A donyecki oszloptól a Berlinale színpadáig: Irina Dovhan története

Irina Dovhan éppen a virágait locsolta, amikor 2014 augusztusában fegyveresek érkeztek az otthonához, és elhurcolták, mert az ukrán hadsereget segítette. Megverték, megfenyegették, majd a megszállt Donyeck egyik terére vitték, ahol ukrán zászlóba csavarták, és egy oszlophoz kötözték. Az arra járók közül többen megütötték, mások fényképezkedtek vele. Egy ott készült felvétel végül hozzájárult ahhoz, hogy kiszabaduljon. Tizenkét évvel később a berlini filmfesztivál közönsége sírva, állva tapsolta meg Irinát, aki azóta azoknak a nőknek segít, akik hozzá hasonlóan átélték az orosz fogságot, a kínzást vagy a szexuális erőszakot.

A háború előtt saját szépségszalonja volt a Donyeck megyei Jaszinuvatában, a férje építkezéseken dolgozott, fiúkkal és lányukkal együtt pedig abban a házban éltek, amelyet tizennyolc éven át építettek és szépítettek. Amikor 2014-ben kitört a háború, a szomszédaik sorra elköltöztek, Irina azonban maradt: meg akarta óvni az otthonukat, és nem akarta magukra hagyni az utcán maradt állatokat sem, amelyeket még a bombázások között is kijárt etetni.

„Azt mondogattam magamnak, hogy sok háború volt már a világon, az emberek átvészelték, túlélték őket. Nekem is ezt kell tennem.”

Más nőkkel együtt közben az ukrán katonákat is támogatta: élelmiszert, gyógyszert és ruhát vittek nekik, a megvásárolt dolgokról pedig fényképeket készítettek, hogy el tudjanak számolni azoknak, akik adományokkal segítették a munkájukat. Amikor az ezeket a képeket és a levelezéseiket tartalmazó tablet az oroszok kezébe került, ez elegendő volt ahhoz, hogy elhurcolják Irinát. A kihallgatások alatt igyekezett megóvni azokat, akikkel együtt dolgozott. „Minden jelszavamat megadtam, de közben próbáltam megóvni azokat az embereket, akiket ismertem” – mesélte később. Fogvatartói verték, nemi erőszakkal fenyegették, és közvetlenül a füle mellett lövöldöztek; egyikük nekifutásból úgy mellkason rúgta, hogy Irina a falnak repült, és hosszú ideig levegőt sem kapott.

A kínzások után vitték ki Donyeck egyik terére, ahol ukrán zászlóba csavarták, és egy hazug vádakat tartalmazó táblát akasztottak rá. Az oszlopba kapaszkodott, hogy el ne essen, miközben a helyi nők ütötték, köztük egy idős asszony, aki azzal a bottal verte, amelyre maga is támaszkodott. Valaki paradicsomot nyomott szét az arcán, fiatal férfiak pedig egymást váltva álltak mellé, hogy fényképezkedjenek vele. „A fénykép nem mutatja meg mindazt, ami ott történt” – mondta később. A téren dolgozott Maurizio Lima brazil fotóriporter is. Irina az arcát figyelte, és abban reménykedett, hogy közbelép, megvédi őt, a férfi azonban elkészítette a felvételt, majd elment. A kép megjelent a The New York Timesban, és a nemzetközi nyilvánosság, valamint az újságírók közbenjárása végül hozzájárult ahhoz, hogy Irinát szabadon engedjék.

A régi életéhez azonban már nem térhetett vissza: a házukat kifosztották, az üzlete elveszett, ő pedig a férjével és a lányával Kijev megyébe menekült. Eleinte az autójukban aludtak, később idegenek fogadták be őket. Irina masszőrként kezdett dolgozni, és megpróbálta újra megteremteni mindazt, amit elveszítettek, miközben olyan megjegyzéseket is hallgatnia kellett, hogy ugyan mit nyert a hazafiasságával.

„Ezen a földön, itt van az egyetlen hely, ahol boldog lehetek. Már csak ezért is megérte kockáztatni”

– válaszolta.

Idővel olyan nőkkel került kapcsolatba, akik szintén átélték a fogságot és az erőszakot, 2019-ben pedig létrejött a SEMA Ukraine közösség. Miután 2022-ben felszabadult Kijev megye, Irina faluról falura járt, hogy összegyűjtse az orosz háborús bűncselekmények áldozatainak vallomásait. A donyecki nők azoknak nyújtottak támaszt, akik a Kijev megyei megszállás alatt szenvedtek el borzalmakat, később pedig herszoni nők is csatlakoztak hozzájuk.

„Megmutatták a sorstársaiknak, hogy a történtek után is van élet.”

A közösség 2026-ban is folytatja a munkát: pszichológiai, egészségügyi és anyagi segítséget nyújt a nőknek, Irina pedig dokumentálja a háborús bűncselekményeket, és nemzetközi találkozókon beszél az áldozatok tapasztalatairól. Márciusban arról számolt be, hogy addig 360 tanút és érintettet hallgattak meg. Ugyanebben az évben Irina egyike lett a Nyomok című dokumentumfilm hat főszereplőjének. Az alkotás olyan ukrán nők történetét mutatja be, akik a háború alatt erőszakot szenvedtek el, és elnyerte a Berlinale Panorama szekciójának közönségdíját. A vetítés után a nézők odamentek a szereplőkhöz, megfogták a kezüket, megölelték őket; Irina elmondása szerint a taps tíz percig tartott.

Amikor nem járja az országot, vagy nem külföldön beszél a nők történeteiről, Irina visszatér a Kijev megyei kertjéhez, gondozza a növényeit és műveli a veteményest. Újra vannak virágai, házi lekvárja és sütőtökös pitéje – olyan dolgok, amelyek egykor a jaszinuvatai otthonához tartoztak, mielőtt a fegyveresek érte mentek. Saját tapasztalatából tudja, milyen sokat jelent, ha az ember a borzalmak után ismét otthonra talál, dolgozhat, kertet gondozhat és tervezhet. Most más nőknek segít abban, hogy ők is újraépíthessék az életüket, miközben tovább küzd azért, hogy felelősségre vonják azokat, akik megkínozták őket.

„Szeretném a rendelkezésemre álló idő alatt a lehető legtöbbet megtenni. És ma már még jobban tudom élvezni az életet.”

Forrás: Szabad Ukrajna. Állj ki Ukrajna mellett!!! Jelentkezz a Facebook-csoportunkba! KLIKK IDE!