Határhelyzetek és hatos karton, avagy ki mit kezdett szabadságával

Az ügynökakták nyilvánosságra hozatala határhelyzet elé állította Magyarországot: szembenézünk-e végre azzal, kik írtak alá, és kik nem, vagy megint mindenkit futni hagyunk? Személyes és filozófiai számvetés egy erdélyi szemszögből, Kornis Pétertől Demeter Szilárdig. Karczag Anna magánvéleménye.

Bődületes érzelmi rohamok a közösségi és a hagyományos médiában: Magyarország megtette az első lépést az önmagával való szembenézéshez, majd botlott is egyet. Ilyen ez a társadalom, és jó, hát akkor itt fogunk élni – idézzük fel együtt a klasszikust, amelyben ki tudja, hány hatos kartonos szerepelt, és hány 04-es kód alatti hálózati személy járult hozzá rendezőként, világosítóként, akármiként. És hát nem, nem fogunk itt élni, mert pont ebből van elegünk. Sokunknak.

Ahogy magyarok ezrei, talán tízezrei – csoda, hogy a szerverek nem rohadtak le –, úgy én is a nyitott aktákon pörögtem és pörgök másfél napja. Első dolgom saját családom tisztába tétele volt: tudtuk, hogy egyik nagybátyánk ott, a távoli anyaországban valószínűleg "magyar szekus", mert olyan munkahelye volt, ami ezt eleve megkövetelte. Így aztán rá is kerestem, meg is találtam: kizárt hálózati személy, ‘57-ben beszervezték, aztán vagy ejtették vagy nem. Alig, tulajdonképp egyáltalán nem hiszem el, hogy nem volt az, mert minden körülménye az ellen szól, hogy elhiggyem. Bár rokon, de nem közeli. Sosem szerette családunk azon ágát, amelyben én is cseperedtem; undorító módon dobott ki minket, erdélyi, pontosabban "román" rokonokat, amikor a kilencvenes évek elején lakcímbejelentésért könyörögtünk nála. Ez nem azt jelentette, hogy ott fogunk lakni, pusztán a formalitásokhoz és a túlélést jelentő tartózkodási engedélyhez volt szükséges, de ennyit sem tettek meg. Az volt anyám utolsó találkozása vele, velük; azóta azt sem tudom, élnek-e még az úgynevezett unokatestvéreim, vagy sem, de nem túl széles rokonságunk legszéléről tudom, hogy a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazáson ellenünk szavaztak.

Aztán, ahogy magyarok ezrei, tízezrei – csoda, hogy nem rohadtak le a szerverek –, én is az ismert közéleti személyekre kezdtem el rákeresni. Főként az erdélyi származásúak érdekeltek. Isten bocsássa meg nekem, de ha már egyszülött fiának életét odadobta ennek a vérszomjas csőcseléknek, amelyet önmagunk megnyugtatásául és felkenéséül emberiségnek szoktunk nevezni, szóval, bocsássa meg nekem, de mégiscsak a véreim érdekeltek elsősorban: azok, akiknek a legsötétebb Ceaușescu-korszakban sikerült elmenekülniük „Magyarba”, és akiknek további sorsáról csak úgy szerezhettünk tudomást, ha néha jött levél. De a „néha” itt a sötét kommunizmusra jellemző időhatározó, nem azt jelenti, amit a fogalom jelent. Valójában a „soha” áll hozzá közelebb.

Ágoston Vilmoson könnyen túltettem magam, egy másnaposság is keményebb probléma számomra, mint az, hogy ő besúgó volt-e vagy sem, de Kornis Péter szíven ütött. Nagyon. A népi kultúra rajongója vagyok, és az ő fotói nélkül is biztosan azzá lettem volna, de az ő fotói nélkül nem lettem volna olyan rajongó, mint ma – és az „olyan” itt az értékesebbet, értéktartóbbat jelentHEti. A Válasz Online-nak adott interjújából kiolvasom a megbánást, de alig hiszem, hogy nem jelentett – beszervezve, hatos kartonnal, olyan munkakörben… aligha. Nem hiszem, nem hiszem, és titokban abban reménykedem, hogy a sötét Románia világos erdélyi részeire bejutó Kornis olyan információkat szolgáltatott a magyar kommunista hatóságoknak, külügyi vonalon, amelyek a mi érdekeinket segítették. Ugye, milyen naiv vagyok?

És itt meg kell állnom, mert rajtakaptam magam. A nagybátyámnak a felmentő aktát sem hiszem el, Kornisnak a terhelőt sem. Az egyik ellen a sértettségem tanúskodik, a másik mellett a szeretetem, és mindkettő hangosabb a papírnál. Kant szerint csak az a mérce erkölcsi, amelyet egyetemes törvényként is akarhatnék, amely tehát akkor is érvényes, ha a rokonomra, a kedvencemre vagy éppen önmagamra kell alkalmaznom. Az a mérce, amelyik attól függ, kit szeretek, nem mérce, hanem rokonszenv, és rokonszenvből még soha nem lett igazságtétel. Az evangélium ugyanezt mondja a szálkáról és a gerendáról, csak egyszerűbben.

És miközben sorra dőlnek a bálványok, azt kell olvasnom, hogy itt hiába volt sokaknak hatos kartonja és beszervezési aktája, senki nem jelentett senkiről, aki meg igen, az úgy tette, hogy ne legyen baja senkinek. Mégis, ez a kommunista rendszer ‘56-tól ‘89-ig egész jól bírta tartani magát, pedig a jelek szerint százezres létszámban cipelte a hátán a szabotőröket, mint Orbán a libernyákokat. Akkor mégis miért menekültek el, vándoroltak ki innen magyarok százezrei? És hogyan fogunk a szemükbe nézni azoknak, akik zsarolás ellenére sem írtak alá, akik a gerincük miatt a karrierjüket, a családjukat, gyakran az életüket vesztették el? Hogyan fogunk szembenézni a nemzetünk krémjével, ha most mindenkit futni hagyunk, mert megijedtünk a valóságtól?

Mert nem kell felmenteni azokat, akik aláírtak. Megérteni lehet, sőt kell is: a félelmet, a zsarolást, a beteg gyereket, a kiutazási engedélyt, a soha meg nem kapott útlevelet. De a megértés nem felmentés, és aki a kettőt összemossa, az nem irgalmas, hanem igazságtalan. Igazságtalan azokkal szemben, akik ugyanabban a félelemben, ugyanazzal a zsarolással szemben nemet mondtak. Ők is féltek. Nekik is volt családjuk, gyerekük, pályájuk, csak éppen ők fizették meg annak az árát, amit mások megspóroltak.

Ott vannak azok, akiknek menniük kellett: akik egy szál bőrönddel, vagy még azzal sem, nekivágtak a zöldhatárnak, akiket hazaárulóként emlegettek a gyűléseken, akik a szüleik temetésére sem jöhettek haza, és akik egy idegen nyelvű országban kezdték újra, harmincévesen, negyvenévesen, a semmiből, miközben itthon a besúgóik elfoglalták a helyüket a katedrán, a szerkesztőségben, a színpadon. És ott vannak azok, akik maradtak, de nem írtak alá: akik nem kaptak útlevelet, akiknek nem jelenhetett meg a könyvük, akiknek a gyereke nem kerülhetett be az egyetemre, akik egy életen át segédmunkásként, könyvtárosként, kazánfűtőként keresték a kenyerüket, holott a tehetségük ennél sokkal többre rendeltette őket. Ők nem haltak meg, nem kerültek börtönbe, nincs róluk emléktábla. Egyszerűen csak nem lehettek azok, akik lehettek volna. Az ő el nem készült életművüket senki nem számolja bele a mérlegbe, mert ami meg sem születhetett, az nem hiányzik senkinek – csak nekik, és mindannyiunknak, anélkül hogy tudnánk róla.

Ha most azt mondjuk, hogy aki aláírt, az is áldozat volt, és különben sem ártott senkinek, akkor tőlük vesszük el másodszor is azt az egyetlen dolgot, ami megmaradt nekik: hogy igazuk volt. Hogy érdemes volt nemet mondani. És ezzel azt üzenjük a mai és a holnapi nemzedéknek is, hogy a gerinc luxus, amelyet csak a balekok engednek meg maguknak.

Ezért szerintem van egy minimum, amelyben ennek a szétszakadt társadalomnak, jobbnak és balnak, aláírónak és utódainak, meg kellene tudnia egyezni: a bocsánatkérés azoktól, akik nemet mondtak. Nem kárpótlás, nem emléktábla, nem kitüntetés, hiszen sokan közülük már át sem vehetnék. Csak annyi, hogy kimondjuk: igazatok volt, és mi, a hallgatók, az aláírók, a félrenézők és a gyermekeik, tartozunk nektek. Kant különbséget tesz aközött, aminek ára van, és aközött, aminek méltósága: ami árral bír, az helyettesíthető valami mással, ami méltósággal, az semmivel. A nemet mondók a méltóságot választották az árral szemben, a legkevesebb pedig az, hogy visszaadjuk nekik azt, amit a közösség elvett tőlük: az elismerést. Ez volna a legkisebb közös nevező, ami alá nem süllyedhetünk.

Ugyanis egyre inkább az az érzésem, hogy a magyar társadalom megijedt. Megijedt, mert szembe kell néznie azzal, hogy itt senki sem ártatlan; aki eddig az volt, azt elkergettük, megöltük, kifosztottuk, gyakran mindhármat egyszerre, csak épp váltakozó sorrendben. És megijedt azért is, mert Orbán Viktor rezsimje ijesztő hasonlóságokat mutat a Kádár–Apró–Dögei trió által működtetett Magyar Népköztársasággal: ha annak az elszámoltatása megtörténik, akkor az utóbbi tizenhat évünk sem úszhatja meg.

Mindenki hibás, így aztán készen áll a társadalmi szerződés: senki sem hibás. Hannah Arendt pontosan látta ezt a csapdát: ahol mindenki bűnös, ott senki sem az. A görögök felkoncolták a rossz hír hozóját – ez ugyan legenda, de mélyen emberi, mert ez a fene nagy tulajdonságunk örökre belénk égett, és visszatoljuk az emberiséget ugyanabba az örök körforgásba, amelynek a végét felgyújtott falvak, lebombázott városok, megerőszakolt asszonyok és csicskává tett társadalmak fémjelzik.

Jaspers szerint az ember valódi erkölcsiségét a határhelyzetekben tanúsított viselkedése mutatja meg: háború idején az áldozat iránti empátia, sokk idején a cselekvés iránya. A mi helyzetünkre vetítve: az állambiztonsági akták nyilvánosságra hozatala utáni sokkban lesz-e igényünk a tisztulásra, vagy győz a szőnyeg alá söprés nemzeti hagyománya? Mert most határhelyzetben vagyunk, akár bevalljuk, akár nem. Napokig, talán hetekig még itt lesz előttünk minden: a nevek, a fedőnevek, a kartonok, a jelentések, a tartótisztek kézírása. Aztán jön a következő botrány, a következő hír, és polcra kerül az egész, hogy majd a következő nemzedék porolja le, ha egyáltalán lesz kedve hozzá. Jaspers egyébként nemcsak elvontan gondolkodott erről: 1946-ban, a romokban heverő Németországban írta meg A bűnösség kérdését, amelyben szétválasztotta a bűn fajtáit, a büntetőjogit, a politikait, az erkölcsit és a metafizikait. Éppen azért tette ezt, hogy a „mindenki bűnös” ne fordulhasson át kényelmesen abba, hogy „senki sem az”. Mintha nekünk írta volna.

Ez a szétválasztás egy másik kényelmes kiskaputól is megvéd. Egyre gyakrabban hallom, hogy a kis spicli tulajdonképpen nem is hibás, hiszen a tartótiszt volt a bűnös, meg a rendszer, meg a párt. Arendt ezt fogaskerék-elméletnek nevezte, és megmutatta, hol omlik össze: az ítélőszék előtt nincsenek fogaskerekek, csak emberek. Aki azt mondja, ő csak egy csavar volt a gépezetben, annak is fel kell tenni a kérdést: és miért voltál hajlandó csavar lenni? A tartótiszt bűne nem oldja fel a besúgóét, mert a két bűn nem semlegesíti egymást, hanem összeadódik.

Csakhogy a tartótiszteket sem kérdezte meg senki. Péter Gábor, az ÁVH első embere, aki tömegek kínzásáért és haláláért felelt, ugyan börtönbe került, de nem annyira a bűnei, mint inkább az elvtársai hatalmi játszmái miatt, és 1959-ben kegyelemmel szabadult. Utána nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott, és 1993-ban, nyolcvanhat évesen, természetes halállal hunyt el egy budapesti kórházban, a szabad Magyarországon, anélkül hogy a rendszerváltás nyilvánossága egyáltalán felvetette volna a felelősségét. És hogy ne higgyük, mindez csak a múlt: a rendszerváltás után az SZDSZ-es Eörsi Mátyás ügyvédi irodájában két egykori ÁVH-s tiszt is dolgozott, Bauer Miklós és Bárd Károly. Amikor pedig Vajda Tibor volt ÁVH-s őrnagy Ausztráliában becsületsértési pert indított egykori áldozata, Bárdy Magda ellen, a perbe olyan magyar belügyminisztériumi igazolás került, amely szerint az ÁVH vizsgálati osztályán 1950 és 1952 között nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása. A szabad magyar állam papírja tehát egy vallatótiszt mellett tanúskodott a megkínzottja ellen. Bárdy Magda kilenc év után megnyerte a pert. Ausztráliában. Nem itthon.

Mert ha a tisztulást csak a halottakon és a nyolcvanéveseken kérjük számon, a ma élőkön és a ma hatalmon lévőkön nem, akkor abból nem tisztulás lesz, hanem egy újabb szőnyeg. Ugyanaz a szőnyeg, csak most mi szőttük, és itt jön az a kérdés, amelyet nem tudok megkerülni: hogyan viszonyuljunk a hatos kartonosokhoz azokhoz képest, akik ma üldöznek el, tesznek tönkre tehetséges és erkölcsös magyarokat? Ha már erdélyiek és a véreink, hadd kérdezzem meg - fenntartva, hogy bizonyos esetekben a „nagyobb” egyszerűen nem létezik, mert csak a relativizálásra jó -, hogy ki követett el nagyobb bűnt e nemzet és önmaga ellen, melyik erdélyi vérünk? Kornis Péter vagy Demeter Szilárd?

Az egyik diktatúrában, beszervezve, félelemből vagy számításból (nem tudhatom) jelentéseket írt, miközben a fényképeivel megőrizte azt, amit az a diktatúra el akart tüntetni. A másik szabad országban, kényszer nélkül, a saját akaratából vállalta azt hogy eltünteti azt, ami az épülő diktatúra útjában áll. Az egyiknek ma van mit megbánnia, és a jelek szerint meg is bánja. A másik elbújt a hallgatás falai mögé...

De a hallgatás falaihoz bizony most is hordjuk a téglát - most épp a hatos kartonokból.

Karczag Anna