Levél a magyar szurkolónak: a kurva anyátokat! Ultra, not a bitch!

Szerkesztőségünkhöz közel állnak egykor pörgős szurkolói életet élő magyar fociultrák. Az alábbi írás egyiküké, amelyet változtatás nélkül teszünk közzé. Most semmilyen kommentárt nem fűzünk hozzá, azt leszámítva, hogy: Slava Ukraini!

Levél a magyar szurkolónak: a kurva anyátokat! Ultra, not a bitch!

Volt egy póló, amely egyetlen mondatban összefoglalta mindazt, amit a magyar ultramentalitásról gondoltunk: Ultra! Not a bitch! Kemények vagyunk, de nem vagyunk kurvák. Kiállunk a klubunkért, a válogatottért és a hazánkért, de nem fekszünk be sem a pártoknak, sem a hatalomnak, sem annak az éppen aktuális politikai stricinek, aki egy ingyenjeggyel, egy buszúttal vagy néhány állami millióval próbálja magához édesgetni a lelátót. Ezt a mentalitást irtotta ki a magyar szurkolói kultúrából az Orbán–Kubatov páros, megtámogatva a NER oligarchái által pénzelt futballnak nevezett majomkodással. A folyamat végén pedig eljutottunk oda, hogy a magát keménynek képzelő magyar ultra már nem több, mint egy Putyinnal önmagát seggbe baszató, egy neres simogatásért akár a saját anyját is telibekefélő, utolsó büdös politikai kurva.

Az még benne van a lelátói világban, hogy kifütyüljük a román himnuszt. Nem szép, nem helyes, de ők is ezt teszik, mi is ezt tesszük; ilyen a két ország viszonya, ilyen a lelátó, és valószínűleg ilyen is marad, amíg Románia és Magyarország létezik ezen a sárgolyón. Lehet ellene kampányolni, büntetni és erkölcsi prédikációkat tartani, de sok eredménye nem lesz. Az ukránokkal azonban egészen más a helyzet.

Egy valódi ultrának egy háborúban álló, megtámadott ország himnuszát nemhogy kifütyülnie nem volna szabad, hanem fel kellene állnia rá akkor is, ha egyébként nem kedveli az adott országot. Már csak azért is, mert

az ultrakultúra egyik legalapvetőbb, íratlan szabálya szerint földön fekvő emberbe nem rúgunk!

Lehet összeütni a meccs előtt, alatt és után, lehet keresni az ellenfelet a pályaudvaron, a stadion környékén vagy egy előre leegyeztetett helyen, de a bunyónak is vannak szabályai. A fair play még a tömegverekedésben is számít, mert enélkül nem harcosok vagytok, hanem egy csapat gyáva patkány, amely tízen rugdos egy eszméletlen embert.

És mit csinált tegnap este a magyar ultra a Puskásban?

Kifütyülte az ukrán himnuszt.

Belerúgott a földön fekvőbe, aztán büszkén kihúzta magát, mintha legalábbis megnyerte volna a harmadik világháborút. Tizenöt percig élvezhette, ahogy Putyin az arcára engedi a falloszából kilövellő majonézt, a lelátó kemény magja pedig boldogan nyelte, mert a Főni azt tanította neki, hogy Ukrajna az ellenség, Moszkva pedig a béke nagykövete. Néhány év agymosás után már ott tartotok, hogy annak a birodalomnak szurkoltok, amely nagyanyáinkat megerőszakolta, nagyapáinkat a Gulagra hurcolta, 1956-ban pedig tankokkal és gépfegyverekkel gyilkolta a magyarokat Budapest utcáin. A szurkolók túlnyomó többsége nemzeti érzelműnek vallja magát. Ebből logikusan az következne, hogy az ukrán himnuszt duplán tilos kifütyülnie, hiszen Ukrajna éppen azzal az Oroszországgal harcol, amely bennünket, magyarokat is megtizedelt, megszállt és évtizedekre rabságba vetett. Ehhez képest a magyar nemzeti érzelmű kemény mag most Moszkva kedvéért gyalázza annak a népnek a himnuszát, amely helyettünk is vérzik. Ehhez különleges erkölcsi gerinc kell. Pontosabban annak teljes hiánya.

A kifütyült himnusz azoké az ukrán gyerekeké, akiket az orosz hadsereg a saját otthonukban ölt meg. Azoké, akik ma is a mariupoli színház betontörmeléke alatt feküdnek, mert még rendesen eltemetni sem lehetett őket. Azoké a herszoni civileké, akikre orosz drónkezelők vadásznak. Azoké a hadifoglyoké, akiket megkínoztak és kivégeztek, vagy épp lefejeztek, köztük magyart is. Azoké a családoké, amelyeknek az otthonából, az életéből és sokszor a gyerekéből is csak egy fénykép maradt. Ti pedig kifütyültétek őket, hogy Putyin és magyarországi helytartói elégedetten megsimogassák a fejeteket.

Ez nem ultraság. Ez nem huliganizmus. Ez nem lázadás, nem vagányság és végképp nem nemzeti kiállás. Ez közönséges csicskaság. A rendszer csicskái lettetek, akik csak addig kemények, amíg a gazda engedélyezi. Azt fütyülitek ki, akire rámutatnak, azt gyűlölitek, akit elétek raknak, és akkor hallgattok, amikor a gazda csendet parancsol. Aki a hatalom utasítására gyűlöl, az nem lázadó, hanem biodíszlet egy pártrendezvényen, legfeljebb fekete pólóban.

Pedig volt idő, amikor a magyar lelátó nem így működött. Amikor Orbánról még azt hittük, hogy antikommunista, akkor is, a Fradi szurkolói 2006 nyarán megüzenték neki, hogy nem ő a Főni, és senki sem uralkodik felettünk (Az első NBII-es meccsünk és "a ki nem ugrál szar újpesti!"). Aztán megérkeztek a jobbikosok, a HVIM-esek és a keleti nyitás hittérítői, akik szépen lassan elmagyarázták, hogy a nagy nemzeti szabadságharc végállomása valójában Moszkva segglyuka. Orbán országos politikává emelte a fertőzést, Kubatov pedig elvégezte hozzá a lelátói munkát: megszelídíteni, megvásárolni, kiszorítani vagy elhallgattatni mindenkit, aki nem akart a NER díszfasza lenni.

Közben a magyar huligánvilág továbbra is önmagáról mesélte saját hőseposzát. Megkergettük a németeket a Keletinél, megmutattuk a Millwallnak, hol lakik a magyarok Istene, csak úgy hullámzott a Váci utca, és valóban: nem voltak ezek feltétlenül rossz idők. Aztán valamikor a kétezres évek második felében megkóstoltuk a Dinamo Kijev kezdő gyerekeit egy ustawkán, és felmosták velünk a padlót. A szerbek ellen meg pisszenni sem nagyon mertünk, mert a Crvena Zvezda emberei nem fényképezkedni érkeztek volna. A Dinamo fiataljai legalább megmutatták, mit jelent a kiállás. Ti most azt mutattátok meg, mit jelent a gyávaság: nem azzal keménykedtetek, aki megtámadott benneteket, hanem azzal, akit már a földre terítettek, és akit naponta bombáznak. Nem az orosz agresszornak üzentetek, hanem az áldozatot aláztátok meg, mert az biztonságos, a magyar állam pedig még meg is veregeti érte a vállatokat.

Volt valami, ami egykor mindezek fölött állt: a magyar válogatott. Mellette akkor is kitartottunk, amikor a hollandok úgy szopattak meg bennünket, hogy abból futballtörténelem lett, és akkor is ott voltunk, amikor Málta – érted, bazd meg, Málta! – kettő-egyre pakolt meg minket. Volt balhé, volt szégyen, volt vállalhatatlan rigmus és temérdek ostobaság, de létezett egy határ, amit nem lépünk át.

Tegnap átléptétek. Nem is lehajtott fejjel, hanem büszkén, mellkast döngetve, nemzeti színű sálban. Putyin csicskái lettetek, és még azt hiszitek, hogy ettől vagytok hazafiak. Pedig egy magyar hazafi nem fütyül annak a népnek a himnusza alatt, amely éppen a történelmi elnyomónkkal harcol. Egy magyar hazafi nem Moszkva propagandáját böfögi vissza. Egy magyar hazafi nem rúg bele a földön fekvőbe azért, hogy a hatalom néhány percre jó fiúnak nevezze. Egy ultra pedig végképp nem tesz ilyet.

Mert az Ultra! Not a bitch! nem egyszerű pólófelirat volt, hanem fogadalom: nem leszünk senki kurvái.

Ti ezt a fogadalmat megszegtétek. Lefeküdtetek a NER-nek, szétnyitottátok farpofáitokat Moszkvának, majd a Puskás lelátóján büszkén ünnepeltétek, hogy maradt még bennetek annyi erő, amennyivel bele lehet rúgni egy vérző országba. Úgyhogy ne nevezzétek magatokat ultrának. Ne beszéljetek becsületről, kiállásról, nemzetről és hűségről. A becsületet eladtátok egy politikai gazdának, a kiállásból csicskulás lett, a nemzetet Putyin lábtörlőjévé tettétek, a hűségetek pedig addig tart, ameddig a NER póráza enged.

A kurva anyátokat!