Hatvan nap a káosz előtt – az amerikai–iráni „béke" anatómiája

Sok víz lefolyt a Dunán azóta, hogy Trump kihirdette a ki tudja hányadik „történelmi megállapodását" Iránnal, és akinek joggal volt rossz előérzete, hogy ez megint csak egy újabb kreténség a világ leginkompetensebb elnökétől, nos, annak igaza lett. Elsőre úgy nézett ki, hogy tényleg megállapodnak valamiben: a svájci tárgyaláson alá kellett volna írják az egyezményt, de azt végül elhalasztották — sem az iráni küldöttség, sem J.D. Vance alelnök nem jelent meg. Annyi előrehaladás azért történt, hogy a helyzet azóta változott, és jelenleg mindkét fél képviselői a lila tehenek országában tartózkodnak.

Trumpot mindez természetesen egy pillanatig sem akadályozta abban, hogy a Truth Socialon önmagát fényezze, és felszólítsa a tankerhajókat: most aztán csak úgy guruljanak át tömegével a Hormuzi-szoroson, mert MAGA, America First, béketeremtés, meg minden egyéb sületlenség, amit csak akarsz, és amelyeket már unásig ismersz. Az irániak persze nem így gondolták: arra hivatkozva, hogy Amerika képtelen kordában tartani Izraelt — amely ismét csapásokat mért a libanoni Hezbollahra —, fogták magukat, és ismét lezárták a Hormuzi-szorost. Az „ismét" szó itt egyszerre hírszerkesztői fogás és a helyzet komikumának érzékeltetése, ugyanis joggal merül fel a kérdés: egyáltalán volt-e nem lezárva? De ilyen apróságok már nem tudom, érdekelnek-e valakit — Trumpot biztosan nem.

Kérdés tehát: mi következik most?

Jó lenne, ha az amerikai elnök szavait komolyan lehetne venni, de ezt a luxust immár senki sem engedheti meg magának. Nézzük inkább, mit mond Irán. A Tasnim hírügynökség vasárnap arról számolt be, hogy a Hormuz-szoros addig marad lezárva, amíg a libanoni tűzszünetet maradéktalanul be nem tartják, és amíg nem adnak ki olyan mentességeket, amelyek lehetővé teszik az iráni olaj értékesítését — mindezt egy, Teherán tárgyalócsapatához közel álló forrás nyilatkozta. A bejelentés új feltételeket támaszt az amerikai–iráni törékeny ideiglenes megállapodással szemben, miközben J.D. Vance alelnök Svájcba érkezett, hogy hivatalosan is megindítsa a tárgyalásokat.A jelentés egy nappal azután jelent meg, hogy az Iszlám Forradalmi Gárda bejelentette a szoros újbóli lezárását, hivatkozva az izraeli légicsapásokra dél-Libanonban, amelyek Teherán szerint megsértették a pénteken megkötött tűzszünetet. Az amerikai hadsereg visszautasította ezeket az állításokat. A CENTCOM közölte, hogy szombaton 55 kereskedelmi hajó haladt át a szoroson, és több mint 17 millió hordónyi olajat juttatott a globális piacokra — a „nemzetközi víziúton való szabad átjárás továbbra is biztosított volt", áll a nyilatkozatban.

Az egymásnak ellentmondó narratívák jól szemléltetik a szakadékot Irán deklarált fennhatósága a víziút felett és a tényleges helyzet között. Bár a hajóforgalom az elmúlt napokban újraindult a múlt héten aláírt egyetértési megállapodást követően, az aktivitás még mindig jóval elmarad a konfliktus előtti szinttől — derül ki a Kpler tengerhajózási elemzőcég adataiból.Ha mindez nem lenne elég, Trump beveti csodafegyverét: a vámokat. Az elnök szokásához híven azzal fenyegetőzött, hogy vámokat vet ki a szorost használókra, ha 60 napon belül nem születik végleges megállapodás. Vance várhatóan vasárnap találkozik iráni tisztviselőkkel, miközben mindkét fél igyekszik életben tartani a megállapodás keretrendszerét. A szoros a globális olajszállítmányok mintegy 20 százalékát bonyolítja le, így bármilyen elhúzódó fennakadás az energiapiacokra nézve világszerte komoly veszélyt jelent.

Az előző héten véglegesített ideiglenes megállapodás értelmében Irán 60 napra szabad kereskedelmi áthaladást biztosít a Hormuzi-szoroson, miközben szélesebb körű tárgyalások folynak Teherán nukleáris programjáról, a szankciók enyhítéséről és a befagyasztott eszközökről. Cserébe az Egyesült Államok feloldotta az iráni kikötőkre vonatkozó tengeri blokádját. Az iráni Mehr hírügynökség korábban arról számolt be, hogy a memorandum tartalmazza 12 milliárd dollár befagyasztott iráni eszköz felszabadítását a tárgyalások megkezdése előtt — ezt az amerikai tisztviselők cáfolták, „csűrés-csavarásnak" minősítve, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a megállapodás „teljesítményalapú".

A Bürgenstock hegycsúcson fekvő üdülőközpontban közben egymással szemben ülnek a felek: az amerikai delegációt Vance, Steve Witkoff megbízott és Jared Kushner vezeti, velük szemben az iráni csapat élén Mohammad Bagher Qalibaf parlamenti elnök és Abbas Araghchi külügyminiszter áll, pakisztáni és katari közvetítők részvételével. Shehbaz Sharif pakisztáni miniszterelnök és Asim Munir tábornagy, a hadsereg főparancsnoka szintén Svájcba utazott. Nekik kellene megtárgyalni, véglegesíteni és aláírni azt a június 17-én Donald Trump és Maszud Pezeskián iráni elnök által szignált, 14 pontból álló egyetértési megállapodást, amely 60 napot biztosít a tárgyalóknak arra, hogy végleges megegyezést érjenek el a nyitott kérdésekben — Irán atomrogramját, a Hormuzi-szoros sorsát és a szankciók enyhítését illetően. A megállapodás azonnali hatállyal lehetővé teszi Teherán számára az olaj szabad értékesítését, és utat nyit a befagyasztott vagyonokhoz, emellett arra szólítja fel Iránt, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felügyelete alatt hígítsa fel magasan dúsított uránkészletét.

Bárhonnan is nézzük: ez Amerika gyengeségének, vereségének beismerése. Trump talán — hangsúlyozom, talán — annyival van előrébb Putyinnál, hogy akad mellette egy-két értelmes ember, aki leállította az USA-t, mielőtt az ország egy újabb Vietnám–Afganisztán–Irak Bermuda-háromszögben veszett volna el, talán örökre. Irán ugyanis szinte semmit sem adott fel azon kívül, hogy nem lő vissza, ha nem lőnek rá — ami megtámadott félként, bármennyire is utálom az ajatollahok rezsimjét, igazán győzelemként könyvelhető el. A teljesen inkompetens és orvosi szempontból is komoly mentális kihívásokkal szembenéző amerikai elnök ezzel valószínűleg a kibontakozó iráni népi ellenállást is hosszú időre kiiktatta. Januárban még milliók vonultak az utcára, és a perzsa állam fundamentalista egyenruhás karhatalma tízezreket ölt meg és börtönözött be, hogy megvédje a rezsimet a változásoktól. Ha nekik nem sikerült volna, Trump most ezt is megoldotta — tényleg kéne neki egy Nobel békedíj. Vance viszont elindulása előtt annyit lökött oda az általa megvetett médiának, hogy ő optimista.

A közgazdászok egyáltalán nem optimisták:

A Capital Economics egy e heti elemzésében arra figyelmeztetett, hogy a magasabb infláció — körülbelül 4,0 százalék körül — be van árazva, függetlenül attól, hogy az amerikai–iráni megállapodás tartja-e magát. A Világbank múlt héten 2,5 százalékra csökkentette a 2026-os globális növekedési előrejelzését — ez a legalacsonyabb érték a pandémia óta —, hivatkozva a közel-keleti konfliktus energiapiacokat megzavaró hatására. Csütörtökön a Bank of England a háború kitörése óta negyedik egymást követő alkalommal is 3,75 százalékon tartotta irányadó kamatát, 7–2 arányban szavazva a változatlan szint fenntartása mellett.

A közgazdászok szerint az alapvető kihívást az jelenti, hogy az energiaköltségek emelkedése már végiggyűrűzött az ellátási láncokban. A töltőállomásokon mért benzinárak továbbra is magasan maradnak, az élelmiszerárak pedig — amelyeket a műtrágyával összefüggő inputköltségek hajtanak — folyamatosan nőnek. A végeredmény: a háborús fenyegetést talán sikerült ideiglenesen csillapítani, de a számla — mint mindig — a végén mindenki zsebéből kerül elő.

Összefoglalva tehát: egy atomfegyverrel rendelkező iszlám teokrácia és a világ legerősebb demokráciájának nevezett állam — amelyet jelenleg egy valóságshow-hős irányít — megállapodott abban, hogy hatvan napig nem ölik egymást, cserébe mindenki kap valamit, amit aztán kölcsönösen letagad. A tárgyalások egy svájci hegycsúcson folynak, ahol a levegő nyilván olyan ritka, hogy az egyébként is hiányos oxigénellátással küzdő felek végre közös nevezőre juthatnak. A megállapodás tartósságát illetően én személy szerint ugyanolyan bizakodó vagyok, mint Vance alelnök volt Orbán vereségének lehetőségével kapcsolatban, ezzel pedig be is áraztam Thiel tanítványáénak optimizmusát.

Karczag Anna