti át. Forrás itt.

  • Az Euronews azt mutatja be, hogyan hiúsult meg 2025 decemberében az orosz vagyonra épülő jóvátételi hitel terve. Forrás itt.

  • Az Euronews Ursula von der Leyen november 18-i, közös uniós hitelfelvétellel finanszírozandó, 45 milliárd eurós ukrajnai hiteljavaslatát és a kimaradó tagállamok kérdését ismerteti. Forrás itt.

  • Az Európai Parlament kutatószolgálatának elemzése bemutatja, mely katonai képességek terén függ Európa az Egyesült Államoktól. Forrás itt.

  • A német gazdasági minisztérium közleménye az Északi Áramlat 2 engedélyezésének 2022. február 22-i leállítását indokolja. Forrás itt.

  • Az uniós értékelés az egymillió tüzérségi lőszer átadására tett vállalás teljesüléséről és a katonai támogatás akadályairól ad képet. Forrás itt.

  • A brit terrorelhárítás közleménye az orosz hátterű londoni raktárgyújtogatás szervezőinek elítéléséről számol be. Forrás itt.

  • Az ERR a GRU-hoz kötött észtországi szabotázskísérletről és az arra válaszul előkészített orosz határzárról ír. Forrás itt.

  • Az EU Tanácsának közleménye az Európában és Ukrajnában végrehajtott orosz hibrid műveletek miatt elrendelt szankciókat ismerteti. Forrás itt.

  • A NATO összefoglalója azt mutatja be, hogyan célozza a kognitív hadviselés az emberi érzékelést, ítélőképességet és döntéshozatalt. Forrás itt.

  • A RAND elemzése a nagy mennyiségben, sok csatornán és folyamatos ismétléssel terjesztett orosz propaganda működését magyarázza el. Forrás itt.

  • Fazio és szerzőtársai 2015-ös kutatása azt vizsgálja, hogyan növeli az ismétlés egy állítás hihetőségét akkor is, ha az ember rendelkezik az annak ellentmondó tudással. Forrás itt.

  • A Militaire Spectator tanulmánya az orosz katonai gondolkodásban alkalmazott reflexív irányítást, vagyis az ellenfél döntéseinek közvetett befolyásolását mutatja be. Forrás itt.

  • Az Euromaidan Press azokat az eseteket veszi sorra, amelyekben az orosz vezetés által meghirdetett „vörös vonalak” átlépését nem követte a kilátásba helyezett válasz. Forrás itt.

  • A 444 a Fidesz 2022-es kommunikációját elemzi, amely a magyar ellenzéket igyekezett a háborúhoz, a kormányt pedig a békéhez kapcsolni. Forrás itt.

  • A Kyiv Independent a román elnökválasztás első fordulójának 2024. decemberi érvénytelenítéséről és annak hátteréről számol be. Forrás itt.

  • Az amerikai igazságügyi minisztérium közleménye a Doppelganger nevű orosz befolyásolási művelet módszereit és feltárt állami kapcsolatait ismerteti. Forrás itt.

  • Albert Bandura tanulmánya azokat a pszichológiai mechanizmusokat tárgyalja, amelyekkel az emberek felmentik magukat az erkölcsileg elfogadhatatlan cselekedetek felelőssége alól. Forrás itt.

  • Bandura másik tanulmánya a felelősség elhárítását, a károk jelentőségének kisebbítését és az áldozathibáztatást vizsgálja az erkölcsi önfelmentés részeként. Forrás itt.

  • A brit nemzetbiztonsági stratégia az orosz nukleáris fenyegetést a nyugati döntések befolyásolására és korlátozására használt eszközként is értékeli. Forrás itt.

  • Az Anadolu Elbridge Colby ukrán csapásokat bíráló megszólalását és Boris Pistorius német védelmi miniszter válaszát ismerteti. Forrás itt.

  • Az Euronews a NATO-tagállamok 2025-ös védelmi kiadásait hasonlítja össze, külön kiemelve Lengyelország magas GDP-arányos ráfordítását. Forrás itt.

  • A román védelmi minisztérium Agerpresen közzétett közleménye a Mihail Kogălniceanu légibázis fejlesztését mutatja be. Forrás itt.

  • A Telex a Magyarország és Ukrajna közötti vasúti forgalom munkácsi támadás utáni átmeneti leállításáról számol be. Forrás itt.

  • A Kyiv Independent Krasznoszelszkij moszkvai útjáról és kitüntetéséről, a vele szemben elrendelt moldovai utazási tilalomról, valamint a Dnyeszter menti orosz katonai jelenlétről ír. Forrás itt.

  • A Wikipédia az 1944. októberi moszkvai konferenciát és Churchill, illetve Sztálin kelet-európai befolyási arányokról szóló „százalékos egyezményét” foglalja össze. Forrás itt.

  • A Wikipédia a müncheni egyezmény történetét, Csehszlovákia tárgyalásokból való kizárását és Chamberlain „békét korunknak” kijelentését ismerteti. Forrás itt.

Tetszett a cikk?

Támogassa a munkánkat egy kis adománnyal

Biztonságos fizetés Stripe-on keresztül • Min. 2 EUR

Gesta-ajánló:

Szele Tamás: Putyin Z-bimbói

Szele Tamás: Putyin Z-bimbói

Azért megnézném Putyint a Z-bimbók hölgykoszorújában. Bár nincs kizárva, hogy lesz majd ilyen kép is róla. Végre egy társaság, ahol neki lesz a legtöbb esze. Igaz, ez sem biztos.

zona•
 Száguldana a mesterséges intelligencia, de a cégek adatai lefékezik

Száguldana a mesterséges intelligencia, de a cégek adatai lefékezik

A vállalatok pénzügyi és adóügyi vezetői egyre többet várnak a mesterséges intelligenciától, de a legtöbb cégnél még az alapok sincsenek meg hozzá: az adatok szétszórtak, rossz minőségűek, és nem alkalmasak arra, hogy egy gép dolgozzon velük. Ez derül ki az EY tanácsadó cég 2026-os globális felméréséből (EY Tax and Finance Operations Survey 2026), amelynek eredményeit november 13-án hozták…

ugar•
Azért a Nyugat is tud, amikor akar: a rakétaerők titkait adhatta át Washingtonnak Csin Kang és Li Sang-fu

Azért a Nyugat is tud, amikor akar: a rakétaerők titkait adhatta át Washingtonnak Csin Kang és Li Sang-fu

Több mint három évvel azután, hogy Csin Kang kínai külügyminiszter és Li Sang-fu védelmi miniszter néhány hét különbséggel eltűnt a nyilvánosság elől, a párizsi hírszerzési szaklap, az Intelligence Online szerdán amerikai szálat tárt fel a bukásuk mögött. A lap értesülése szerint a Hszi Csin-ping pártfőtitkár és államfő bizalmi köréhez tartozó két politikus együtt juttatott el Washingtonnak…

ugar•
Köszönjük meg Hunornak is: hárommilliárd eurónyi uniós pénz veszhet oda

Köszönjük meg Hunornak is: hárommilliárd eurónyi uniós pénz veszhet oda

Romániát fenyegeti a legnagyobb csökkentés az uniós helyreállítási alapból: a Financial Times értesülése szerint az ország mintegy hárommilliárd eurót veszíthet el abból a pénzből, amelyet a helyreállítási és rezilienciaépítési eszköz (RRF) keretében, Románia esetében a nemzeti helyreállítási terv (PNRR) alapján kaphatott volna.

ugar•
Állam a felhőben: Észtország az orosz megszállásra készül

Állam a felhőben: Észtország az orosz megszállásra készül

Észtország olyan rendszert épít, amellyel a kormány akkor is működtetni tudná az állami szolgáltatásokat, ha Oroszország megtámadná és megszállná az országot. Az észt hatóságok ennek érdekében tartalék digitális infrastruktúrát hoznak létre, és az állami szolgáltatások egy részét biztonságos felhőplatformokra költöztetik, hogy azok külföldről is elérhetők maradjanak.

ugar•