Hétéves pénz, huszonhét akarat: német nadrágszíjon vérzik el az uniós költségvetés?

Friedrich Merz német kancellár szombaton egyetlen mondattal söpörte le az asztalról az Európai Unió 2028 és 2034 közötti hosszú távú költségvetéséről szóló legfrissebb kompromisszumos javaslatot. A Mediafax és a Politico beszámolója szerint Merz úgy fogalmazott, hogy még messze vannak a megállapodástól, a javasolt összeg nem lehet alapja az egyezségnek, a költségvetést pedig azoknak is el kell tudniuk viselni, akik a finanszírozás nagyobbik részét állják. A soros ír elnökség az Európai Bizottság eredeti, közel kétezer milliárd eurós javaslatát nagyjából 8 százalékkal, mintegy 159 milliárd euróval faragta volna meg, ami Berlinnek és szövetségeseinek még mindig túl sok, a kevésbé tehetős tagállamoknak és az Európai Parlamentnek pedig már most is túl kevés. Ebben az ellentétben benne van az egész európai vita: ki fizet, ki kap, mire költsünk, és egyáltalán mekkora legyen az az Unió, amelytől mindenki egyre többet vár.

A Bizottság 2025. július 16-án terjesztette elő a hétéves keretet, amely a Tanács dokumentumai szerint állandó áron 1763 milliárd euró kötelezettségvállalást, folyó áron pedig nagyjából kétezer milliárdot jelentene, ami nem egyszerűen nagyobb, mint a mostani, hanem más szerkezetű is. A javaslat legvitatottabb újítása, hogy a kohéziós és az agrártámogatásokat, a halászati és a migrációs alapokat egyetlen, 865 milliárd eurós alapba vonná össze. Ebből minden tagállam egy nemzeti és regionális partnerségi terv alapján gazdálkodna, nagyjából úgy, ahogy a koronavírus utáni helyreállítási alapnál történt. A gazdák jövedelemtámogatására ezen belül legalább 300 milliárd eurót különítenének el, a legnagyobb nemzeti borítékot Franciaország (50,9 milliárd), Spanyolország (37,2 milliárd), Németország (33,1 milliárd), Olaszország (31 milliárd) és Lengyelország (24,6 milliárd) kapná. A keret mellett egy új versenyképességi alap állna, amely a védelmi, űr- és technológiai beruházásokat is finanszírozná, továbbá egy megerősített külső fellépési keret és adóssággal finanszírozott eszközök, köztük az Ukrajna-tartalék. Mindezt öt új saját bevételi forrás – a szénhatár-kiigazítási mechanizmus (CBAM), az emisszió-kereskedelmi rendszer bevétele, egy nagyvállalatokat terhelő uniós hozzájárulás, a nem újrahasznosított elektronikai hulladék és a dohánytermékek jövedéki adójának egy része – töltené fel, a Bizottság becslése szerint évente nagyjából 58 milliárd euróval. Ráadásul ebből a keretből kell törleszteni a NextGenerationEU helyreállítási alap közös hiteleit is, ami a következő ciklusban önmagában is évi több tízmilliárdos teher.

A tárgyalások két éven át szinte egy helyben toporogtak. A ciprusi elnökség júniusban mindössze nagyjából 2 százalékkal, 1730 milliárd euróra csökkentette a javaslatot, ami a júniusi csúcson sem a takarékosokat, sem a kohéziópártiakat nem győzte meg. Az ír elnökség ezért most ügyesen vágott mélyebbre, épp ott ahol a legkevésbé fáj a legtöbb kormánynak. A mezőgazdasági és a regionális fejlesztési forrásokat az eredetileg tervezett szinten hagyná, és a megtakarítást a versenyképesség, a védelem és a fejlesztési segélyek terhére hozná össze. Siegfried Mureșan, az Európai Parlament főtárgyalója szerint éppen ez a javaslat legnagyobb ellentmondása, ugyanis nem lehet négy éven át arról beszélni, hogy Európának jobban meg kell védenie magát, aztán éppen a védelmi keretből faragni, és nem lehet évek óta a Kínával szembeni versenyképességről prédikálni, majd megnyirbálni a versenyképességi alapot. Mureșan a dublini javaslatot egy társasházi gondnok könyvelői szemléletéhez hasonlította, ami az uniós zsargonban kifejezetten csípős bóknak számít.

Berlin és a „frugálisok” VS „Kohézió Barátai”

Németország ma egy olyan hattagú csoport élén áll, amelyhez Svédország, Dánia, Hollandia, Finnország és Ausztria tartozik. Ezek az országok együtt adják az uniós költségvetés nagyjából 40 százalékát, Németország egymagában körülbelül a negyedét. Merz már júliusban, Dublinban, a hét év óta első német kancellári látogatáson azt üzente Micheál Martin ír miniszterelnöknek, hogy egyetlen tétel sem maradhat ki a jelentős vágásokból. A szükséges megtakarítást több száz milliárd euróra tette, hogy az eredmény összeegyeztethető legyen a német szövetségi költségvetéssel, Berlin pedig a teljes keretet közelebb vinné a közösségi bruttó nemzeti jövedelem egy százalékához. Eelco Heinen holland pénzügyminiszter már azt is kimondta, hogy ilyen tempóban az év végéig nem lesz megállapodás. A frugális (takarékos, spórolós) logika egyszerű és belpolitikailag jól eladható: a nettó befizetők szerint a pénz otthon is kell, a bővülő uniós kasszát a saját adófizetőiknek kellene megfinanszírozniuk, az új uniós adóktól pedig a nemzeti szuverenitás elszivárgását féltik. Nem kis irónia, hogy éppen a német kormány, amely otthon tavaly hitelből finanszírozott több száz milliárdos infrastruktúra- és védelmi csomagot fogadott el, kéri számon a közös kasszán a fegyelmet. Csakhogy a német vállalatok exportjának jelentős része éppen azokra a közép-európai piacokra megy, amelyeket részben az uniós pénzek tartanak fejlődési pályán.

A másik oldalon a „Kohézió Barátai” nevű 17 tagú csoport áll, amelybe Románia, Lengyelország, Spanyolország, Portugália, Görögország és a közép-kelet-európai tagállamok többsége tartozik. Ezek az országok semmilyen formában nem akarnak a mezőgazdasági és regionális forrásokból engedni. Fernando Sampedro spanyol államtitkár eddig szóba állni sem hajlandó további vágásokról, a francia kormány a gazdák miatt az agrárpénzeket védi, a lengyelek a keleti határ megerősítése miatt a védelmi és a kohéziós forrásokat egyszerre féltik. Mivel a mezőgazdaság és a kohézió együtt adja a keret nagyjából felét, ezek a tételek politikailag a legérzékenyebbek: kevés kormány engedheti meg magának, hogy a saját gazdái traktorokkal vonuljanak fel ellene. A Kohézió Barátai közül sokan a centralizált nemzeti terveket is ellenzik. Tizenöt tagállam, köztük Franciaország, Olaszország, Lengyelország, Románia, Magyarország és Németország, valamint a Parlament négy legnagyobb frakciójának vezetője is azt üzente már tavasszal, hogy a régiók és a gazdák kevesebb biztosítékot kapnának, ha mindent egy nemzeti tervbe gyúrnak.

A harmadik szereplő az Európai Parlament, amely áprilisban a Bizottság javaslatánál is 10 százalékkal nagyobb keretet szavazott meg. A költségvetést ugyan a 27 kormánynak egyhangúlag kell elfogadnia, de a Parlament jóváhagyása nélkül nem léphet hatályba, ami a tárgyalások legkellemetlenebb vétójoga a takarékosok számára. Mureșan arra is rámutatott, hogy ha a tagállamok kevesebbet akarnak befizetni, értelmetlen kihagyni a javaslatból azokat az új saját forrásokat, amelyek éppen a nemzeti hozzájárulások kiváltására szolgálnának. A Tanács szeptemberi dokumentuma szerint ebben a kérdésben is mély a szakadék: egyes tagállamok csökkentenék a keretet, mások hajlandók lennének többet fizetni, megint mások szerint az új uniós bevételek nélkül nincs megoldás. A dublini elnökség ezért azt kérdezte a miniszterektől, melyik az a három program, amelyről semmiképp nem mondanának le, és mennyire hajlandók növelni a nemzeti befizetéseket. Az ilyen kérdésekre adott válaszokból általában az derül ki, hogy mindenki mindent akar, csak más fizesse.

Az időzítés miatt a vita most kiélezett: az uniós vezetők a csütörtöki és pénteki brüsszeli csúcson tárgyalnak a javaslatról, a kormányok pedig az év végéig szeretnének megállapodni, mert 2027-ben Franciaországban, Olaszországban és Lengyelországban is választásokat tartanak. Egy kampány közepén aligha vállalna bárki egy nagy vágást vagy egy nagy befizetésemelést. Ha nincs megállapodás, az uniós szerződés szerint az utolsó év kerete gördül tovább, amitől a Politico és a görög sajtó szerint Berlin is tart, mert az nem a csökkentést, hanem a mostani szint befagyasztását jelentené. A finanszírozásnak 2028 januárjában megszakítás nélkül meg kell érkeznie a gazdákhoz, a régiókhoz és a kutatókhoz.

Mi a tét valójában?

A költségvetési vita mögött stratégiai kérdés húzódik. Az Unió ma egyszerre szeretne katonai hatalommá válni Oroszország árnyékában, versenyképes maradni Kína és egy egyre kiszámíthatatlanabb Amerika között, és közben megtartani azt a szolidaritási modellt, amely a közép- és kelet-európai felzárkózást finanszírozza. Ezt mind egy olyan kasszából, amely alig haladja meg az uniós nemzeti jövedelem egy százalékát. Az ír javaslat éppen a jövő tételeit, a védelmet és a versenyképességet vágná, hogy a múlt tételeit, a mezőgazdaságot és a kohéziót érintetlenül hagyja, ami politikailag érthető, stratégiailag viszont nehezen védhető, éppen akkor, amikor Washington az orosz dízelért cserébe lazít a szankciókon, Moszkva pedig európai fegyvergyártók vezetőire vadászik.

Romániának és benne az erdélyi magyarságnak a kohéziós és agrárforrások védelme létkérdés, csakhogy egy olyan ország érvei, amelynek kormányválsága hónapok óta tart, és amelynek intézményei a jelek szerint még az időjárás-előrejelzést is luxus fehérneművel finanszírozzák, Brüsszelben aligha nyomnak sokat a latban. A takarékosok ugyanis nem csak arra kíváncsiak, mennyi pénzt kér valaki, hanem arra is, mire költi, erre a kérdésre Bukarestnek egyelőre nincs meggyőző válasza.

Ugar