Kutatás Oxfordból: amikor az állam elmegy, a szélsőség ígér jövőt a falunak

Előbb a munka fogy el, aztán bezár az iskola és a posta, végül már a vonat sem áll meg. Aki tud, elköltözik, aki marad, annak pedig egyre több dolgot kell megoldania azok nélkül az intézmények nélkül, amelyekre korábban számíthatott. Az Oxfordi Egyetem ötéves kutatása azt vizsgálta, hogyan jutnak idáig egész vidékek, mit kezdenek ezzel a helyben maradók, és miért találhatnak fogékony közönségre a politikai szélsőségek ott, ahol az emberek úgy érzik, az állam már lemondott róluk.

Milda kilencvenkét éves, és egy egykori vasútállomás mellett él a lett–orosz határvidéken. Emlékszik még, amikor a szovjet időkben „dinnyével teli vagonok” haladtak át a falun, ahol ma már se munka, se iskola, se posta, se bolt. Amikor a kutatók beszélgettek vele, a vonat két éve járt arra utoljára, bevásárolni pedig péntekenként lehetett, amikor megérkezett a mozgóbolt, amely inkább szükségből jár ki a faluba, mint azért, mert megéri.

Egy népességi táblázatban ebből annyi látszik, hogy egyre kevesebben laknak a településen. Milda történetéből az is kiderül, hogy közben annak az élete is egészen más lett, aki egy tapodtat sem mozdult. Ugyanabban a házban lakik, de eltűnt körüle a világ jó része, amelyben addig eligazodott. Az oxfordi kutatók ezt a tapasztalatot nevezik ürességnek, és legalább annyira érdekli őket, hogyan élnek benne az emberek, mint az, hogy mi minden veszett oda. Hová lett a munka, és miért ment utána az iskola? A november 3-án bemutatott kutatást Dace Dzenovska lett származású antropológus, az Oxfordi Egyetem migrációs antropológiai docense vezette. A kutatócsoport 2020 szeptembere és 2025 augusztusa között négy, egymástól távoli vidéken dolgozott, a lett–orosz határ mentén, az örmény hegyvidéken, Közép-Ukrajnában és az orosz Távol-Keleten. Az Európai Kutatási Tanács támogatásával futó projektben az egyetem migrációs központja, a COMPAS, valamint az antropológiai intézet vett részt, az eredményeket pedig a Stanford University Press adta ki Living Emptiness (Élő üresség) címmel, szabadon hozzáférhető kötetben.

A kutatás egyik legfontosabb állítása, hogy a vidék kiürülését politikai döntések is alakítják. A rendszerváltás után a beruházások és az erőforrások egyre inkább a nagyvárosokban összpontosultak, a kisebb települések pedig sok helyütt egyszerre veszítették el a munkahelyeiket és azokat a közszolgáltatásokat, amelyek mellett még érdemes lett volna helyben maradni. Közben a határok és a munkavállalás lehetőségei is megváltoztak, így sok fiatal Nyugat-Európában keresett megélhetést, az otthon maradók pedig egyre idősebb és egyre ritkábban lakott falvakban találták magukat. „Egyesek el tudnak menni, mások ott ragadnak” – fogalmazott Dzenovska.

Egy ponton aztán minden újabb bezárás indokául szolgálhat az előző. Ha elfogy a munka, elmennek a fiatalok, ha elmennek a fiatalok, kevesebb lesz a gyerek, ha pedig kevesebb a gyerek, könnyebb azt mondani az iskolára, hogy fölösleges fenntartani. A következő családnak már azt is bele kell számolnia a döntésébe, hogy ha marad, hová jár majd a gyereke iskolába. Ami egy hivatalban megtakarításként jelenik meg, az a faluban újabb ok a költözésre. Aki marad, annak is kell valamilyen jövő Az oxfordi kutatók jobb- és baloldali radikális válaszokkal egyaránt találkoztak, és olyan közösségekkel is, ahol a birodalom visszaállításától vagy a katonai erő növelésétől remélték, hogy véget ér a hanyatlás. A kapcsolat megértéséhez érdemes belegondolni, mit hall évek óta az, akinek a falujából sorra eltűnnek a szolgáltatások. A munkahely megszűnése gazdasági szükségszerűség, az iskola bezárása szakmai döntés, a járat ritkítása észszerű takarékosság, és mire mindezt végighallgatja, jóformán semmi sem marad abból, amire a következő tíz évét építhetné. Ebben a helyzetben könnyebben talál közönségre, aki megnevezi a szerinte felelősöket, és azt ígéri, hogy az a vidék egyszer még számítani fog.

Másutt egészen más válaszok születtek. Voltak, akik hátrahagyott ipari telepekről szereztek anyagot az épületeik javításához, gyűjtögetéssel jutottak élelemhez vagy nyersanyaghoz, és újraszervezték a szomszédok közötti segítséget. Örmény falvakban a rokoni és baráti kapcsolatok tartották életben a települést, Oroszországban pedig egy óhitű közösség éppen az elnéptelenedő vidéken talált lelki menedéket. Akadt olyan hely, amelyet lassan visszafoglalt az erdő, máshová a hadsereg költözött be, megint másutt örökségvédelmi terület lett abból, ami korábban emberek lakóhelye volt.

Az önkormányzat sokat tehet azért, hogy az ott maradóknak könnyebb legyen az életük, de munkahelyek, közlekedés és kiszámítható közszolgáltatások nélkül egy jó polgármesternek is szűk a mozgástere. Dzenovska ezért tartja a kutatást Nyugat-Európában is használhatónak, még ha a hanyatlás másképp zajlott is le. Kelet-Európa számos vidékéről az ipar leépülése után elköltöztek az emberek, az angliai Blackpoolban viszont ugyanott sűrűsödött össze a szegénység. A közös élmény az, hogy az állam magukra hagyta őket, és az a jobb jövő, amelyre korábban a nyugdíjas ipari munkás vagy az egyetemista még számíthatott, egyre kevésbé hihető. Romániában most rajzolják át a térképet Románia nem szerepelt az oxfordi kutatásban, de a 2024-es választási sokk után Cornel Ban politikai gazdaságtannal foglalkozó professzor hasonló törésvonalat írt le a FEPS elemzésében. Miközben a nagyvárosokban az uniós csatlakozás előnyei a munkahelyeken, a beruházásokon és a fizetéseken is meglátszottak, sok kisvárosban és faluban a felzárkózás leginkább országos statisztikák formájában érkezett meg. Ban az AUR előretörését részben ezzel magyarázza, valamint azzal, hogy a megélhetés drágulása a Nyugat-Európában dolgozó romániaiak közül is sokakat szorult helyzetbe hozott. A gyenge centrista pártok, a TikTok-kampány, az ukrajnai háború és az intézményi kudarcok szintén hozzátartoztak a történethez, de a lemaradás élménye segít megérteni, miért volt kinek beszélnie a radikális jobboldalnak.

Ezért érdemes az oxfordi kutatást most, a romániai közigazgatási reform előkészítésekor olvasni. A fejlesztési tárca eredetileg 429, legfeljebb 1500 lakosú közigazgatási egységgel számolt, a PSD-ben viszont, ahogy arról az Ugar beszámolt, már a háromezres határ is szóba került. A küszöbön múlik, hány települést érinthet az összevonás, az egyes falvak jövőjén viszont legalább ennyit nyom a latban, hogy mit hagynak meg helyben. Ha a hivatal átkerül a szomszéd községbe, de az ügyintézés, az iskola és az orvosi ellátás továbbra is elérhető, az egészen más helyzet, mint ha az összevonás után már egy igazolásért is buszra kell ülni ott, ahol közben a buszjáratokat is megritkították.

A romániai magyar közösségeknek ehhez még azt is számba kell venniük, hogyan változik az összevonással a helyi képviselet és a magyar nyelv használatának lehetősége. A térképen könnyű két községet egy színnel jelölni. A reform értéke azon múlik majd, hogy az ott élők mit vesznek észre belőle hétfő reggel, amikor iskolába viszik a gyereket, orvoshoz mennek, vagy el akarnak intézni valamit az önkormányzatnál. Ha minderre az lesz a válasz, hogy mostantól tessék máshová járni, Bukarest maga teszi hihetőbbé azok mondandóját, akik évek óta azt hajtogatják, hogy a vidék senkit sem érdekel.

Ugar