„Azt tervezem, hogy túlélem az Oroszországi Föderációt”

Amikor Volodimir Mikolajenko 2022. február 24-én a robbanások hangjára ébredt, azt mondta a feleségének: „Ennyi volt, indulok megvédeni a várost.” Akkor még nem tudhatta, hogy néhány hét múlva az oroszok egy autó csomagtartójában hurcolják el, és csaknem három és fél év telik el, mire újra szabadon térhet haza.

A háború első napján oda ment, ahol az önkéntesek gyülekeztek. Egy ablakok és ajtók nélküli iskolába vitték őket, fegyvert adtak a kezükbe, majd közölték velük, hogy várják a parancsot, ezután az Antonivi hídnál próbálták feltartóztatni a támadókat, aknavetőtűz alá kerültek, megjelentek az első sebesültek, az orosz katonai oszlopok azonban végül így is átkeltek. Miután a megszállók bevonultak Herszonba, a város lakói az utcára vonultak tiltakozni. Mikolajenko a menet élén haladt, hatalmas ukrán zászlóval a kezében, a tüntetők pedig megálltak a televíziótoronynál, ahol orosz katonák rejtőztek, és nem éppen barátságos szavakkal adták tudtukra, merre találják az orosz hadihajót. A megszállók lövésekkel és hanggránátokkal válaszoltak, embereket rángattak ki a tömegből és vertek meg.

Mikolajenkót később egy olyan találkozóra hívták, amelyet a saját emberei szerveztek meg csapdaként. Még sikerült felhívnia a feleségét, ezzel pedig másokat is megmentett: az oroszok ugyanis az ő telefonját akarták felhasználni arra, hogy további embereket hívjanak különféle „találkozókra”, és elfogják őket. A megyei rendőr-főkapitányság pincéjébe vitték, ahol kihallgatások és verések vártak rá. Már az első naptól együttműködést ajánlottak neki: ha elismeri az új hatalmat és szerepet vállal a megszállók által felállított „vezetésben”, szabadon engedik, neki és a családjának pedig nem esik bántódása. Mikolajenko nemet mondott.

Fogvatartói később arra a következtetésre jutottak, hogy ő irányítja a herszoni földalatti ellenállást, ezért fegyverraktárak helyét próbálták kiszedni belőle, de egyetlen helyszínt sem árult el. Egy alkalommal Herszonba is visszaszállították, hogy felvételeket készítsenek vele, és egy orosz propagandista azt kérdezte tőle, hősnek tartja-e Roman Suhevicsot. Mikolajenko azt válaszolta, hogy Ukrajna számára igen, mire közölték vele: „Te innen soha nem fogsz kijutni.”

Később Szevasztopolba került, ahol két napot töltött egy mintabörtönben, amellyel az oroszok azt akarták megmutatni, milyen „jól bánnak” a hadifoglyokkal. Fiatal fiúkra emlékszik abból az időszakból, akiknek módszeresen törték meg a lelkét, és ma sem tudja, vajon képesek lesznek-e valaha feldolgozni mindazt, amin keresztülmentek. Korábban már adódott volna lehetősége arra, hogy fogolycserével kiszabaduljon, ám amikor az oroszok közölték, hogy húsz orosz katonát kérnek érte cserébe, visszautasította az ajánlatot.

„Hogyan tudnék azoknak az ukrán katonáknak az édesanyja szemébe nézni, akik továbbra is börtönben maradnak, miközben én húsz oroszért cserébe kiszabadulok?”

– mondta.

A hátrahagyott foglyok sorsa ma is foglalkoztatja: gyakran ébred bűntudattal amiatt, hogy ő már szabad, miközben a fiúk még mindig ott vannak. Amikor végül hazatérhetett, nem számított arra a fogadtatásra, amelyben része lett: a belarusz határtól egészen Csernyihivig emberek álltak az út mentén, ukrán zászlókkal a kezükben, hogy köszöntsék.

„Az ukrán levegő gyógyít, az ukrán emberek pedig erőt adnak”

– mondja Mikolajenko, aki Oroszország jövőjéről is határozott véleményt fogalmazott meg. Szerinte a háború végül magát az Oroszországi Föderációt fogja elpusztítani, ő pedig hozzáteszi:

„Én személy szerint azt tervezem, hogy túléljem az Oroszországi Föderációt.”

Forrás: Szabad Ukrajna. Állj ki Ukrajna mellett!!! Jelentkezz a Facebook-csoportunkba! KLIKK IDE!