Hogyan vághatunk vissza ruszkiknak, és miért fontos, hogy ezt meg is tegyük?!

Az alábbi cikket Witold Jurasz jegyzi, és a lengyel Onet portálon jelent meg, magyar nyelvű változatát pedig a pótolhatatlan munkát végző Hírek Lengyelországból Facebook-oldalnak köszönhetjük. Általában szemlézni szoktuk őket, a mostani írást azonban teljes egészében közölni fogom, mert kiemelkedően fontosnak tartom. Nemcsak gyakorlati megoldásokat javasol az oroszok által ellenünk indított hibrid háború megállítására, hanem nagyon jól bemutatja azt a fajta gondolkodásmódot is, amely hiányzik az európaiakból, és amely nélkül háborút nyerni nem lehet: sem hibridet, sem kinetikust.

Az írás második része az, amelyhez aztán saját gondolatokat is fűzök, ennélfogva hosszú szövegre tessék felkészülni, de erősen javaslom, hogy olvassák végig – holnap kikérdezem. Viccet félretéve: amennyiben nagyon-nagyon hamar nem kezdünk el úgy gondolkodni, mint Witold Jurasz és a hozzá hasonlók, amennyiben nem értjük meg nagyon gyorsan, miről beszél a szerző által megszólaltatott orosz emberi jogi harcos, akkor záros határidőn belül – értsd: egy, legfeljebb öt éven belül – elbukjuk a harcot, vele együtt pedig a világunkat is, és beköszönt az orosz sötétség. Ezt nyugodtan lehet tényként kezelni vagy defetizmusként elkönyvelni, a lényegen nem változtat. A jó hír az, hogy bár nagyon kevés időnk maradt, annyi még van, hogy megfordítsuk a folyamatokat – és ennyivel mindenképpen tartozunk annak a sok ukrán áldozatnak.

Íme a cikk, kiemelések tőlem:

Az orosz provokációk leállíthatók. Íme az öt lépés

A legújabb orosz provokációk, szabotázsakciók, valamint a Moszkva által tervezett további lehetséges lépésekről szóló hiteles információk számos országban váltanak ki aggodalmat. Ugyanakkor tény, hogy mindeddig nem történt olyan támadás, amely nagyobb számú áldozatot követelt volna. Miért „adagolják” tehát az oroszok a Nyugattal szembeni agresszív cselekményeiket ahelyett, hogy nyíltan támadnának?

Az ok nagyon egyszerű. Pontosan így jártak el Ukrajnával szemben is. Hol összevonták csapataikat a határainál, majd visszavonták őket, hogy a következő hadgyakorlatok során ismét felvonultassák őket a határ mentén. Elérték azt a helyzetet, amelyben az orosz ügynökhálózat és a Kreml hasznos hülyéi elkezdték hirdetni, hogy Oroszország egyáltalán nem tervez támadást Ukrajna ellen. Hiszen hányszor megtehette volna, mégsem tette meg. Ennek eredményeként a Moszkvával kapcsolatos figyelmeztetéseket elkezdték félvállról venni. Mint tudjuk, Oroszország végül megtámadta Ukrajnát.

Ma Moszkva pontosan ugyanezt a módszert alkalmazza. A probléma az, hogy a Nyugat ugyan regisztrálja az orosz lépéseket és újabb figyelmeztető jelzéseket küld Moszkvának, de nem vezetett be semmilyen válaszmechanizmust. Ez a mechanizmus öt pontban foglalható össze.

Elsőként, minden egyes orosz provokációra vagy hibrid támadásra, amely bármely nyugati államot éri, a Nyugatnak (mint egésznek, nem pedig az adott államnak külön) egy újabb Ukrajnának szánt fegyvercsomaggal kellene válaszolnia. Ennek a csomagnak vagy egy meghatározott mennyiségű adott típusú fegyverzetet kellene tartalmaznia, vagy képessé kell tennie Ukrajnát, hogy Oroszország mélységi területein lévő célpontokra csapjon le.

Másodszor, a bármely nyugati országot érő orosz provokációra vagy hibrid támadásra válaszul ki kellene utasítani az EU területéről néhány orosz állampolgárt. Itt nem az átlagemberekről lenne szó, hanem például a Nyugaton élő vagy tanuló orosz elit gyermekeiről.

Harmadszor, az Ukrajna támogatásán mint aszimmetrikus válaszon túlmenően aszimmetrikusan büntetni kellene az Oroszországot támogató Kínát is. Pekingnek meg kell értenie: ha kereskedni akar Európával, oda kell hatnia Moszkvára, hogy az ne támadja Európát. Kínát például hatékony adminisztratív akadályokkal lehetne büntetni — olyanokkal, amelyek nem teljesen elegánsak, sőt ha kell, a jog határait súrolják. Például a kínai árukra vonatkozó vám- vagy homologizációs eljárások végtelen meghosszabbítása.

Negyedszer, Oroszországgal szemben el kell kezdeni a közvetlen, ám nem verbális fenyegetések nyelvét használni. Például a gyújtogatásokra válaszul — mint amilyen először a varsói Marywilska utcai bevásárlóközpontban, most pedig a WB Electronics üzemeiben történt — az Oroszországi Föderáció területén egy kiválasztott helyen robbanóanyagot kellene elhelyezni egy olyan tárggyal együtt, amely teljesen egyértelművé tenné Moszkva számára, hogy ki hagyta ott a robbanóanyagot. Egy ilyen tárgy lehetne — hogy maradjunk a kissé perverz, de Moszkva számára nagyon is érthető retorikánál — Czesław Niemen lemeze a „Płonąca stodoła” (Lángoló csűr) című dallal. Magukig a gyújtogatásokig nem szabad elmenni. Tetteink célja a feszültség enyhítése kell, hogy legyen, nem pedig annak fokozása.

Ötödször, diplomáciai csatornákon keresztül világossá kell tenni Moszkvának: készek vagyunk a deeszkalációra a deeszkalációért cserébe, de ennek hiányában felkészültünk az eszkalációra is az ő eszkalációjukra adott válaszként. A csapda természetesen az, hogy Moszkva a deeszkalációért cserébe az Ukrajnának szánt fegyverszállítások leállítását követelné. A Kremlnek ezért azonnal egyértelmű jelzést kell kapnia, hogy az első pontban említett kiegészítő fegyvercsomagok csupán azt jelentik, amit a standard támogatásunkon felül szándékozunk biztosítani Ukrajnának.

A felsorolt öt lépés nem garantálja az orosz támadások leállítását, de esélyt ad rá. Ez azért van így, mert az oroszok — bár országuk egy része földrajzilag Európában fekszik — nem európaiak, és nem értik a visszafogottság, a figyelmeztetések és a félmegoldások nyelvét, ami a nyugati nemzetek kapcsolataiban természetes. Értik viszont, mégpedig kiválóan, a fenyegetések és mindenekelőtt a könyörtelen vérbosszú nyelvét. Moszkvával csak a bosszú nyelvén lehet beszélni Moszkva csak akkor tartózkodik majd a Nyugat elleni provokációktól, ha megérti, hogy a Nyugat bosszút fog állni, és az orosz akciók nem kifizetődőek számára. Egyelőre nem kapott ilyen üzenetet. Ehelyett azt látja, hogy újabb provokációi és támadásai növelik azok népszerűségét, akik az Ukrajnának nyújtott támogatás leállítására szólítanak fel, állítólag a mi (és az németek, franciák, olaszok, spanyolok és mások) biztonságunk érdekében.

A bosszú nyelvének használatáról először egy legendás orosz jogvédőtől hallottam. A vele folytatott beszélgetést az első, "Demony Rosji" (Oroszország démonai) című könyvemben írtam le, amelyből az alábbiakban idézek egy részletet. Az ő kijelentései, bármennyire is megdöbbentőek, véleményem szerint a leghatásosabban magyarázzák el, mi is az az orosz mentalitás:

„Moszkvai találkozóim egyikét egy akkor már igen idős hölggyel folytattam, aki a szovjet ellenzéki [disszidens] mozgalom legendája volt. A nevét — ahogy a könyvben szereplő több más személyét sem — érthető okokból nem említem meg. Beszélgetőtársamnak nem voltak illúziói: azt állította, hogy a puha tekintélyelvűség keménnyé válik, majd diktatúrává fog átalakulni. Értékelése szerint a Nyugat hibát követett el, amikor élelmiszert küldött Szentpétervárra, ami a széteső Szovjetunió támogatását szolgálta volna, megelőzve azt, amitől a Nyugat mindig is a legjobban tartott: a társadalmi robbanást. Megkérdeztem tőle, hogy arról van-e szó, hogy ezt a segítséget — ahogy akkoriban széles körben beszélték — ellopták, és ez jelentette-e a pénzügyi ugródeszkát Putyin és emberei számára. Beszélgetőtársam tagadóan intett a fejével, és azt mondta, nem erről van szó. Majd hozzátette: ez a segítség megakadályozta, hogy az oroszok elérjék a mélypontot, közelebbről, hogy megtapasztalják az éhséget, amely »megváltoztatja a tudatot«.

Teljesen megdöbbentem azon, hogy egy emberi jogi harcos ennyire nyers brutalitással beszél. Válaszul azt hallottam, hogy Oroszország ugyanúgy függ a »korbácstól«, mint a drogos a kábítószertől, és ahogy narkósnak is egy nap el kell érnie a mélypontot ahhoz, hogy kigyógyuljon a függőségéből, Oroszországnak is hagyni kellett volna, hogy elérje a mélypontot, »de ti ezt a Nyugaton nem értitek«.

Mintha ez még nem lenne elég, beszélgetőtársam a katyńi mészárlásról kezdett elmélkedni, és kijelentette, hogy Lengyelország is hibát követett el ebben az ügyben. Szerinte országunknak a kilencvenes évek elején… meg kellett volna gyilkolnia a katyńi bűncselekmény még életben lévő összes elkövetőjét: »Ha megöltétek volna őket, ahogy az izraeliek tették azokkal, akik megölték a sportolóikat Münchenben, akkor tisztelnének titeket.«

Amit hallottam, annyira elrugaszkodottnak tűnt a valóságtól, hogy tiltakoztam, és megkérdeztem, mégis hogyan kellett volna ezt megtennünk. Beszélgetőtársam azt felelte, hogy ez egyáltalán nem nehéz, és tulajdonképpen fel lehetett volna bérelni akár a helyi bűnözőket is. Ezt kimondva meggondolta magát, és hozzátette, hogy az mégis rossz ötlet lenne, mert a katyńi gyilkosokat tarkólövéssel kellett volna kivégezni [ahogyan az NKVD gyilkolta a lengyel tiszteket], »a mi bűnözőink meg baseballütővel verték volna őket szét«.

Megkérdeztem tőle, nem szeretné-e, ha ez másképp lenne.

Azt válaszolta, hogy pontosan azért mondja azt, amit mond, mert azt szeretné, hogy másképp legyen.”

Eddig Witold Jurasz cikke.

És akkor most gondolkodjunk, emlékezzünk:

Nem, nem az öt lépéssel van baj: azok úgy jók, ahogy vannak, és igazából még súlyosabbakat is be lehetne vezetni. Nem értem, miért ne lehetne random orosz állampolgárokat is kitoloncolni vagy éppen kémkedésért lecsukni, ahogy azt Moszkva teszi a mieinkkel. Ez egyébként elrettentő példa lehetne annak a népes orosz diaszpórának, amely mégiscsak Putyin ötödik hadoszlopa Európában – lásd a legújabb hírt Amerikából, ahol a nyugdíjba vonult FSZB-s Jurij ezredes lakásán szervezték ukránpártiak meggyilkolását Amerikában és Európában egyaránt, és jelenlegi híreink szerint egyelőre még keresik őket. Na, de ezen túlmenően foglalkozzunk kicsit mélyebben azzal, amit az orosz emberi jogi harcos mond.

Az általa idézett Demony Rosji 2023-ban jelent meg, az interjú tehát minden bizonnyal azelőtt készült, már ha ez fontos valakinek. Amit elmond, teljes mértékben egybecseng azzal, amit jómagam az elmúlt években, a kognitív háborút tanulmányozó éveim során tapasztaltam és kikövetkeztettem, de egybecseng azoknak a szakértőknek a véleményével is, akik VALÓJÁBAN ismerik Oroszországot, így hát semmi okom kételkedni a szavaiban. Mégis a woke-lelkűekkel van a legtöbb baj, akik mind a mai napig szentül hiszik, hogy ez a háború megnyerhető és/vagy elkerülhető annyival, hogy közleményeket adunk ki, esetleg fegyvereket szállítunk Ukrajnának, és folyton azon aggódunk, hogy lépéseink mennyire demokratikusak, és ne eszkaláljunk. Még ha azt is feltételezzük, hogy valóban el akarják kerülni Putyin rendszerének kiterjesztését országainkra, akkor is szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy súlyos idióták, és sajnos Európa jelenlegi vezetőire, akárcsak a különböző államok elitjére, szintén áll ez a jellemzés.

Nem véletlen, hogy így alakult!

Elvégre Európát az 1989-es fordulat után fogságba ejtette a baloldali progresszió. A kommunizmus megbukott mint államszervezési modell, de tovább élt mint rendszer annak a sok idióta értelmiséginek az eszmefuttatásaiban, akik azzal nyitottak, hogy ne számoltassuk el a komcsikat, mert az politikai bosszú lenne, és az nem jó. Amikor az idézett orosz emberi jogi harcos arról beszél, hogy a lengyelek igazán levadászhatták volna a katyńi mészárosokat, akkor azt is mondja, hogy mi, magyarok is megtehettük volna ugyanezt ’56 orosz gyilkosaival, hiszen akadtak még közöttük, akik életben voltak 1990-ben. Ugyanezt megtehették volna a csehek ’68 miatt, a balti államok pedig gyakorlatilag bármelyik évszám miatt, amely 1945 és 1990 közé esik. Nemcsak hogy nem ez történt, hanem a Nyugat úgy imádta tovább Gorbacsovot, hogy az 1991-ben simán belelövetett a vilniusi tévétorony körül tüntető polgárokba.

Erős véleményem, hogy a mai orosz–ukrán háború nem történhetett volna meg, ha a kommunista diktatúrát egy, a nürnbergihez hasonló per követi, ahogy azt akkoriban sok, a kommunizmus idején meghurcolt, majd politikai vezetővé előlépő szereplő követelte – például Tőkés László. Ezen antikommunista fiatalok közül később sokan radikálisan Nyugat-ellenessé váltak – például Tőkés László –, bár nem biztos, hogy pusztán e nemzetközi per elmaradása miatt, de azért a Nyugat is megtette a magáét, hogy eltaszítsa magától ezeket a rétegeket. Most nem térek ki az Unió keresztény gyökereinek elutasítására, a vörös csillagra és Che Guevarára, valamint a nyugati baloldal és a kommunista diktatúrákat kiszolgáló személyzet egymásra találására, mert az messzire vinne, és nem is ez a cikk témája. Mégis ennek a progresszívnek, baloldalinak és liberálisnak hazudott hordának az egyik legnagyobb eredménye, hogy évtizedekig irányítása alatt tartotta a kulturális és kutatói életet.

Attól, hogy ezt Orbán is mondja, még nem válik meg nem történtté
– nem az a baj, hogy Orbán ezt mondja, hanem az erre adott válaszaival van baj.

Azok a gondolkodók, akiknek munkái nyomán megtudhattuk volna, hogy Oroszország egyszerűen nem az az állam, amellyel szót lehet érteni, és hogy Oroszország mindig is birodalomban fog gondolkodni, amíg nem szenved el egyértelmű, a második világháborús Németországéhoz hasonló vereséget, kikerültek a mainstreamből, vagy egyszerűen nácinak bélyegezték őket. A nyugati baloldal és keleti kiszolgálói úgy tették a „náci” szót az 1990 és 2026 közötti időszak legcsúnyább jelzőjévé, hogy azzal egyúttal a komcsikat is eltakarták. Nem szabad elfelejteni azt a borzalmas lejárató sajtókampányt, amelyet Ernst Nolte ellen indítottak – miközben ma balos-libsi-progresszívek használják az érveit és az általa bemutatott folyamatokat a fasizmus megnevezésére; éljen a kolozsvári értelmiség és a nyomában kinőtt vörös zsurnalizmus, ugye –, vagy azt a globális gyűlölethullámot, amely A kommunizmus fekete könyvének szerzői ellen indult.

Érzékeltetésképpen: bár minden egykori kommunista országban akadozott a múlt bűnöseinek elszámoltatása, kisebb-nagyobb eredmények azért mindenhol születtek, leginkább egyes személyek ellen indított és inkább szimbolikus ügyekben. A komoly vagyonelkobzás például elmaradt, ahogy a kommunista időszak betelepítéseinek felülvizsgálata is, de Magyarország ebből a szempontból különösen siralmas. Most, 2026-ban jutunk el odáig, hogy a vörös titkosszolgálat aktái nyilvánossá válnak. Egy másik tény: 2026-ban Magyarország a legputyinistább uniós tagállam. Aki a kettő közötti összefüggést 2026-ban még mindig nem látja, az sürgősen távozzon a közéletből, vagy jelentkezzen a Kremlben a fizetésért.

A kultúra uralásával a nyugati mainstream elérte, hogy a nagy geopolitikai kérdések megértéséhez szükséges műveltségünk és tárgyi tudásunk ne alakuljon ki, így aztán magukat a kérdéseket sem ismertük igazán, nemhogy megválaszolni tudtuk volna őket. A kultúra mélyebb és árnyalt ismerete ugyanis elengedhetetlen a történelem megértéséhez: lehet jól ismerni a történelmet, az évszámokat, az eseményeket, a kronológiát, a fontos neveket és a csaták helyszíneit, de mindez nem válik hasznos tudássá, ha nem tudjuk kontextusba helyezni. A kontextus megértését pedig a kultúra segíti.

Lehet ismerni Moszkvának a Kaukázus megszállásáért folytatott háborúit és azok évszámait - 1817 - 1864 - közel ötven év, amelyet a kor putyinjai épp ugyanazokkal az érvekkel igazoltak, mint a jelenleg Ukrajna ellen folytatott hódító háborújukat, mi pedig még ma is azt hisszük, hogy közel öt év, és több mint egymilliós veszteség után Moszkvában feltámad a racionalizmus és abbahagyja a háborúját - ugye, ha nem ismerjük a kaukázusi háború küldetéstudatos orosz hátterét? - és lehet, sőt kell is ismerni az ezt követő deportálásokat és az erőszakos oroszosítást - pedig ugyanezt tették aztán a ruszkik az első és a második világháború után, a kettő között, és ma is Ukrajnában.

Mindezek ugyan történelmi tények, de mégsem tudjuk elhelyezni a mentális térképünkön, mert nem ismerjük Puskint. Nem, nem azt a Puskint, akinek a kilúgozott változatát megveszed a könyvesboltban, vagy megnézed a jól fűtött nyugati színházadban, majd tapsolsz a gyönyörű orosz kultúrának. Ismernünk kell azt a Puskint is, aki támogatta a kaukázusi népek legyilkolását és deportálását, mindezt pedig azzal magyarázta, hogy az oroszoknak egyenesen kötelességük civilizációt vinni ezekre a területekre. Igen, Puskin jócskán megelőzte az amerikai demokráciaexportot.

„Vannak kiváló lengyelek, akik akár barátságban is élhetnek valamely orosszal, megmenthetik a bajban, segítséget nyújthatnak neki. De ha ez az orosz, akár húszévi barátság után, egyszer csak orosz szellemben fejti ki politikai nézeteit Lengyelországról, akkor a lengyel azon nyomban nyílt vagy titkos ellenségévé válik: egész életére, mindhalálig, kibékíthetetlenül és határtalanul.” Dosztojevszkij, „Az Ó-Lengyelország nyári békülési kísérlete” (1877)

„A katolicizmusnak természetesen még a vérengzés, a vér, a rablás, sőt akár az emberevés is hasznára válik.” 

Dosztojevszkij ebben az írásában azt fejtegeti, hogy a római katolicizmus – szerinte – kész lesz szövetségre lépni a forradalmi szocializmussal, mert a káoszt, a vérontást és az európai társadalmak összeomlását felhasználhatja világi hatalmának visszaszerzésére. A történelem alaposan rácáfolt erre a tézisére: végül az orosz ortodox egyház lett a forradalmi szocializmus hű partnere. Dosztojevszkij, „Meg kell ragadni a pillanatot” (1977)

Cseréljük ki a lengyel vagy a katolikus szót zsidóra és máris ötven évvel később vagyunk, egy osztrák kackiás bajuszú festőnél, aki Mein Kampf néven tolja bele a világ arcába, hogy mire készül..., és aztán meg is teszi.

Nem tudjuk megérteni Oroszországot, amíg nem ismerjük az ortodoxia mély hatását, majd annak kibékülését a kommunizmussal, ami önmagában is külön tanulmányok sorát érdemelné. Annak az ortodoxiának a hatását, amely az orosz nép – nem a ljugyi, hanem a narod – számára évszázadokon át szinte az egyetlen írásos élményt jelentette. Ha pedig a muzsik nem tudott olvasni – ahogy ez jó sok muzsikkal előfordult, gyakorlatilag mind a mai napig –, akkor a pópa szívesen elmagyarázta neki a tételt: Moszkva lesz a harmadik Róma, és negyedik nem lesz, mert nem szabad lennie! Eszerint Bizánc után Oroszországot illeti meg a keresztény világ vezetése. Ez az a küldetéstudat, amit még ma sem ismerünk, nemhogy megértenénk, pedig bőszen lapozzuk Dosztojevszkij regényeit és elalélunk az orosz kultúra nagyságától, miközben Fjodor bácsi a maga valójában ezen küldetéstudat politikai programmá való átformálásának egyik nagymestere, bővebb információkért pedig naplóját kéne tüzetesebben átolvasnia azoknak, akiket az elemzés érdekel, nem a kultúrbaloldal sehova sem vezető woke-vaskága. (Az író naplója egyébiránt nem klasszikus értelemben vett napló, hanem Dosztojevszkij beszédeinek, politikai írásainak és novelláinak gyűjteménye.) Pedig a derék lengyel emigránsok Az Antikrisztus halála című gyűjteményükben eléggé alaposan összegyűjtötték Dosztojevszkij mérgező tanait, de hát ki olvas itt lengyel emigránsokat, még a végén a pápát is embernek kell tekinteni, ugye haladó progresszivitás?

A kognitív háború

Ahogy említettem, évek óta tanulmányozom az orosz kognitív háború mibenlétét, könyörtelenségét és sajnos a sikereit is. Ha követitek az Ugar Gestát, időben értesülhettek majd arról, amikor az erről szóló sorozatomat elkezdem publikálni. Most viszont ismét egy saját élményből indulnék ki: kutatásaim során arra döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nincs semmi, amin meg kellene lepődnünk, hiszen mindent, de mindent előre megmondtak az oroszok – azt is, hogy mit fognak tenni, és azt is, hogy miként fogják ezt tenni. Megmondta Puskin és Sztálin, Dosztojevszkij és Brezsnyev, megmondta Putyin: nagyjából háromszáz éve hirdetik és vívják a Nyugat-ellenes, küldetéstudatos harcukat, folytatják hódító háborúikat, tömeggyilkosságaikat és az erőszakos oroszosítást.

Ma, 2026-ban pedig még mindig nem értjük mindezt, és biztosan akadnak olyanok, akik meglepődnek az orosz emberi jogi harcosnő szavain, holott azok között, akik időben figyelmeztettek bennünket erre a veszélyre, sok orosz is volt. Kaszparov, hogy messzire ne menjek, de menjünk csak kissé visszább a történelemben. A kognitív háború fogalmát például annak az orosz Jevgenyij Messnernek köszönhetjük, aki a Mjatyezsvojna című munkájában alaposan megjósolta a jövő háborúinak most látható formáját: harc a lelkekért, harc az agyért, háború lázadások szításával és így tovább. Messner a Szovjetunióban indexen volt, és 1990 után is ott maradt, amíg Geraszimov meg nem említette őt a hibrid háborúról szóló híressé vált tanulmányában, amelyből végül orosz katonai doktrína lett, és mi ezt sem vettük komolyan, pedig a röhej az, hogy Messner nem az oroszoknak segítségül, hanem a Nyugat figyelmeztetésére írta műveit.

Most az orosz emberjogi harcosnő szólt nekünk. Van egy gyanúm, hogy ezt vesszük majd komolyan...

Karczag Anna