Az anya, aki orosz fogságot vállalt fiáért

Van, hogy egyetlen emberi sors többet mond el egy háborúról, mint bármelyik hadijelentés. Marija története ilyen. A 43 éves nő óvónő volt, két ikerfiú édesanyja — mindkét fia, Andrij és Ivan, a 25. légideszant-dandárban szolgált.

2014. július 31-én, Sahterszk közelében az alakulatuk rajtaütésbe futott. Egy szeparatista harckocsi közvetlen találattal szétlőtte azt a harcjárművet (BMD), amelynek páncélján a húszéves Andrij ült. A robbanás húsz méterre repítette. A kilenc katonából egyedül ő maradt életben — tizennégy órán át feküdt a harctéren, repeszekkel a testében, súlyos égési sérülésekkel a hátán és a lábán. Mire a fegyveresek rátaláltak, már alig mutatott életjeleket. Ikertestvére, Ivan végignézte az egészet, és akkor már biztos volt benne, hogy elveszítette a testvérét. A kórházban az orvosok öt és fél órán át küzdöttek Andrij életéért. Amikor magához tért, felhívta a barátnőjét — így tudta meg az édesanyja, hogy a fia életben van, de fogságba került.

Marija azonnal az ukrán biztonsági szolgálathoz, az ügyészséghez és a katonai egységhez fordult segítségért. Mindenhol ugyanazt a választ kapta: „Eltűntként tartjuk nyilván." De nem volt hajlandó beletörődni. Összeszedte az utolsó pénzét, és alkalmi autókkal elindult a megszállt Donyeckbe. A kórházba nem engedték be — ezért meghozta élete legnehezebb döntését: felajánlotta, hogy önként megy fogságba, cserébe a fia szabadságáért. Augusztus 4-én belépett a magát „DNR"-nek nevező szeparatista szervezet főhadiszállására, amely az egykori SZBU-épületben működött. Azonnal bezárták egy szűk szobába, és megkezdődtek a kihallgatások. A fogság hét napig tartott. Megalázták, bántalmazták, kínozták — de nem tört meg. Készen állt arra is, hogy az életét adja a gyermekéért.

Augusztus 8-án találkozhatott először a fiával, az intenzív osztályon. Felajánlották nekik, hogy Oroszországba viszik őket — pénzt és orvosi ellátást ígértek. Marija csak ennyit válaszolt: „Én Ukrajnát szeretem." Amikor kijött a kórházból, helyiek támadtak rá. „Banderista!" — kiabálták, ütötték, a hajánál fogva rángatták. Csak egy felfegyverzett őr közbelépésének köszönhette, hogy nem esett nagyobb baja. Augusztus 11-én végül sor került a fogolycserére: négy ukrán foglyot hét szeparatistára cseréltek. Közvetlenül az indulás előtt a „Babaj" becenevű szeparatista vezér még egyszer megkérdezte tőle: „Oroszországba mész?" Marija ismét nemet mondott. Erre azt felelte neki: „A hazádba úgysem érsz el élve."

Tévedett.

A szabadság felé tartó busz útközben aknára futott. Marija — aki néhány órával korábban még maga is fogoly volt — azonnal a sebesültek segítségére sietett. Kivonszolta őket egy napraforgótáblába, bekötözte a sebeiket, és minden erejével próbálta megmenteni őket. A katonai kórházban sem csak a saját fiát ápolta. Mosdatta, kötözte, gondozta a többi sebesült katonát is, hamarosan mindenki csak így szólította: Marija mama.

Andrij ma már otthon él. A testében máig repeszek vannak, amelyeket az orvosok mostanáig nem tudtak eltávolítani. Marija soha nem kért semmit önmagának. Mindössze egyetlen dolgot kér: ne feledkezzünk meg azokról, akik ma is a fronton harcolnak. Mert számára nincsenek idegen fiúk — mindegyikük valakinek a gyermeke.

Forrás: Szabad Ukrajna