Kádár átjött a nemzeti oldalra, és kezet rázott a Szabadság-szoborral

Ha Toroczkai László húsz évvel ezelőtt, a tévéostrom idején mondja ezt, a haverjai ott helyben meglincselik. Képzeljük el, ahogy a Szabadság téren, a szovjet emlékműtől néhány lépésre odaáll a sajátjai elé, és közli velük, hogy Kádár János államférfi. Aztán képzeljük el ugyanezt húsz évvel később, a Partizán stúdiójában, ahol már el is hangzott. Pontosabban így: Kádár János történelmi személyiség, vessző, államférfi. Az ember néha húsz évig vár egy mondatra, hogy végre megértse, mi történt közben az országával.

Mert volt annak a magyar szélsőjobboldalnak néhány dolga, amit akkor is tisztelni lehetett, ha egyébként az ember bottal sem piszkálta volna a programját. Ébren tartotta a határon túli magyarság ügyét egy olyan országban, ahol erről évtizedekig jobb volt hallgatni, és következetesen követelte a komcsik elszámoltatását, amikor mások már abban egyeztek volna ki, hogy ugyan, minek annyit bolygatni a múltat. A MIÉP, a Jobbik, majd a Mi Hazánk világában Novák Előd hosszú éveken át követelte annak a Szabadság téri szovjet emlékműnek az eltávolítását, amely szerintem évtizedek óta nyíltan gyalázza a meggyilkolt magyarok emlékét. Most pedig ennek a politikai családnak a régi-új vezére államférfinak nevezi azt az embert, akit ugyanaz a szovjet hadsereg segített hatalomra, amelynek az emlékművét Novák elvitetné - az elv szalad, a kő marad.

Legyünk igazságosak Toroczkaival. Hozzátette, hogy az „államférfit” nem értékítéletként használja, és Kádárt azért tartja annak, mert évtizedeken át kormányozta, irányította Magyarországot. Rendben. Lehet Kádárt államférfinak tartani, sok magyar tartja annak ma is, legfeljebb közben szembeköpjük magunkat, amit történelmünk során annyiszor gyakoroltunk, hogy ebbe az egybe már igazán nem halunk bele. A hetvenes és nyolcvanas évekből ott maradt a panel, a telek, a biztos munkahely, meg az „aki nincs ellenünk, az velünk van” sunyi, lélekromboló és kétségtelenül hatékony társadalmi szerződése. A hétvégi telekre még ma is jólesik visszaemlékezni, arra már kevésbé, milyen fegyverek biztosították annak az embernek a hatalmát, akinek nyomában beköszöntő nyomor aztán utólag a telket is elvitte.

Toroczkai érve ettől még érthető: aki elég sokáig kormányzott, az szerinte államférfi. Csakhogy ebben a mondatban a hatalmon töltött időből lesz politikai érdem, az uralom tényéből pedig legitimitás, még mielőtt megkérdeztük volna, hogyan került oda az illető, és milyen lehetősége volt a magyaroknak arra, hogy elküldjék. Hannah Arendt, aki a huszadik századi diktatúrákat jobban és közelebbről ismerte, mint szerette volna, a közös cselekvés képességében látta a hatalom forrását. Az erőszak szétverheti ezt a közös cselekvést, de nem tudja létrehozni. Kádár uralma a szovjet tankok lövegcsövéből bújt elő, és annak árnyéka akkor is rávetült, amikor az ország már a telkén kapálgatott, és harminckét év ezen annyit változtat, hogy harminckét év telt el. Ha az időtartam volna az államférfiúság mércéje, a török szultánoknak is járna néhány oldal a magyar államférfiak arcképcsarnokában, elvégre százötven évig igazgatták az ország jó részét. De hát Toroczkaiék sosem kötöttek vérszerződést a történelmi tényekkel - ha valamelyik útban van, máris ellenség.

Közben kezdem érteni ezt a Toroczkait. A Mi Hazánk elindult azon az úton, amelyet annak idején a Jobbik néppártosodásnak nevezett, csak a mihazánkosok ezt nem írják ki a pártiroda ajtajára, mert elég, ha ők tudják, merik, teszik. Kádár mellé így fért oda Horthy és Orbán is, mindhármuknak jutott az államférfiból, és ha valaki azt hinné, hogy ennél szélesebbre már nem lehet tárni a nemzeti panteon ajtaját, gondoljon a magyar szélsőjobb kemény katolikusnak mutatkozó vonulatára, amelyben régebben is akadt, ma is akad, aki az 1848-as forradalommal szemben a császári rendnek drukkol, sőt Haynauról is tud szépeket és dicséreteseket mondani. Ilyen társaságba érkezvén Kádárnak még átöltöznie sem kell.

Mégis, miért talál rá a magyar szélsőjobb és a magyar szélsőbal újra meg újra olyan eszményképekre, akiknek a számláján magyarok ezreinek vagy százezreinek halála, üldöztetése, elűzése szerepel? Haynau megtorlása, a Horthy-korszak felelőssége magyar állampolgárok százezreinek deportálásában és meggyilkolásában, Kádár akasztófái és Orbán békeidőben felépített autokráciája különböző történetek, és a felelősségük sem egyforma, ahogy más természetű a népirtás, a kivándorlás és az az adósság is, amelyből az egyik nemzedék megveszi a maga látszatjólétét, aztán a következőnek odatolja a számlát. Ha a magyar történelemnek volna egy képzeletbeli tárgyalóterme, ahol a kivégzésektől és a népirtástól az ország politikai kiszolgáltatásáig mindenért számot kell adni, mind a négyüknek jutna hely a vádlottak padján, ki-ki a maga tetteiért. A magyar jobboldal egy része ehhez képest rendre a díszpáholyban keresi őket.

Bibó István már 1946-ban, a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról írva megmutatta, hogyan tudja egy közösség a maga félelmeit politikai józanságként előadni. Ide vezet a bibói hamis realizmus is. Az ilyen ember mindenekelőtt azt akarja tudni, ki az erősebb, mert abból majd levezeti, kinek volt igaza, és elnevezi ezt az egészet hazafiságnak. Haynau így lesz a rend helyreállítója, Kádár konszolidátor, Putyin meg végre valaki, aki nem hagyja magát. Hogy közben éppen másokat támad meg? A komoly ember, kérem, a realitásokat nézi. Különben is, nem kellett volna ráncigálni a medve bajszát, ugye...

Erich Fromm a Menekülés a szabadság elől című könyvében arról ír, milyen könnyű szabadulni akarni attól, amit olyan nehéz volt megszerezni. A szabadsággal ugyanis együtt jár a döntés, a felelősség és az a kellemetlen bizonytalanság, hogy holnap esetleg kiderül, ma rosszul döntöttünk. Mennyivel kényelmesebb, ha valaki megmondja hol a helyünk, és cserébe még azt is elmagyarázza, kire kell haragudnunk. Adornóék tekintélyelvű személyisége is jól elvan ebben a világban: felfelé hajbókol, lefelé rúg, és amíg van fölötte valaki, akitől parancsot kaphat, meg alatta valaki, akin végrehajthatja, különösebben az sem érdekli, milyen zászló alatt történik mindez. Így fér meg egy emberben a komcsigyűlölet és Kádár tisztelete, a nemzeti radikalizmus és a Moszkva iránti rajongás. Haynau, Horthy, Kádár, Putyin és Orbán más világot akartak, de aki a kemény kézért rajong, mindegyiküknél megtalálja a neki tetsző ajánlatot: valaki majd rendet csinál, neki pedig elég engedelmeskednie.

Innen nézve azt is meg lehetne kérdezni, miért drukkol az orosz háborúknak éppen az a magyar szélsőjobb, amelyik egykor a szovjet emlékműnél mérte a hazafiságot. Vagy miért beszél ugyanilyen lelkesen az első világháborús részvételünkről, amikor annak a Ferenc Józsefnek a birodalmáért küldték a frontra a magyarokat, aki fiatal császárként orosz segítséget hívott a szabadságharcunk leverésére, aztán végignézte a megtorlást.

Ma azt a Putyint imádják, akinek a történelmi meséjében 1956-ból nyugati ügynökök gerjesztette balhé lesz. Annak a Moszkvának az érdekei mellé állnak, amelynek tankjai november negyedikén vérbe fojtották a magyar szabadságharcot, és annak a Kádárnak adnak államférfiúi rangot, akinek a rendszere még évekkel később is magyarokat akasztatott a forradalomban játszott szerepükért. Melléjük pedig odakerült Orbán, akinél szerintem nagyobb hazaárulót nem ismer a magyar történelem, már csak azért sem, mert neki békeidőben, a nyugati szövetség tagjaként, az ebből fakadó biztonságban és jólétben sikerült kiszolgáltatnia az országot kínai és orosz érdekeknek, és ehhez még egy megszálló hadseregre sem volt szüksége. Az autokráciát felépítette, a lélekmérgezést pedig azok is évtizedekig fogják nyögni, akik akkor születnek, amikor ő már rég nem lesz hatalmon.

Az „államférfi” szót azért még vissza lehetne venni azoktól, akik nem mérik az érdemet. Én annak adnám, aki megőrzi vagy kiszélesíti a nemzete szabadságát, a polgárok beleegyezésére építi a hatalmát, és úgy adja tovább az országot, hogy az unokáknak több lehetőségük maradjon, mint neki volt. Akinek idegen fegyver kell az uralmához, aki a félelemből csinál rendet, és az unokákkal fizetteti ki a saját népszerűségét, az hiába ült sokáig a székben. Ezzel a mércével Kádárról sem kell sokat vitatkoznom. Orbánról sem.

A Mi Hazánk szavazóitól viszont tényleg szeretném megkérdezni, hogyan fér össze a Szabadság téri szovjet emlékmű elleni sokéves harcuk azzal, hogy a pártjuk elnöke államférfinak nevezi azt, aki a szovjet tankok hátán érkezett, és ’56 után magyarokat akasztatott. Ha van rá jó válasz, szívesen meghallgatom. Ha nincs, akkor talán ott, az emlékmű tövében kellene még egyszer végiggondolniuk, kinek a rendjét tisztelik, és miért a mi szabadságunk adják oda érte.

Karczag Anna